Ezüstlakodalom

 Az  őszi  nap  szelíd  sugara  mosolyogva,  incselkedve játszadozott  Béres  Dénes  deresedő  fején. Nem  csoda,  ha  mosolyog,  nem  csoda,  ha incselkedik,  lám,  ez  a  deresedő  fejű,  napsütötte arcú  ember  szerelmes  ifjú  megilletődésével  tart csontos  kezében  egy  puha  fehér  kezet  s  remegő hangon  mondja:

—  Ma  huszonöt  éve  .  .  .  Emlékszel  Klára?

—  Te  sohasem  öregszel  meg   —  próbál duzzogni  az  asszony,  de  kézét  ott  felejti  abban az  erős,  abban  a  becsületes  kézben.

—  Tehát  nem  emlékszel?  —  incselkedik Béres  Dénes. 

 -  Ilyenek  az  asszonyok.  Pedig hiába  takargatjuk:  ma  huszonöt  éve  volt  az eljegyzésünk  .  .  .—  Amikor  én  tizennyolc éves  leány  voltam,  vág  közbe  az  asszony    tehát  hiába  akarsz öregíteni.  Tizennyolc  meg  huszonöt harminchárom  —  vág közbe most Béres Dénes. 

   -  Úgy na  mindenki  olyan  idős,  amilyennek   látszik

.

  Te  pedig  fiatal vagy,  Klára.  Fiatal és  szép.  Az  a  pár  ezüst  hajszál ?  így  még  szebb vagy  nekem!

-Mondom,  hogy  sohasem  öregszel meg! Na,  bocsásd  a  kezemet.  Mit  szólna  a  leányunk, ha  így  találna!

-  Ha  így  találna!  Kéz  a  kézben  .  .  .  

Csodálatos   egy  asszony  vagy  te,  Klára.  Ma  ép  oly tartózkodó   vagy,  mint  huszonöt  év  előtt.  Nagy leányod  van  s  még  mindig  leányos  a  természeted..  .  Ámbár mit mondjak:  ez ejtett rabul  engem. Rabul  ejtett  örökre.  Már  a  leányunk  elevenebb. Mintha,  mintha .  . 

 .—  Azt  akarod  mondani,  hogy kacér?  Akkor nem  ismered  a  lányodat.  Ez  különben  végzete minden  férfinak:  sohasem  ismerik  meg  a  nőt  a maga  valóságában  .  .  .Mintha  e  pillanatban  halvány árnyék  lebbent volna  végig  az  asszony  homlokán.  De  Béres Dénes  nem  vette  észre  ezt  az  árnyékot. 

     Hangosan,  egész  lelkéből  kacagott.  E  szerint  én  nem  ismerlek.  Ne feledd,  hogy  harminc  éve  ismerlek.Nehéz  lépések  csoszogása  hallatszott  a  vén udvarház  lépcsőjén  már  nyílt  is  az  üveges  terasz  ajtaja :  a  postás volt.

-  Majd  máskor  folytatjuk  -  nevetett  az asszony  s  hirtelen  kiszabadította  a  kezét.  Béres Dénes  szórakozottan  nézte  végig  a  levelek  borítékját

 Neked   is van   leveled    Klára.Az  asszony  kíváncsian  szakította  fel  a  levelet kézírásra  nem  emlékezett.  Hosszú,  nyolc oldalas  levél  volt,  nézte  a  megszólítást,  aztán  az aláírást,  belekezdett  az  olvasásba,  de  még az első oldalt  el  sem  olvasta,  hátrább  fordított,  majd előre;  össze-vissza  olvasta  a  levelet.

—  De  érdekes  levelet  kaptál —  szólt Béres  Dénes.

—   Szegény  Margit  . . .   —  sóhajtotta  az asszony.

—  Igen,  ő.  Megkapta  az  ezüstlakodalomra a  meghívót,  arra  válaszol.  Igazán  csodálom,  hogy nem  ismertem  meg  a  keze írását.  De  oly  kuszáltak  a  betűi.  Milyen  izgatott  lehetett,  amikor  írta ! Mit  ír ?  Felolvashatod ?Az  asszony  olvasta  a  levelet,  hangja,  keze reszketett.

Te   boldog  asszony,   te,   hát  csakugyan ezüstlakodalomra   hívtok  engem,  a   boldogtalan asszonyt?  Ne  vedd  zokon,  édes  lelkem,  de  nem lehetek  ott  azon  a  szép  ünnepen.  Ismered  a  mi boldogtalan,  siralmas  házaséletünket.  Húsz  éve már,  hogy  idegenül  élünk  egy  fedél  alatt.

  Én sohasem  éreztem  annak  a  példaszerű,  messze- földön  irigyelt  házaséletnek  az  üdvösségét,  minő a  tietek,  melyért  irigyeltünk  mindannyian,  a  te leánykori  barátnőid.  Jól  tudod,  hogy  az  egyetlen fiamért  viseltem  el  a  keserű  keresztet.   Ő  érette áldoztam  föl  ifjúságomat,  ő  érette szenvedtem  el  a keserű  megaláztatásokat,  csak  egyedül,  ő  érette éltem,  benne  volt  minden  reménységem,  ő  volt  s ő  a  büszkeségem.  Isten  meghallgatta a sok    könyörgésemet. 

 Endre  elütött apjától,  komoly,  tiszta jellemű  ifjú  s  ma  már  szép  állása  van.  Hiszen ismered  őt,  gyakran  fordult  meg a házatoknál. Ah, édes  Klárám,  ha  szép  álmaim  valóra  válnának! Mert  ha  sejtésem  nem  csal,  ő  nemsokára  komoly kérőként  jelenik  meg  nálatok  .  .  .Béres   Dénesné  kiejtette  a  levelet a  kezéből. Arca  belesápadt az utolsó  mondatba.

—  Klára!  Mi  lelt ?  —  ragadta  meg  kezét ijedten  a  férje.

—  Szegény  Margit sóhajtott  az  asszony.    Ez  a  szép  álom  aligha  válik  valóra.

—  Nem  értelek  .  .  .  Pataky Endre   becsületes,  derék  fiatalember, szép  állása van  folytatta  az  asszony. 

 —  Most  megyei képviselő    lehet  belőle  még miniszter is.  is,  de  a  leányunk  nem  szereti.

Béres   Dénes  naiv hitetlenséggel nevetett föl:

-  Az  lehetetlen !Az  asszony  megütődve  nézett  az  urára.

—  Igazán  nem  ismerek  reád.  Mi  van abban lehetetlen ?  Hol  van  az  megírva,  hogy  Eliza éppen  Pataki  Endrébe  legyen  szerelmes ?

—  Természetes!  —  méltatlankodott  Béres Dénes.  

—  Pataki  Endre  derék,  kifogástalan ember Szakmájában  sem  utolsó.  Szolid  az  életben, nem  adat  éjjeli  zenéket,  nem  duhajkodik,  ügyetlenül járja  a  keringőt  - szóval  lehetetlen  belé- szeretni.  Csodálom,  hogy  megszerettél,  mert én is ilyen  fiatalember  voltam.

- Ellenben  Szentpáli  Jenő    úgy-e,  lehetetlen   beléje  nem  bolondulni ?  Az  utolsó  szigorlattal ugyan  még  adós,  de  ki  tud  még úgy  keringőzni,  mint  ő?

—  Egy  hét  múlva  kész  lesz  az  utolsó  vizsgával is.   - szólt  csendesen  az  asszony.

—  S  azután?  Ez  minden ?  Tudod-e,  mi következik  még  ezután ?  Hol  az  állás?—  Dénes,  csendesülj,  meg  lesz  az  is.—  Nos,  édes  Klára  megbocsáss,  de  ha  Pa­taky  Endre  eljőn  .  .  .

—  Te  azt  nem  fogod  tenni!  —  tiltakozott az  asszony  kétségbeesetten.  Az  én  leányom  nem lesz  boldogtalan  asszony!

        —  Boldogtalan !  Igazi  asszonybeszéd.  Tudja is  egy  tizennyolc éves  leány,  mi  a  szerelem.  A külsőségeket  nézi,  a  belső  érték  megismerésére képtelen.  Azért  vannak  a  szülök,  hogy  a  fiatal leány  szívét  helyes  útra  tereljék.  Később  aztán magamagától  jön  rá,  hogy  a  szerelem  nem  volt igazi   szerelem,  csak   ábránd  volt  az  egész  s áldva  áldja  a  szüleit.  .  .Az asszony  nyugalmat erőltetett magára. Megfogta   az  ura  kezét,  mélyen  a  szemébe  nézett:

—  Az  Isten  szent  nevére  kérlek,  Dénes,  hallgass  meg,  Ilonka  nem  gyermek.  Szeret  egy  ifjút, igazi  komoly  szerelemmel.  Ha  máshoz  erőltetnéd minden  komolyabb  ok  nélkül,  bizonyos  vagyok abban,  hogy halálba  kergetnéd  egyetlen  leányodat. Megértettél-e  Dénes?—  Minden  szavadat  értettem  eddig, ezt nem. Nem  is  akarom  érteni.  Jól  tudod,  hogy  sohasem volt  rokonszenves  nekem  Szentpáli  Jenő.  Eszes fiú,  de  könnyelmű.  Nyugodt  lélekkel  nem  tudnám rábízni  egyetlen  gyermekem  életét.  És  gondoltál-e arra,  hogy négy-öt év is  beletelik  még,  míg  Szentpáli  Jenő.  megházasodhat?  Láthatod-e  előre,  mi történik  ezalatt?A  kertből  édes  csengésű  nevetés csendült be a  nyitott  ablakon.  Eliza  épp  akkor  libbent  végig a  virágágyak  közt,  nyomában  Szentpáli  Jenő.Béres  Dénes  busán  legyintett  a  kezével:

—  Hiszen,  ha  az  egész  élet  nevetés, ha játék volna   Nem,  nem   fordult  hirtelen  a  feleségéhez  —  ez  még  nem  férfi,  Klára.  Jenőnek  kellő formában  tudtára  adom 

  —  Nem,  ezt  te  nem,fogod  tenni,  Dénes!  — riadt  fel  az  asszony  képéből  kikelten.  Az  én leányom  nem  fogja  átszenvedni  mindazt,  amit  én átszenvedtem !  Nem,  nem,  nem,  nem !—  Klára!  —  ordított   fel  Béres   Dénes, mint  a  sebzett -vad. 

 Klára!  Még  egyszer!  Ismételd !

Az  asszony  erőtlenül  roskadt  le  a  pamlagra. Arcát  kezébe  rejtve  zokogott,  nem  tudott  ránézni az  urára.Béres  Dénes  szilaj  dühvel  rántotta  el  az asszony  kezét.—  Nézz  a  szemembe.  Parancsolom,  hogy ismételd  a  szavaidat.  Kegyetlen  vagy,  Dénes.  Ne  kívánd  ezt, megszakad  a  szívem

Összekulcsolta  a  kezét,  könyörögve  nézett az urára.  Béres  Dénes  megtörten  hanyatlott  le  a pamlagra :  ez  a  könyörgő  tekintet  leütötte,  mint a villám.  Végighasította  a  szívét  a  rettenetes  igazság,  hogy  ez  az  asszony,  ez  az  imádott,  ez a  szent  asszony  szerelem  nélkül  lett  az  ő  hitvese.

—  Hallgass  meg  hát,  Dénes  —  kezdette  az asszony  csöndes,  szaggatott  hangon.  Emlékszel, ugye,  hogy  apám  teljesen  tönkrement  ember  volt, amikor  te  a  házunkhoz  kezdettél járni.  Szüleimnek, testvéreimnek  tisztességes  megélhetéséről  volt  szó! Amikor téged  megismertelek,  akkor  már  szerettem egy  ifjút,  egy  tizennyolc éves  leány  tiszta,  szent szerelmével.  Ennek az ifjúnak  sem  volt  akkor még állása.  Apám  könyörögve  kért,  hogy  mentsem  meg a  családot.  Ha  előbb  látlak  téged,  talán  nem  lesz részemről  áldozat.  Becsültelek  akkor  is.  Rokonszenves volt  nekem  egész  lényed,  de  én  azt  az állástalan  ifjút  szerettem.  Lemondtam  róla.  Szívem titkát  eltemettem.  Feleséged  lettem.

 Átkoztam  magamat  átkoztam  a  kegyetlen  végzetet,  hogy  szerelem-  nélkül  kell  hozzád  mennem  te  nemes,  te  becsületes szívü  ember.  Ám,   mikor  csak  az   Isten látta,  sírtam,  átkozódtam.  Míg te csendesen  aludtál, könnyekkel  öntöztem   párnámat.   Te  szerelmes  leányos, szemérmetes tartózkodásnak vetted,  boldog voltál,  irigyelt ember voltál,  irigyelt  asszony  én  is, én,  aki'azt  hittem  akkor,  hogy  csak  egy  boldogtalan   asszony  van  a  világon  s  az  én  vagyok  .  .  . Aztán .  .  .  aztán  született a fiunk,  az  édes,  a felejthetetlen ,  kit  ma  is  siratunk.

  Te  nem  vetted,  nem vehetted  észre,  hogy  amikor  először  szorítottam keblemre  azt  a  kis  csöppséget,  akkor  szólalt  meg az  első  hang a szívemben:  a  szerelem  első  hangja ennek  a  csöpp  teremtésnek  az  édes  apja  iránt. Te  nem  vetted,  nem  vehetted  észre,  hogy  amikor a  gyermek  betegágya  felett  együtt  virrasztottunk: amikor  kicsi  koporsójára  ráborultunk;  amikor  azt hittük  mind  a  ketten,  hogy  fejünk  felett  össze omlott  az  egész  világ,  akkor  forrt  össze  az  én lelkem  a  te  lelkeddel,  édes,  becsületes szív  uram! Hallszik egy  felszakadt  sóhajtás  egy rémes  álomból  felszabadult ember  sóhajtása  ez!  Félig  öntudatlan  folytatja  a megváltó  beszédet  Béres   Dénes:

—  S  emlékszel-e,  amikor  én  halálos  betegségben   sínylődtem.   Amikor  te  kétségbeesett viadalra  keltél  a  halállal.  És  te  legyőzted  a halált. Te  nem  vetted,  nem  vehetted  észre,  hogy  az  én lelkem  meg  akkor  forrt  össze  voltaképpen  a tieddel.  Akkor  tudtam  meg,  mi  vagy  te  nekem, Klára.  Akkor  avattalak  téged  a  földön járó angyalok  közé.  Akkor  suttogtam  először:  te  szent  asszony!  Az  a  csók  volt  a  legmelegebb,  mit  akkor kezedre  leheltem 

 .  .  .Hirtelen  megragadta  az asszony kezét,  hosszú csókot  lehelt  a  szent  asszony  kezére.

 Tévedtél  —  mondta  az  asszony  csendes megindulással  —  ez  volt  a  legmelegebb.Hanem  e  pillanatban  mi  történt?  Nyílt  az ajtó,  csöndesen  kinyílt  s  félénken  hajolt előre  egy kedves,  szőke  leányfej.  Szőke   leányfej    mögött megvillant valami  barnás árnyék,  gondolom,  Szentpáli  Jenő  árnyéka  volt  ez.  Állottak  egy  helyben, sem  előre,  sem  hátra  lépni  nem  tudtak,  mivelhogy földbe  gyökerezett   a  fenséges   látvány.  Még mindig  ott  a  Béres  Dénes  ajka  azon  a  puha kézen,  az  a  másik kéz  pedig gyöngéden  simogatja Béres   Dénes  szürkülő  fejét.  Úgy elmerülnek  egymás  lelkébe  hogy  csak  akkor  riadnak  fel,  amikor az  a  szőke  fej  közéjük  borul;  amikor  azok  a  kék szemek  esdve  tekintenek  föl:

—  Tedd  rá  az  én  fejemre  is  áldott  kezedet, édesanyám.  Te  is,  édesapám.És  áll  az  ifjú  elfogódottan,  önkéntelen  össze kulcsolja kezét.. Es  szól  Béres  Dénes:—  Gyere   ide  te,  is  édes  fiam.Az  őszi  nap  szelíd  sugara  mosolyogva,  incselkedve játszadozott  Béres  Dénes  deresedő  fején. Nem  csoda,  ha  mosolyog,  nem  csoda,  ha incselkedik,  lám,  ez  a  deresedő  fejű,  napsütötte arcú  ember  szerelmes  ifjú  megilletődésével  tart csontos  kezében  egy  puha  fehér  kezet  s  remegő hangon  mondja:

Add a kezed te is édes fiam.