A kis Zsófika
Zsófi hazafelé jövet - ő a postán a kiadói állomást töltötte be-, a Duducz ház sarkán
férfi hangot hallott. Szíves szót, amint a fülébe szállt a köszönés:
- Jó estét, Zsófi hogy megnőtt, lám, lám… Ejnye, egész megnőtt, Zsófika. Zsófi odanézett. (Persze csak épp fél szemmel, mert mindenféle emberrel szóba állani mégsem lehet.) De a szíves hang meghatotta. És tudta is mindjárt, hogy aki szól, az nem lehet más… Ej, csak Jánosi. Mégiscsak impertinencia tőle, hogy utánozza ama másiknak a hangját. Zsófi éppen hogy biccentett a fejével. De meg nem állt. Jánosi, az impertinens azonban nyomába lépett:
- Ej, ej, Zsófika hát haragszik rám, van-e oka haragudni rám? Mikor én nem vétettem magának soha, Zsófika . Haragszik, Zsófika ?
-Először is, ne hívjon engem Zsófikának - szólt Zsófi, és fejét büszkén fölhajtotta. (No lám, már ilyen mindenféle emberek is Zsófikának hívják! Mi lesz a világból, na tessék!) Jánosi azonban kis görbe vállaival mellé furakodott, és kék gyermek szemeivel a lány arcába mosolygott. Szelíden jött a hangja szürke, bozontos szakállából:
- Ha bántottam, bocsásson meg, Erzsébet! Igazán nem érdemlek magától rossz szót, még csak rossz gondolatot sem… Zsófi hevesen harapta össze az ajkát: – Henceg, hogy behozott a postához? Jó, még ma elhagyom a hivatalomat - mondta, és vállát Teréz, és fejét büszkén fölhajtotta. Szelíden jött a hangja szürke, bozontos szakállából: – Ha bántottam, bocsásson meg, Teréz! Igazán nem érdemlek magától rossz szót, még csak rossz gondolatot sem…
-De Zsófia
– Semmi Zsófia Nekem van másik nevem is. Szentpáli Pál Erzsébet a nevem, ha eddig nem tudta, tisztelt Jánosi Mátyás úr. A kis görbe vénember szelíden mosolygott:
- Jó, jó, hát, ha akarja, Rozsi kisasszonynak hívom ezután, csak legyen jó szívvel hozzám, ilyen vén salabakterhez, amilyen én vagyok már. Az efféle kivénült professzorhoz, Zsófi, aki más szemüvegen nézi a világot… De megyek már. Már megyek, Zsófika. A kedves mamának a kezét csókolom. Bonjour, bonsoir, pá, Zsófika, kezét csókolom. Elbicegett Jánosi, fekete kordován csizmái nyikorogtak a Kossuth utca göröngyös kövezetén. Moha szürke, görbécske magyar ruhás alakja ferdén lapított a házak fala mellett. Zsófika többször visszanézett, bár már nemigen látta. Zsófi ugyanis mindig másfelé ment haza, soha az egyenes úton. Zegzug utcákat választott. Sebesen ment, majd lassan körülnézett, mintha attól félne, hogy követi valaki, megtudni, hol lakik ez a büszke kisasszony. Nem. Sem várban, sem kastélyban, hanem a A Hídvégen ahol a szegény emberek laknak. A túlsó oldalon az árok fekete füzei szomorkodnak. És a házak többnyire egy ablakosak. Teréz az anyjával itt lakott. És lépteit hiába lassította, senki sem követte soha. Ah, ez kissé prózai. Nincs ebben a városban senki, akit érdekelne ő? Senki sincsen? Hát ebben a városban sem találja meg azt, akit keres? A másikat, akit mindig keres? A férfiak elseje, az a másik. Magas, barna és karcsú… Karjára fűzné, és vinné sétálni a főtérre. Mondaná: Rózsika. Meg egyebet. És nem bosszantó-e, hogy csak az a vénember, az a nyugdíjas professzor .
Zsófit otthon már várta az anyja. Zsófi mama nem büszke; inkább félénk és szomorú, igen lompos, szeretne minduntalan sírva fakadni, és keseregve tipeg a kávé körül: -
Hát csakhogy már hazajöttél, Zsófi , azt hittem, hogy többé sohasem látlak… Kértem is Jánosit, vigyázna rád, hogy szemtelen férfiak ne kerülgessenek. Zsófi bosszúsan nézett az anyjára:
- Itt volt tán Jánosi? - Jánosit kérdezted, Zsófi ?- mondta Zsófia mama, miután elhelyezkedett, kanalát kezébe vette, és gyönyörködve szemlélte a kávét. Aztán halkan mondta:
- Nem, Jánosi nem volt itt. Senki sem volt itt. Mert bennünket már mindenki elfelejtett. Aztán a kiflit tördelve, búsan mormogott maga elé
- Hiába, hogy szép vagy, Rozsi . Minden hiába… Mégis elmúltál már harminc éves.
– De mama! – kiáltott Zsófi, és szemei könnyel teltek meg.
- Nono… Ne légy gyermek, mondom, hogy szép vagy azért, különösen járásod szép. Mondom, járásod, Zsófi. És a véred is nemes. Mert, remélem, tudod, hogy az én nagyanyám kegyelmes asszony volt. És apám is méltóságos úr. Remélem, azt is tudod… No, Szentpáli sem volt éppen utolsó ember, az apád, Teréz, de mégiscsak afféle zordon, szegény kisnemes volt ő, amilyen a skót balladákban jő elő, mondta Jánosi egyszer. Mert Jánosi nagyfejű ember. A filozófia mestere. Zsófia mama előrehajolt, és igen elcsodálkozva hangsúlyozta e szavakat. Teréz keserűen nézett maga elé: már az anyja is mondja, hogy vén. Istenem, már vén? Már? Mikor még mindig nem jött el az, akire vár. A magas, barna, karcsú, előkelő… Beesteledett. A Hídvég nyurga, kopasz fái mereven állnak az áprilisi délutánban, mintha fekete, szögletes betűk volnának a barna láthatárra rakva. Mit mondhatnak azok a betűk?
-Vajon tartalmazzák-e ama másik nevét? És ki tudná leolvasni onnan? I
Rozsi , mikor reggel hivatalba ment, ismét találkozott a kis görbe Jánosival. Mintha várna rá a vén salabakter?
- Jó reggelt, Zsófika… Elmúlt egy éjjel, és az éjszaka még szebb lett, még rózsásabb… Délben, ha jön, siessen, vendéget viszek magukhoz. Zsófi csúnyán nézett a kis vénemberre:
-Hozzánk?
- Igenis, Zsófika. Barátomat és kollégámat, Kálmán Ferenc -t
– Valami vén toll seprő az is, nemde? – mondta közönyösen Zsófi
– Persze, persze… – nevetett a kis Jánosi
–, Kálmán Ferenc, ha a tudomány szolgája is, szakállt nem eresztett. De ajánlom magamat, Zsófika Adieu. Au revoir. Elbicegett. Zsófi utána sem nézett, büszke lépésekkel ment tovább. Délben azonban mégis sietett. Hátha… De csak eleinte, mert útközben eszébe jutott, hogy ez gyöngeség volna tőle, ha gyorsabban menne, mert egy embert, valami Kálmán Ferencet bemutatni akarnak neki. Sőt meg is állt. Sietni semmiképpen sem akart. Tán legjobb volna haza sem menni. Még azt hinné Jánosi, a görbe, és az az ember, hogy értük sietett, repült egy ismeretlen férfiú felé: akit bemutatni akarnak neki.
Nem ment hazafelé. Elcsatangolt a zegzug utcákon, és fejét büszkén fölemelve ment az apró házak között. Nem; ha már öreg is, ha már elmúlt harminc éves is, mint az anyja azt örökké hangsúlyozza, azért nem fogja megérni azt senki, hogy örüljön a férfiaknak, akik házasulandó sorban vannak. Nem, soha! És dühbe jött, amint a kis vén Jánosi, a ház e régi barátjának titkos mosolygására emlékezett, amint reggel az utcán megfogta, és Kálmán, ez ismeretlen senki bemutatását ígérte. Céltalanul ment az utcákon, már a delet is elharangozták, és eszébe sem jutott hazamenni. Hideg félelem járta át a szívét a gondolatra, hogy otthon találkozna valakivel, aki mint kérő jönne a házhoz. Aki megnézni jött őket, mint a marhákat szokás… Kiegyenesedve, sebesen ment Zsofika; minél messzebb igyekezett lenni az otthontól. Minél messzebb. És szegény bolondos, vénleányos fejével úgy gondolta, hogy most valami nagyszerűt cselekszik.
- Jó estét, Zsófi hogy megnőtt, lám, lám… Ejnye, egész megnőtt, Zsófika. Zsófi odanézett. (Persze csak épp fél szemmel, mert mindenféle emberrel szóba állani mégsem lehet.) De a szíves hang meghatotta. És tudta is mindjárt, hogy aki szól, az nem lehet más… Ej, csak Jánosi. Mégiscsak impertinencia tőle, hogy utánozza ama másiknak a hangját. Zsófi éppen hogy biccentett a fejével. De meg nem állt. Jánosi, az impertinens azonban nyomába lépett:
- Ej, ej, Zsófika hát haragszik rám, van-e oka haragudni rám? Mikor én nem vétettem magának soha, Zsófika . Haragszik, Zsófika ?
-Először is, ne hívjon engem Zsófikának - szólt Zsófi, és fejét büszkén fölhajtotta. (No lám, már ilyen mindenféle emberek is Zsófikának hívják! Mi lesz a világból, na tessék!) Jánosi azonban kis görbe vállaival mellé furakodott, és kék gyermek szemeivel a lány arcába mosolygott. Szelíden jött a hangja szürke, bozontos szakállából:
- Ha bántottam, bocsásson meg, Erzsébet! Igazán nem érdemlek magától rossz szót, még csak rossz gondolatot sem… Zsófi hevesen harapta össze az ajkát: – Henceg, hogy behozott a postához? Jó, még ma elhagyom a hivatalomat - mondta, és vállát Teréz, és fejét büszkén fölhajtotta. Szelíden jött a hangja szürke, bozontos szakállából: – Ha bántottam, bocsásson meg, Teréz! Igazán nem érdemlek magától rossz szót, még csak rossz gondolatot sem…
-De Zsófia
– Semmi Zsófia Nekem van másik nevem is. Szentpáli Pál Erzsébet a nevem, ha eddig nem tudta, tisztelt Jánosi Mátyás úr. A kis görbe vénember szelíden mosolygott:
- Jó, jó, hát, ha akarja, Rozsi kisasszonynak hívom ezután, csak legyen jó szívvel hozzám, ilyen vén salabakterhez, amilyen én vagyok már. Az efféle kivénült professzorhoz, Zsófi, aki más szemüvegen nézi a világot… De megyek már. Már megyek, Zsófika. A kedves mamának a kezét csókolom. Bonjour, bonsoir, pá, Zsófika, kezét csókolom. Elbicegett Jánosi, fekete kordován csizmái nyikorogtak a Kossuth utca göröngyös kövezetén. Moha szürke, görbécske magyar ruhás alakja ferdén lapított a házak fala mellett. Zsófika többször visszanézett, bár már nemigen látta. Zsófi ugyanis mindig másfelé ment haza, soha az egyenes úton. Zegzug utcákat választott. Sebesen ment, majd lassan körülnézett, mintha attól félne, hogy követi valaki, megtudni, hol lakik ez a büszke kisasszony. Nem. Sem várban, sem kastélyban, hanem a A Hídvégen ahol a szegény emberek laknak. A túlsó oldalon az árok fekete füzei szomorkodnak. És a házak többnyire egy ablakosak. Teréz az anyjával itt lakott. És lépteit hiába lassította, senki sem követte soha. Ah, ez kissé prózai. Nincs ebben a városban senki, akit érdekelne ő? Senki sincsen? Hát ebben a városban sem találja meg azt, akit keres? A másikat, akit mindig keres? A férfiak elseje, az a másik. Magas, barna és karcsú… Karjára fűzné, és vinné sétálni a főtérre. Mondaná: Rózsika. Meg egyebet. És nem bosszantó-e, hogy csak az a vénember, az a nyugdíjas professzor .
Zsófit otthon már várta az anyja. Zsófi mama nem büszke; inkább félénk és szomorú, igen lompos, szeretne minduntalan sírva fakadni, és keseregve tipeg a kávé körül: -
Hát csakhogy már hazajöttél, Zsófi , azt hittem, hogy többé sohasem látlak… Kértem is Jánosit, vigyázna rád, hogy szemtelen férfiak ne kerülgessenek. Zsófi bosszúsan nézett az anyjára:
- Itt volt tán Jánosi? - Jánosit kérdezted, Zsófi ?- mondta Zsófia mama, miután elhelyezkedett, kanalát kezébe vette, és gyönyörködve szemlélte a kávét. Aztán halkan mondta:
- Nem, Jánosi nem volt itt. Senki sem volt itt. Mert bennünket már mindenki elfelejtett. Aztán a kiflit tördelve, búsan mormogott maga elé
- Hiába, hogy szép vagy, Rozsi . Minden hiába… Mégis elmúltál már harminc éves.
– De mama! – kiáltott Zsófi, és szemei könnyel teltek meg.
- Nono… Ne légy gyermek, mondom, hogy szép vagy azért, különösen járásod szép. Mondom, járásod, Zsófi. És a véred is nemes. Mert, remélem, tudod, hogy az én nagyanyám kegyelmes asszony volt. És apám is méltóságos úr. Remélem, azt is tudod… No, Szentpáli sem volt éppen utolsó ember, az apád, Teréz, de mégiscsak afféle zordon, szegény kisnemes volt ő, amilyen a skót balladákban jő elő, mondta Jánosi egyszer. Mert Jánosi nagyfejű ember. A filozófia mestere. Zsófia mama előrehajolt, és igen elcsodálkozva hangsúlyozta e szavakat. Teréz keserűen nézett maga elé: már az anyja is mondja, hogy vén. Istenem, már vén? Már? Mikor még mindig nem jött el az, akire vár. A magas, barna, karcsú, előkelő… Beesteledett. A Hídvég nyurga, kopasz fái mereven állnak az áprilisi délutánban, mintha fekete, szögletes betűk volnának a barna láthatárra rakva. Mit mondhatnak azok a betűk?
-Vajon tartalmazzák-e ama másik nevét? És ki tudná leolvasni onnan? I
Rozsi , mikor reggel hivatalba ment, ismét találkozott a kis görbe Jánosival. Mintha várna rá a vén salabakter?
- Jó reggelt, Zsófika… Elmúlt egy éjjel, és az éjszaka még szebb lett, még rózsásabb… Délben, ha jön, siessen, vendéget viszek magukhoz. Zsófi csúnyán nézett a kis vénemberre:
-Hozzánk?
- Igenis, Zsófika. Barátomat és kollégámat, Kálmán Ferenc -t
– Valami vén toll seprő az is, nemde? – mondta közönyösen Zsófi
– Persze, persze… – nevetett a kis Jánosi
–, Kálmán Ferenc, ha a tudomány szolgája is, szakállt nem eresztett. De ajánlom magamat, Zsófika Adieu. Au revoir. Elbicegett. Zsófi utána sem nézett, büszke lépésekkel ment tovább. Délben azonban mégis sietett. Hátha… De csak eleinte, mert útközben eszébe jutott, hogy ez gyöngeség volna tőle, ha gyorsabban menne, mert egy embert, valami Kálmán Ferencet bemutatni akarnak neki. Sőt meg is állt. Sietni semmiképpen sem akart. Tán legjobb volna haza sem menni. Még azt hinné Jánosi, a görbe, és az az ember, hogy értük sietett, repült egy ismeretlen férfiú felé: akit bemutatni akarnak neki.
Nem ment hazafelé. Elcsatangolt a zegzug utcákon, és fejét büszkén fölemelve ment az apró házak között. Nem; ha már öreg is, ha már elmúlt harminc éves is, mint az anyja azt örökké hangsúlyozza, azért nem fogja megérni azt senki, hogy örüljön a férfiaknak, akik házasulandó sorban vannak. Nem, soha! És dühbe jött, amint a kis vén Jánosi, a ház e régi barátjának titkos mosolygására emlékezett, amint reggel az utcán megfogta, és Kálmán, ez ismeretlen senki bemutatását ígérte. Céltalanul ment az utcákon, már a delet is elharangozták, és eszébe sem jutott hazamenni. Hideg félelem járta át a szívét a gondolatra, hogy otthon találkozna valakivel, aki mint kérő jönne a házhoz. Aki megnézni jött őket, mint a marhákat szokás… Kiegyenesedve, sebesen ment Zsofika; minél messzebb igyekezett lenni az otthontól. Minél messzebb. És szegény bolondos, vénleányos fejével úgy gondolta, hogy most valami nagyszerűt cselekszik.
Megjegyzések