Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

  Este az ablakod alatt, ha megszólal a csalogány Ne zárd be ablakod és hallgasd, Mert én köszöntlek este dallal téged.   Reggel, ha a napsugár belopódzik hozzád És szemeidbe, belekacag az ébredés Én mosolygok akkor üdvözlésül Reád.   És ha a virágok gomolygó illata száll Csokorba kötve a májusi pompa Az én lelkem az, mi körülölel lágyan.   És ha az alkonyi bágyadt szellőcske Simogatva arcodat legyinti, Kezeim azok, mik távolról is becéznek.   S az éltető, tiszta, édes levegő Amit be szívsz, az én vagyok egészen S magadba lélegzet mindig és újra.   Amit be szívsz, az én vagyok egészen S magadba lélegzet mindig és újra. És én mindenben mindig melletted  vagyok.Köszöntelek.

 Ki tudja melyik sírba szállt világnak Vagyok én visszaküldött gyermeke Hogy két szememben egyre ott fehérlik Száz ködös emlék bárányfellege ?    Valamikor sokat szenvedtem én már Velem jár régi bánatok nyoma, Hisz két szememen ott borong még A régen tele sírt könnyek fátyla.   S hogy szász voltam minden életemben Azt is tudom, hiszen szememben ég Ott izzanak parázsló tűzzel mélyen Lelkembe égett, ősi Flamand regék.   S ez a futó láng imbolygó emléke Ősi  szerelemnek két szemem egén Amit örökre emlékembe csókolt Valamikor egy szép angol-szász legény. .

Vagyok érző, szomorú ideg-ember A földhöz szitok, minden idegemmel Minden rajongás, ami bennem árad, Már ősidőktől földben, fűben szárad.   Földből formálta Isten a férfi testét O drága föld, o bársony-barna festék Az őstalajjal lelkemet befestem, Az őstalaj táplálja vékony testem.   Ha szénaillat gőze száll az estben, Vágyaim párája buggyan tüzesebben. Szívem minden szerelmes dobbanása, A föld-morajlásnak hasonló mása.   Az anyaföldben rég holt lelkek élnek A korhadt fák is ő róluk mesélnek Az öreg fák sok ósdi titkot tudnak Gyökerekkel gyűrűzve földbe fúrnak.   Száz csodát rejt a föld morajló mélye, Arról susog a lomb, az erdő széle. Megértem, mit beszél a szél.Te élő Természet, öreg Andersen, mesélő!   Te mesekaput nyitsz ki lopva, halkan, Meleg öledben némul el az ajkam Elaltatsz és a földre fektetsz nyomban, S csak századok múltán kelek fel onnan.   Felébredek ős testtel, idegennel Leszek megint egy érző ideg-ember, Mig lelkem forró láng borítja el s dalomtól lángra gyúl a végtele

Megáldlak, hogyha mindent nekem adsz és áldlak akkor is, ha megtagadsz. Istenemmé leszel, hogyha szeretsz megcsókolom sarud, ha kinevetsz.   Vakon követlek bárhová viszel, hívőd leszek, ha Te nem is hiszel. Reggel csókokkal gyújtom fel a napod leszek szolgád és áldozó papod.   Leszek cseléded, asszonyod, ki benned szolgál Istent és Urat és lábaid csókokkal fonja át. Rabod leszek és őrző katonád.

 Nem mondta semmi ómen, Hogy még mi jön ma rám Éppen csak, hogy eszembe jutott. Milyen kár is, Hogy rím már nem jutott E szóra: lány Csitt! csitt! Csak belém fájt csupán.   Oly rég, hogy győztem, Oly rég, hogy főztem, Jó volna írni megint. Oly furcsa bizsergés liheg, Hogy mikor elkószálok A temetők felett, Nem fáj a meggyszínű messzi És semmi sem nevet szürke darócba formált pongyolámon. Ma senki sem szeret.   De majd megjajdul a föld. Majd meglágyulnak a kertek Ha valahol, regénypályázaton Novelláim, zöld lobbot vetve, nyertek. S újból, ha estelente Járok az illatesőben kinyúl a kezem még keresőben.   És előfordul az is Nekivágok a szendergésnek. De belém fáj megint, S belém vágnak a szenvedések. Felhőkönnyű vágyaim Megterhesednek újra Eszembe jutnak Mitológiák s a nagyanyám levendulás kisujja.    

  Tragédia Születtem hangos áriának, Hogy zengjek a világ felett, S a hódoló, bámész világon Kitárjam csillogó palástom S ragyogtassam a lelkemet. S ím, járok csendben, észrevétlen, Ruhám kopott és szürke mind, S mosolygó arccal, boldog arccal, Szégyenkező, lefojtott daccal Takargatom a foltjait. \vilhelem margareta\

 -Hogy gondolhatsz-e reám ?   Szabad a madárnak Fészket fabrikálni zöld faágra, Tavaszi szellőcskék ha járnak   - Bátorkodhatsz gondolni reám?   Ha zizzenő rózsáknak reszketése Nem vétek, dacára az emancipációnak, Ne legyek más tehetetlen én se.   Idézni napos fürtidejét Részeg torkon szabad a bornak, Békanyálba fúló meteor, Hadd, hogy egy rövidkét még daloljak.    ...Máskülönben gondolhatsz rám.

 Most lelkem: nagy gond-madár Már bús fészkén elül, Csillag-szitából fényt szitál Az ég szünetlenül Kinyílnak mind az estikék S a hold-sarló fent, esti-kék Nagy égi réten, csillagot Csillag-sarját kaszál, S fák közt esti hírvivő A fénybogárka száll.     Fent égi-dáridóra megy Egy víg felleg-legény Friss csillag-bokrétát visel Begyűrt süvegén Amott egy sarki fordulón, Rábukkan s jó éjszakát köszön Mosolygós képpel rá a Hold, A vén, irigy kaján Útján dúdolva bandukol És tűnődik baján.   Szemem hallgatja csillagok Halk, surranó neszét Arcomon érzem szeretőm Cirógató kezét. Szívével kérdez, mit keresel? Szívem felel rá, csak szeress S kezdődik csendben suttogó Mosolygós csók-beszéd. De szép az este, Istenem s az élet is de szép.  

Én még láttam azt az erdőt, amit ez a kor kivágott, én még láttam,én még jártam szedtem benne gyöngyvirágot.   Jaj de gyorsan kiirtották megéheztek a sok pénzre egy kis foltot hírmondónak itt-ott hagytak meg belőle.   Eladták a sok szép ölfát őrültek az olcsó pénznek felszántották a szűz földet őrültek a dús vetésnek.   Elfogyott a pénz adóba, kevés lett a búza ára, olcsó lett az ember vére, csak a pénz, a pénz lett drága.   Visszasírja már az erdőt, az az erdős aki látta búsan gondol az elárult madárdalra,gyöngyvirágra.