Hallhatatlanság

Vagyok érző, szomorú ideg-ember

A földhöz szitok, minden idegemmel

Minden rajongás, ami bennem árad,

Már ősidőktől földben, fűben szárad.

 

Földből formálta Isten a férfi testét

O drága föld, o bársony-barna festék

Az őstalajjal lelkemet befestem,

Az őstalaj táplálja vékony testem.

 

Ha szénaillat gőze száll az estben,

Vágyaim párája buggyan tüzesebben.

Szívem minden szerelmes dobbanása,

A föld-morajlásnak hasonló mása.

 

Az anyaföldben rég holt lelkek élnek

A korhadt fák is ő róluk mesélnek

Az öreg fák sok ósdi titkot tudnak

Gyökerekkel gyűrűzve földbe fúrnak.

 

Száz csodát rejt a föld morajló mélye,

Arról susog a lomb, az erdő széle.

Megértem, mit beszél a szél.Te élő

Természet, öreg Andersen, mesélő!

 

Te mesekaput nyitsz ki lopva, halkan,

Meleg öledben némul el az ajkam

Elaltatsz és a földre fektetsz nyomban,

S csak századok múltán kelek fel onnan.

 

Felébredek ős testtel, idegennel

Leszek megint egy érző ideg-ember,

Mig lelkem forró láng borítja el

s dalomtól lángra gyúl a végtelen.

 

.