Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ha  összeforr  az  ajkunk,  mind  a  ketten tudjuk,  érezzük:  ez  a  csókok  csokra Mint  ahogy  száz  lány-arc  van  festve  sorba Medálionon,  kis  arany  keretben. .A  csókot  mindig  szabadon  szerettem ne  kössön  engem  se  tanács,  se  forma s  élvezni száz  gyümölcsöt  egy  csoportba ott  is,  ahol  e g y    csók-magot  vetettem. ..Beteg  vagyok,  de  nem  szabad  mutatni ma  prédái  vagyunk  az  élet-láznak s  ez  a  szent  láz  itt  muzsikál  felettünk És  ha  majd  egyszer  itt  kell  mindent  hagyni az  az  egy  eskut  ad  vigasztalásnak, Hogy  betegen is csókoltunk,  szerettünk

 Mint  az  őszi  fáradt fákon át lehel  a  szél,  a  mákony s furcsa  hangú  harsonákon száll  el  a  hang  vérzően. Oly  fonnyadtan  és  fonákon muzsikál  a  sikoltásom mintha  nem  is  Messiáson vérezne  el  vézna  főm   Mert  én  mindent futni  hagytam s  koldus  gőggel  itt  maradtam szívemmel,  mely  forró  katlan melyből  harsonáz  a  hang. Csak  én  tudom  mennyit  adtam, míg  az utakon  elakadtam s  most  messziről  kong  riadtan rossz  szívemben  vészharang! Mindegy!  Én  békére  lestem kimerültem,  térdre estem  göröngy  marta  fel  a  testem írt  sebedre   merre  kapsz?  Már  tudom  mit  kell  csinálni, koldusként  az  útra  állni aprópénzért muzsikálni és jön  a  béke,  jön  a taps.

 Tág  a  hómező, a végtelenbe  elvesző s  ömlő, csillogó  taván mint  a  súly    siklik,   ring  a  szán. Tág  a  hómező, a végtelenbe  elvesző s  ömlő, csillogó  taván mint  a  súly    siklik,   ring  a  szán. Dús  ezüstös csalit billenti  hamvas  gallyait mely   tündöklőbb    mint  tavaszán és  gyöngyvirágesőbe  lejt  a  szán.  Ámde  napkelet már  szüri-méri  a  szelet és  szárnya  verdes  szaporán, mint sebzett nagy madár az út porán. S  ezüst fák  körül hab  duzzad,  göndörül s  tarajlik,  forr  a  hókazán s fehér  tajtékon  szökken  át a  szán.  Merre  most  vajon e  táncos, csengettyüs  hajón amelynek  bársonyos  ölén varázs  borul fölém. Kívánnám  bárcsak  halk  puhán a  végtelennek  kapuján röpülne  bé  velem  e  karcsú szán.

 Öntudatom  füzébe  nézek mélázva  sok  kis,  csillag  lángon s  mi  ott  lobog  a  szikrarajban,  fény  és  árny,    képpé  babonázom. Emlékerdőm  gyűjtött  rözséjét ráhullatom,  csak  hadd  zizegjen; pernyét-szítáló  lángok  táncát meg  nem  bámulták  soha  szebben .Jó  volna  igy  megsemmisülni, mindent  az  örök  tüznek-tártan s  az  életet  mássá  ígézni jövöt-váró  főnix-halálban.

 Elgondolom,  be jó  volna,  be  szép. felemelni  nagy bátran  a fejem és  ahogy  illik:  szép  szerelmesen nézni  a jövő  bánatos  szemét. Jövő,  te  nagy  titokzatos-titok! Te  mindig  ámító,  bolond  színész úgy  rejt  előlünk  el  egy  szürke  kéz mint  titkos  szobát  sötét  kárpitok Sok  évek  óta,  bús  napok  során várom,  hogy  megszépül  a  Holnapom, így  vártam  mindig,  bús  hallgatagon míg  más  haladt  nagy  vígan,  szaporán . Tudom,  hogy  bús  volt  minden,  ami  volt; tudom,  hogy  víg  a Jövő  sem  lehet s  úgy  áll  szívem  a  múlt  s jövő felett mint  ledőlt  városok felett  a  hold.

 Az  ajkam  remeg,  az  arcom  sápadt a  kacagást,  a  dalt  most  nem  találom, elédbe  indulok  én drága  barátom.  Hozom  a  lelkem  fehér  virágát könnyekbe  fúlt  szomorú  ifjúságot és  ezer  meg  nem  álmodott  álmot. Uram!  Az  olajfák  most  virulnak, vér színű  liliomok  tűzkelyhe  lángol s  az  én homlokomon  halotti  fátyol. Én  nem  jártam  a  Magdolnák  útját mégis  sóhajtól  remeg  az  ajkam bánattól árnyalt  fejem  meghajtom. Lábadhoz  szórom  fehér  virágom, mosolyban,  könnyben  szikrázó  lelkem, jövő    magamtól  ments  meg engem. Barátom a te  szavad  az  élet s  halál  ül  diadalt  az  én  telkemen, csak  egy  szavadat  add  nekem.  Az  ajkam  remeg,  az  arcom  sápadt a  kacagást,  a  dalt  most  nem  találom elédbe  indulok én drága barátom.

 Az  őszi  nap  szelíd  sugara  mosolyogva,  incselkedve játszadozott  Béres  Dénes  deresedő  fején. Nem  csoda,  ha  mosolyog,  nem  csoda,  ha incselkedik,  lám,  ez  a  deresedő  fejű,  napsütötte arcú  ember  szerelmes  ifjú  megilletődésével  tart csontos  kezében  egy  puha  fehér  kezet  s  remegő hangon  mondja: —  Ma  huszonöt  éve  .  .  .  Emlékszel  Klára? —  Te  sohasem  öregszel  meg   —  próbál duzzogni  az  asszony,  de  kézét  ott  felejti  abban az  erős,  abban  a  becsületes  kézben. —  Tehát  nem  emlékszel?  —  incselkedik Béres  Dénes.   -  Ilyenek  az  asszonyok.  Pedig hiába  takargatjuk:  ma  huszonöt  éve  volt  az  eljegyzésünk   .  .  .—  Amikor  én  tizennyolc éves  leány  voltam,  vág  közbe  az  asszony    tehát  hiába  akarsz öregíteni.  Tizennyolc  meg  huszonöt harminchárom  —  vág közbe most Béres Dénes.     -   Úgy  na  mindenki  olyan  idős,  amilyennek   látszik .   Te  pedig  fiatal vagy,  Klára.  Fiatal és  szép.  Az  a  pár  ezüst  hajszál ? 

 A  Mester  a  nápolyi  hajnalt  csodálta,  az  azur  ég  kéksége  felé  fordította  és  álmodott.  Egyszerre női  sikoly  jajjdult  bele  a  csöndbe  s  az  álmodó  felé egy tarkaruhás lány,  meg  egy  öreg ember közeledett. .A  lány  arca  kék  volt,  az  ajkáról  vér  cseppent  az állára  és  sírt.  Az  öreg  ember  részeg  volt,  a  lánykezét  fogta  s  az  álmodozó  felé  húzta. Miért  ütöd ?  —  kérdezte  a  mester,—  Mert  lusta  —  mondta  az  öreg ember. Mindig azt  mondja,  fáj a  feje,  meg  a  tüdeje,  meg  a  torka és  sose  akar  énekelni.  Az  éjjel  majdnem  semmit se kerestünk,  pedig  öten  vannak  még otthon és nagyon várják  a  kenyeret, —  És  miért  vezetted  ide  hozzám?—  Hogy  énekeljen  neked.   Idegen  vagy  ugye uram ?  Hallgass  meg kérlek egy dalt, meglátod milyen szép  lesz. —  De  nem  lehet  szép  egy  dal,  ha  véres  ajak énekli.  Minek  ütötted  meg?  Kije  vagy  neki?  A lányod ? Az  hát.  Persze,  hogy  a  lányom. Tud az vére­seis   énekelni,  ha