Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Szép kert,  hová lett  régi  fényed, színed  már nem  vagy  az, mi  voltál  hajdanán, fáj nagyonj,  ilyen  bomlottan  látni  téged mosolygsz,  de mint  az őrült  szép leány. Mint gondos kertész táplált  fürészelt ültetett, oltott,  sok kezekkel most  azt  maga a vad  természet, maga  szabadján,  durván  végzi  el.     Derék  egy kertész! össze-vissza  nőnek a görcsös  ágak,  megnyesetlenül az üde park  beillik  ős  erdőnek, vén  fák törzse  korhad,  mig ledől Eltűnt  az utak  csillogó  porondja, s  a nagy  bozótban,  törve, ott  hever a lépcső oszlopáról  földre  dobva  mohas-földon pléh üres veder.   Fejét  a  nimfa  búsan  elereszti Könyűinek  forrása rég   elapadt a szép szökó-kútat sárga  por fedi s az egykor  fénylő  márvány padokat. Az  üvegház is  összedőlve,  romba; hol  narancs pirult  s izes  ananász, ott  most a térdig  érő fűben,  ronda disznóit  őrzi  egy álmos kanász.           Szép kert,  hová lett  régi  fényed, színed  már nem  vagy  az, mi  voltál  hajdanán, fáj nagy

    . Az  üvegház is  összedőlve,  romba; hol  narancs pirult  s izes  ananász, ott  most a térdig  érő fűben,  ronda disznóit  őrzi  egy álmos kanász.      Szép kert,  hová lett  régi  fényed, színed  már nem  vagy  az, mi  voltál  hajdanán, fáj nagyon,  ilyen  bomlottan  látni  téged mosolyogsz,  de mint  de belül nagyon fáj. Mint gondos kertész, táplált  fűrészelt egyre ültetett ültette, oltott,  sok kezekkel    most  ezt    a  vad  természet, maga  szabadján,  durván  végzi  el. Derék  egy kertész! össze-vissza  nőnek a görcsös  ágak,  megnyesetlenül, az üde park  beillik az ősi   erdőnek, vén  fák törzse  elkorhad,  míg ledől Eltűnt  az utak  csillogó  porondja, s  a nagy  bozótban,  törve, ott  hever a lépcső oszlopáról  földre  dobva  mohás-földön egy üres pléhveder  .   Fejét  a  nimfa  búsan  elereszti könnyeinek  forrása rég   elapadt a szép szökőkutat sárga  por fedi s az egykor  fénylő  márvány padokat. Az  üvegház is  összedőlve,  romba hol  narancs pirult  s ízes  ananász

  Néha belebonyolódok halk létembe sem boldog sem búsabb nem leszek , mohó szemekkel közönyt nézek szólunk egymáshoz, éjben ingerülten . A világban szüntelen kínálkozik tánc annyi mindent kitalálunk mi emberek , néha senki javára szorítom kezem s hallgatom a felsorolt csalfa érveket . Oly nevetséges bűn lett az életünk , szerelmest játszunk körülményekre szívdobogás száma felragyog hévvel majd csel,felejtés ,csalódás a vége . Sóvárgások ismerős test közelségére enyhíti sokszor a érzéki ámításokat mágikus hétköznapok apró sóhajában , tragikussá válik a holnap meglátása . S állunk meztelen szemérmetlenséggel a harag és kíváncsiság pillanatában , lelkesen izzó becsmérlő beszédeink unják a mindig megismétlődő éjszakát. 10 Megosztás

 Öntudatom  szemébe  nézek, mélázva  sok  kis csillag  lángon s  mi  ott  lobog  a  szikrarajban, fény  és  árny, képpé  babonázom. Emlékerdőm  gyűjtött  rőzséjét ráhullatom,   csak  hadd  zizegjen pernyét-szitáló  lángok  táncát meg  nem  bámulták  soha  szebben. Jó  volna  így  megsemmisülni, mindent  az  örök  tűznek-tártan s  az  életet  mássá  igazítani jövőt-váró  főnix-halálban.

 Szeretnélek  úgy  megölelni, mint  anya  haldokló  magzatját mint  templom  kövén  fetrengő  koldus az Atyát.. . Úgy  érzem,  hogy  testemből  szakadtál s  vívunk  egy  átkos,  szörnyű  kavargást bolygók  vagyunk  és  mint  a  bolygók kergetjük  egymást. Szeretnélek  úgy  megölelni hogy  kettőnk  élete  egy  legyen láttál  csodát,  mikor  a  lázas  égen csillag  bolyong  s  tovább  megyen. Hiába  vonlak  most  szívemre: átfog  a  Sors,  mint  vad  hurok, megpörget s  ismét jöhet  a  hajsza  vagy  elérlek,  vagy  széthullok.

 Az  élet  múlik  s  annyi,  annyi  még mit  elvégezni , nincs  idő  elég szűz munkák és  versembriók halotton és  annyi  álom  félig  álmodottan és  annyi  eszme  végiggondolatlan, mindenhol  és  mindenkié. Zárul  a  sorskapu,  hiába  zörgeted s jaj,  ha asszonynak  teremtett  végzeted félig  sem  álmodtad sínylődő  álmodat füstrongyokká  vedlik  az  izzó  gondolat Én is fehér hajú, csüggedt asszony fejem a  boldogtalanság fájához hadd verjem siralmas  közöny-fához,véres  fehér fához sírni  azokért kikért  álmok lángja égett s  kik  mégis,  dermedten,  egy  életen át búsan  várjak a kés hideg, fényes vasát. De   szabad-é  nekünk  siratni  magunk, balga panaszba  tördelni szavunk,  köztünk,  aki  élt,  köztünk,  aki járt messze  kimagaslott nem  dacolta  át az  élve  alázást s  az  élve  halált. .

  Hálátlan vagyok Érzem hálátlan vagyok az élettel, nem hatnak meg káprázatos szavak, kapok mindent pénzt, hírt, szeretetet s én? mégis elégedetlen vagyok. Nagy dolgot belőle mért csinálnék? amit adnak férfiak, csak finom hitel, kétes haszon, mint minden ajándék, ez mind igaz de viszonozni kell. Szomorúan és alázatosan belátom butaság minden ajándék s mélázom miért tanították meg a férfiak a nőket elszédíteni apró csecsebecsékkel. Türelmetlen dühvel utáltam mindig a műveletlen s főleg buta férfiakat vannak dolgok mit nem értenek meg a tudást: az eszesség, vágy és akarat. A nagyra becsült képességeken túl vannak rejtelmek forró hevülések, melyeknek szárnyán kopott életünkben a szeretet varázsa belebeg hevesen.

 Este  az  ablakod  alatt,  ha  megszólal  a  csalogány ne  zárd  be  ablakod  és  hallgasd. mert  én  köszöntlek  este  dallal  téged. Reggel,  ha  a  napsugár  belopódzik  hozzád és  szemeidbe, belekacag  az  ébredés én  mosolygok  akkor  üdvözlésül  reád. És  ha  a  virágok gomolygó  illata  száll csokorba  kötve,  a  májusi pompa az  én  lelkem  az,  mi  körülölel  lágyan. És  ha  az  alkonyi  bágyadt szellőcske simogatva  arcodat  legyinti, kezeim  azok,  mik  távolról  is  becéznek. S  az  éltető,  tiszta,  édes  levegő, amit   beszívsz,  az  én  vagyok  egészen s magadba  lélegzel  mindig  és  újra.

 Az  embert  úgy  teremtették az  istenek, hogy  itt  a  földön pihenese nem  lehet emlékek  űzik  s  kerget  uj emlékeket mint  szélben  szálló  rőt  levél a  levelet. Ha  visszanéz  az  út  végén mikor  megáll, önképét  látja  meg  a  mul fátyolán,  maga csak muzsikál,csak muzsikál. az  életét,  mely  romba  rothadt régi  vár, melynek lábánál egy maga csak muzsikál ,csak  muzsikál. 

 Az este már az ajtónk előtt áll. némán merednek rám a vén falak, a zegzugokban hallgat a homály, az óra kettyenése elakadt.     A fal szeme, a tükör, néz merőn a harmatos éj puhán rálehelt, tündérlányok kedves népe jön és sző köröttem könnyű árnylepelt,   Halk álmok járnak. Egy-egy bútor zaj mint félálomban, halkan felsóhajt, s elalszik végre, minden elcsitul.   A sötét éj ölelve, lágyan rám hajol, csönd, álmodom s ujjam közül a toll a földre halkan , puhán kihull.

 Alattam zeng a szépségek világa sikoltó kéj s kin szörnyű kin hörög, csak én ülök fönn némán, szem lezárva a zajló élet s emberek fölött.   A vállamon lemondás ködpalástja és rejtenek mély, színtelen ködök az én világom szent, magány világa az árnyakon túl, tér, idő fölött.   S hiába vív a percek friss csatája a trónom gőggel, mozdulatlan állja örök homályban, tér s idő fölött.   De, jöhet messzi évek sok csodája én ott ülök csak fenn, szem lezárva a zajló élet s emberek fölött, reád várva                                            

 Szeretett  kedves,csak  egyedül  enyém, idegen  testhez  sohase  tartozó nevén  nevezett  és  szívén  fogott. idegen  lélektőt  eltávozó szerelmem Emléktelen,  visszahívó  karok kerülője,  kit perc  meg  nem  fogott, kit  az  egyetlen  kedves  minden  órán más asszony karja is forrón átkarolt Egyetlen  szerető,  most  minden  kibomoljon tékozlón  fékevesztett  legyen sóhaja e  vágy,  kit   megkóstolt   sok asszony  szája égjen,  mint asszonyégető máglya  ég  a  hegyen. Minden  szabaduljon,  kötél  szakadjon az  évek  percbe  szabaduljanak csak  a  vágy  égjen  fakadó  esővel, mint  a  tűzhányóból,  ha  a  tűz  szakad És  azt  se  bánd,  ha  e  tűz feléget sokáig  várt  szíved,  míg  ezt  elérte, sokáig  vártál ölelő  karomra te édes  áldozat,  tudj  halált  halni  érte.

 Hogy  tőled  távol  itt  kell  élni  most köztünk hegyek  és nem  ébredek  reggel arcod  színére  várva   s  te  messze élő  utadat  járod  valahol, az  én  városom  kőkockáján  lábad szobám  és  ajtóm  küszöbét  is  járja és  könyveim   közé  pihenni  térsz. De  én,  szememben  mind a messzi  úttalan amit  utaztam ,  tőled,  hogy  eltérjek és  kezedet  nem  érve  simogassam tíz  puha  ujjal  és  ne  tudjon  egy  se elhullani  hajadnak  élő  selymén  ?  Oly  szépnek  látlak,  összes  vérfutása szádnak,  arcod  színének,  karjaidnak felél  bennem  és  látom  már,  nem,  én nem  nyugvást  ittam   szerelmünk  vizéből csak vágyat  hallom én, nem megismerni hallottam  én  hangod hullámait,  nem ,én nem  megpihenni  jutottam   karodba, de  visszajutni,  sírni,  menni,  élni.

  Úgy fájnak  a megrokkant évek a szívből kicsorgatott ének velőt hasító hangjai.   Hogy gyenge lábbal futni kellett minden szép szó és mosoly mellet s nem ostromol a képzelet   a hűs reggelt. És érted, értem nem terítenek a tiszta égben a szelíd, fehér madarak.    Úgy sajnálom a fáradt estét, hogy nem öleltem meg a testét az ifjúságom, és téged. 

  Szeretnék  lenni  kék  szitakötő, tükrös  zöld  vizek felett  elszökő szeretnék  lenni  tarka  vidám  lepke ki  előtt  lehull  a  virágok  leple. Szeretnék  lenni  dús,  kábító illat, vadvirág  a  mezőn,  mi  szabadon  nyílhat szeretnék  lenni  üde,  nyári  harmat, ami  remegve,  mámorosán  hallgat. Szeretnék  lenni  hegyen  erős  szikla s  az  emberhangot  büszkén  verni  vissza, szeretnék  füst  lenni,  ég felé  menő, vagy  erdő  szélén  magányos fenyő. Szeretnék  Nap  lenni, vagy  végtelen  bolt vagy felhővé  lenni: égen  kicsi folt, lennék  bármi,  parányi  porszem  bár de  emberré  lettem, s  Embernek lenni fáj.   

 Behavazta  április  a  cseresznyefát, virággal, kora  szerelem,  levéldísztelen hajlong  április  száz  finom  ággal. Ha  rázza  a  szél,  megrázza  a  szél, hullatja  színét,  kora  virágát mintha  tavasz,  a  közeledő huzna  ijedve  vissza  a  lábát. Bolond'Április  szentségtelenül, így  nevezem  a  szent  híradot kora hírnököt,  kit  jobb  szeretek mint  játékos  percben  az  eletemet. Jajj,  ibolyák,  cseresznyevirág milyenek  lehettek,  ha éjjel kedvesem  lába  távolodik ks  elhulltok  szerte-széjjel.?

 Ma  meztelenre  vetköztetem  telkem, megtépem  lenge,  cifra  fátylait, fáradt  kezem  egy  könnyes mozdulattal már  fátylat,  bűnt,  nagy  messze  elhajít. Mint  bús  anya-vágyát  a  meddő  asszony ma  tiszta  vagyok,  mint  váró  anya, kire  ráomlott  a  szent  anyaság glórias  fényű,  drága  aranya. Most jöjjön  elém  kevés  jóbarátom Dobálja  kövel  megtért  testemet és  jöjjön  elém  sok-sok  ellenségem és  csókoljon  meg  mind,  ki  nem  szeret Mert  így  akarok  Canossába  menni, mély  alázattal  bűnbocsánatért, hogy  hosszú  évek  múltán  elmondhassam  Atyám,  a  lelkem  íme  visszatért.

 Ha  összeforr  az  ajkunk,  mind  a  ketten tudjuk,  érezzük:  ez  a  csókok  csokra Mint  ahogy  száz  lány-arc  van  festve  sorba Medálionon,  kis  arany  keretben. .A  csókot  mindig  szabadon  szerettem ne  kössön  engem  se  tanács,  se  forma s  élvezni száz  gyümölcsöt  egy  csoportba ott  is,  ahol  e g y    csók-magot  vetettem. ..Beteg  vagyok,  de  nem  szabad  mutatni ma  prédái  vagyunk  az  élet-láznak s  ez  a  szent  láz  itt  muzsikál  felettünk És  ha  majd  egyszer  itt  kell  mindent  hagyni az  az  egy  eskut  ad  vigasztalásnak, Hogy  betegen is csókoltunk,  szerettünk

 Mint  az  őszi  fáradt fákon át lehel  a  szél,  a  mákony s furcsa  hangú  harsonákon száll  el  a  hang  vérzően. Oly  fonnyadtan  és  fonákon muzsikál  a  sikoltásom mintha  nem  is  Messiáson vérezne  el  vézna  főm   Mert  én  mindent futni  hagytam s  koldus  gőggel  itt  maradtam szívemmel,  mely  forró  katlan melyből  harsonáz  a  hang. Csak  én  tudom  mennyit  adtam, míg  az utakon  elakadtam s  most  messziről  kong  riadtan rossz  szívemben  vészharang! Mindegy!  Én  békére  lestem kimerültem,  térdre estem  göröngy  marta  fel  a  testem írt  sebedre   merre  kapsz?  Már  tudom  mit  kell  csinálni, koldusként  az  útra  állni aprópénzért muzsikálni és jön  a  béke,  jön  a taps.

 Tág  a  hómező, a végtelenbe  elvesző s  ömlő, csillogó  taván mint  a  súly    siklik,   ring  a  szán. Tág  a  hómező, a végtelenbe  elvesző s  ömlő, csillogó  taván mint  a  súly    siklik,   ring  a  szán. Dús  ezüstös csalit billenti  hamvas  gallyait mely   tündöklőbb    mint  tavaszán és  gyöngyvirágesőbe  lejt  a  szán.  Ámde  napkelet már  szüri-méri  a  szelet és  szárnya  verdes  szaporán, mint sebzett nagy madár az út porán. S  ezüst fák  körül hab  duzzad,  göndörül s  tarajlik,  forr  a  hókazán s fehér  tajtékon  szökken  át a  szán.  Merre  most  vajon e  táncos, csengettyüs  hajón amelynek  bársonyos  ölén varázs  borul fölém. Kívánnám  bárcsak  halk  puhán a  végtelennek  kapuján röpülne  bé  velem  e  karcsú szán.

 Öntudatom  füzébe  nézek mélázva  sok  kis,  csillag  lángon s  mi  ott  lobog  a  szikrarajban,  fény  és  árny,    képpé  babonázom. Emlékerdőm  gyűjtött  rözséjét ráhullatom,  csak  hadd  zizegjen; pernyét-szítáló  lángok  táncát meg  nem  bámulták  soha  szebben .Jó  volna  igy  megsemmisülni, mindent  az  örök  tüznek-tártan s  az  életet  mássá  ígézni jövöt-váró  főnix-halálban.

 Elgondolom,  be jó  volna,  be  szép. felemelni  nagy bátran  a fejem és  ahogy  illik:  szép  szerelmesen nézni  a jövő  bánatos  szemét. Jövő,  te  nagy  titokzatos-titok! Te  mindig  ámító,  bolond  színész úgy  rejt  előlünk  el  egy  szürke  kéz mint  titkos  szobát  sötét  kárpitok Sok  évek  óta,  bús  napok  során várom,  hogy  megszépül  a  Holnapom, így  vártam  mindig,  bús  hallgatagon míg  más  haladt  nagy  vígan,  szaporán . Tudom,  hogy  bús  volt  minden,  ami  volt; tudom,  hogy  víg  a Jövő  sem  lehet s  úgy  áll  szívem  a  múlt  s jövő felett mint  ledőlt  városok felett  a  hold.

 Az  ajkam  remeg,  az  arcom  sápadt a  kacagást,  a  dalt  most  nem  találom, elédbe  indulok  én drága  barátom.  Hozom  a  lelkem  fehér  virágát könnyekbe  fúlt  szomorú  ifjúságot és  ezer  meg  nem  álmodott  álmot. Uram!  Az  olajfák  most  virulnak, vér színű  liliomok  tűzkelyhe  lángol s  az  én homlokomon  halotti  fátyol. Én  nem  jártam  a  Magdolnák  útját mégis  sóhajtól  remeg  az  ajkam bánattól árnyalt  fejem  meghajtom. Lábadhoz  szórom  fehér  virágom, mosolyban,  könnyben  szikrázó  lelkem, jövő    magamtól  ments  meg engem. Barátom a te  szavad  az  élet s  halál  ül  diadalt  az  én  telkemen, csak  egy  szavadat  add  nekem.  Az  ajkam  remeg,  az  arcom  sápadt a  kacagást,  a  dalt  most  nem  találom elédbe  indulok én drága barátom.

 Az  őszi  nap  szelíd  sugara  mosolyogva,  incselkedve játszadozott  Béres  Dénes  deresedő  fején. Nem  csoda,  ha  mosolyog,  nem  csoda,  ha incselkedik,  lám,  ez  a  deresedő  fejű,  napsütötte arcú  ember  szerelmes  ifjú  megilletődésével  tart csontos  kezében  egy  puha  fehér  kezet  s  remegő hangon  mondja: —  Ma  huszonöt  éve  .  .  .  Emlékszel  Klára? —  Te  sohasem  öregszel  meg   —  próbál duzzogni  az  asszony,  de  kézét  ott  felejti  abban az  erős,  abban  a  becsületes  kézben. —  Tehát  nem  emlékszel?  —  incselkedik Béres  Dénes.   -  Ilyenek  az  asszonyok.  Pedig hiába  takargatjuk:  ma  huszonöt  éve  volt  az  eljegyzésünk   .  .  .—  Amikor  én  tizennyolc éves  leány  voltam,  vág  közbe  az  asszony    tehát  hiába  akarsz öregíteni.  Tizennyolc  meg  huszonöt harminchárom  —  vág közbe most Béres Dénes.     -   Úgy  na  mindenki  olyan  idős,  amilyennek   látszik .   Te  pedig  fiatal vagy,  Klára.  Fiatal és  szép.  Az  a  pár  ezüst  hajszál ? 

 A  Mester  a  nápolyi  hajnalt  csodálta,  az  azur  ég  kéksége  felé  fordította  és  álmodott.  Egyszerre női  sikoly  jajjdult  bele  a  csöndbe  s  az  álmodó  felé egy tarkaruhás lány,  meg  egy  öreg ember közeledett. .A  lány  arca  kék  volt,  az  ajkáról  vér  cseppent  az állára  és  sírt.  Az  öreg  ember  részeg  volt,  a  lánykezét  fogta  s  az  álmodozó  felé  húzta. Miért  ütöd ?  —  kérdezte  a  mester,—  Mert  lusta  —  mondta  az  öreg ember. Mindig azt  mondja,  fáj a  feje,  meg  a  tüdeje,  meg  a  torka és  sose  akar  énekelni.  Az  éjjel  majdnem  semmit se kerestünk,  pedig  öten  vannak  még otthon és nagyon várják  a  kenyeret, —  És  miért  vezetted  ide  hozzám?—  Hogy  énekeljen  neked.   Idegen  vagy  ugye uram ?  Hallgass  meg kérlek egy dalt, meglátod milyen szép  lesz. —  De  nem  lehet  szép  egy  dal,  ha  véres  ajak énekli.  Minek  ütötted  meg?  Kije  vagy  neki?  A lányod ? Az  hát.  Persze,  hogy  a  lányom. Tud az vére­seis   énekelni,  ha