Emlékház kertje

 

 

.

Az  üvegház is  összedőlve,  romba;

hol  narancs pirult  s izes  ananász,

ott  most a térdig  érő fűben,  ronda

disznóit  őrzi  egy álmos kanász.

 

 

 Szép kert,  hová lett  régi  fényed, színed 

már nem  vagy  az, mi  voltál  hajdanán,

fáj nagyon,  ilyen  bomlottan  látni  téged

mosolyogsz,  de mint  de belül nagyon fáj.

Mint gondos kertész, táplált  fűrészelt

egyre ültetett ültette, oltott,  sok kezekkel   

most  ezt    a  vad  természet,

maga  szabadján,  durván  végzi  el.

Derék  egy kertész! össze-vissza  nőnek

a görcsös  ágak,  megnyesetlenül,

az üde park  beillik az ősi   erdőnek,

vén  fák törzse  elkorhad,  míg ledől

Eltűnt  az utak  csillogó  porondja,

s  a nagy  bozótban,  törve, ott  hever

a lépcső oszlopáról  földre  dobva 

mohás-földön egy üres pléhveder 

.  

Fejét  a  nimfa  búsan  elereszti

könnyeinek  forrása rég   elapadt

a szép szökőkutat sárga  por fedi

s az egykor  fénylő  márvány padokat.

Az  üvegház is  összedőlve,  romba

hol  narancs pirult  s ízes  ananász,

ott  most a térdig  érő fűben,  ronda

disznóit  őrzi  egy álmos kanász.