Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

  A  kagyló  búgott  remegő  kezem ben .Az  utcáról  beszűrődött  a  lárma ,Én  állottam  tikkadtan,  várva, szívem ben  hangos  dobbanással zakatolt  a  vér .Beszéltünk.Én  kérdeztem   valamit és  oly  furcsa  volt  a  hangod ,ahogy  messziről  feleltél  nekem  ,oly  idegen,  érctélén, hogy  belesajgotta  szívem  .  És  fájva megszületett  benne  a  sejtelem, hogy  egyszer  m ajd — talán  rövidesen   — ha  melletted  leszek,vagy]  m mondok  valam it  neked ilyen  hideg,  idegen  lesz  a  hangod .Könnycsepp  szökött  szemebe és  akkor  — a  telefon  fülkébe ,a  búgó  kagylóval  remegő  kezem be   — tudtam   meg, hogy mi vagy nekem

 Már  halványul  az  em lék már  fakul már  csitul  a  vágy, már  vannak  órák,  hogy  nem   gondolok  rád. Ha  rólad  néha  itt-ott  még  beszélnek már  nem   lepik  el  szem em et  a  könnyek s  nem  fáj  m ár  annyira  az  a  két  hónap, m ár  idegen  az  arcod, nem  tudom   m ilyen  a  mosolyod, már  nem  félek  az  éjszakáktól s  esti  im ám ból  kifelejtem   a  neved ,már  azt  sem  tudom   m ilyen  a  s z e m e d 

 Uram,  tudom,  jóságod  simogat S  áldást  áldásra  halmozol, Célt  küldesz  könnyeim  helyett S e  percben  is szeretsz,  tudom .Uram,  tudom,  hogy  oly  nagy  az  ajándék Ha  látom  néha felkelő  napod, Ha  lelkek  beszélnek  s  olykor-olykor Én  is  lélekhez  szólhatok. Uram,  tudom,  hogy  kegyelem, Mi  adta  nékem:  Te-magad ,S  ezután  kérni  valamit Többé  nem  volna  már  szabad .Mégis  itt  állok  fájón,  nyugtalan S  mert  áldást áldásra  halmozol ,Falat-kenyérre  sírva  vágyó, Koldus  szivemet  elhozom .S úgy  kérek,  mintha  soha  semmit Nem  adtál  volna  még  nekem: Uram,  bennem a  némaság :Add,  hogy  béke  és  csend legyen!

 Valaki  rázza  ablakom . Félálmos  szívvel  hallgatom (H üs  álom függöny  bút  takarj ki  az,  ki  az  és  m it  akar Kinézek.  Senki.  Csak  az  éj S  a  csöndkavaró  őszi  szél. Becsukom   halkan  ablakom S  felajzott  m agam   vallatom: Mondd,  m ért  e  pezsgés?  m ért  e  láz ?Mondd:  Kire  vársz?  Mondd:  mire  vársz? A  nyár  kegyelm e  kiapadt .Pattanó  aranyijjakat nem  feszít  m ár  a  két  kezed ,az  örömet,  hogy  célbavedd .Sorsodnak  ősze  eltakar  ..  .hiába  vagy  te  fiatal, teremtő,  termő,  akaró, m indent  jóságba  takaró ;Ha  szirm os  szíved  új  csodák felé  tárul  az  éjen  át ,arcul  csap  a  szél  ostora: ó.  ostoba,  ó  ostoba!

 O,  mondd Ha  késön,  s  ha  őszi  harmat ,Levelek  hullása,  daru  távozta  után ,Egyszer Egy  kék  hajnalra  arany  délre,  piros  estre, vagy  egyetlen  órára  csak —S  ha  küszöbömre  nem,  hát  ablakomba — Hiszen  a  világ  akármi  tág ,Nem,  végtelen ,S  az  élet  kurta  bár  morzsa  belőle Napok,  hetek,  esztendők  asztaláról A  múltba  vissza  mégis  elgurulhat   —Ha  csókra  nem  s  tán  szóra, sem :Egy  meglátásra,  bár ;Eljössz-e  még,  ó,  mondd, Véletlenül  vagy  csodamód? Ahogy  vannak  álmok ,Melyeket  kétszer  is  megalmodunk ,

 Én néha mindent odaadnék csillogást, fényt terveket, munkát, szerteszórnám az őszi ködbe a nyári rétek kék virágját.   Én néha mindent odaadnék és lennék a csendes, halvány asszonyod de könnyes szemembe, ki tudja, tán be tudnád lopni a mosolyt.   Én néha mindent, mindent odaadnék elmennék messze, hegyeken túlra, ahol Te élsz, ahogy Te akarod fehér színű szívvel, semmit se bánva.   De sorsommal már minden összeforrt nem engednek a fekete rögök, néhány régi bútor a szobáinkban, egy-egy halk szavú ismerős.   Egy kopott sírkő a temetőben egy falusi harang bús szava, rám váró kisgyermek tekintet s vetések érett sugara.   Én néha mindent odaadnék de nem engednek az erdélyi rögök ez itt az én bús, sötét hazám és mindegyik könnye: ismerős.    

 Néha  Néha a  szivem  megcsapja az  élet  színes  forgatagja .valami  édes  izzó  perzselő fűszeres  szellő .  Gyönyörbe  ringat, A  napsugár  tánca,  S  befonja  a  szivem Az  öröm  virág-lánca. .Máskor  meg. Nem  tudom  mi  van  velem Égő  sajgás  viharzik  lelkemen. Hasogotó  kíntól  alig  tudok  szólni ,Szeretnék  a  földre  borulva  zokogni .