Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Ismét Rád vártam büszke Szépség , De nem néztél rám, komoly voltál , Csak a szívedben élt röpke kéts]ég . Dudoráztam régi, szép ritmust:  A csalódással kacérkodtam,  — Csodálva rajtad a színt, a húst.  A kísértés is belém nyilait. .  . Az ölelések csábítása  Belém szúrt ezer mérges nyilat.  Csendes csodával voltam telve , Amint bók nélkül lépegettél, Ma reggel eltemettem egy tegnapot. A ma keserű, a tegnap emlék, így várom a drága Holnapot, Hogy én egyszer boldog lehetnék. Ma van, de nem volna érdemes élni, Ha csak tegnap és ma volna . . . Ha a holnapban nem tudnék remélni S ez a drága Holnap egyszer ma volna. A Holnap örökké csak holnap jön el, De tőle szivem mindig új hitet kap. A tegnap és a ma nem is érdekel, Szivemben nagy kincs egy drágaHolnap A Holnap egyszer eljön és égi tűzzel Megkoszorúzza dalnok lelkemet, Mert róla daloltam ezer reménnyel S a lelkem is csak Holnapot szeret\  

 Mikor születtek, nyögött a föld, rombolta, dúlta véres orkán s odakünn hulla hulla hátán feküdt már, az ágyúk torkán halált ordított a sátán. Talán a végzet küldte őket, hogy tombolhasson játszi kedve, hogy ólomgolyós nagy ostorával belevágjon e bús seregbe és leigázza kacajával. Ruhájuk kopott, arcuk fáradt, jövőjük harcrakél a mával. . . Mennének, de cipőjük vásott s az élet a súlyos gondkapával szemük köré mély gödröt ásott. Mögöttük fakó, véres emlék, előttük tán egy végítélet, a sorsuk nyugtalan bolyongás. Nekik az élet már nem élet., örökös, jajszavas lemondás .. . Lélekharc 

 Valamikor csak te érted dobogott a szívem,  Valamikor csak miattad hullott a sok könnyem . De hiába szerettelek, te mást választottál,  Engem pedig az utadból büszkén félre dobtál . Ezután már nem siratlak, nem bánkódom érted,  Nem megyek el utcátokba, hogy lássalak téged. Nem viszek már több virágot rácsos ablakodba'  Nem írok már többé rólad dalos nótáimban.  

Azt gondolod, fáj a szívem,  hogy elhagytál engem,  hogy miattad földön futó bús csavargó lettem.  A virágos akácok közt  érted sírva járok  eltemetek te miattad  minden édes álmot.  Már nem  fáj  szívem érted  ha fájna se mondom  hűtlen csalfa, hazug férfiért  álmomat se rontom.   De, ha majd az akácok köz            t   téged látlak sírva,   akkor mindent megbocsátok              

 A menyboltnak mindenik csillagját lehozod, ha kérem, a rengeteg minden vad szörnyével viaskodsz értem, a pacsirta mindenik nótáját Eljátszsza majd lantod, A kerek föld kincsét drágaságát, Mind elémbe hordod, a fénylő nap legszebb sugarából Fonod koronámat, S mint az árnyék, korulotted állok. . De majd, ha a csillagokra rá únok s nem vakât  el fénye, s a   rengeteg minden szörngetegje                               le lesz immár győzve, a pacsirta bűbájos nótáit ha mind eldaloltad s félreteszem a sok drágakincset, amit  mind nekem  hoztad Ha levetrm fénylő koronámat, szerelemre vágyok es te leszel áldozatom tudom hogy a szíved láng emészti csak Te rád gondolok. De majd, ha a csillagokra únok S nem vakitit el fénye , A rengeteg minden szörngetegje Le lesz immár győzve; A pacsirta bűbájos nótáit Ha mind eldaloltad; félreteszem a kincsem amit nekem osztod, s fénylő koronámat, Szerelemre vágyva csak Te rád gondolok

 Mit ér ott a vigasztalás,  ahol tenger lett a bánat. vigasztalni tört szívekhez miert  mennek? miért jarnak? El nem csitul a fájdalom édes szóra ölelésre, Mért nem hagyják megpihenni,  fájdalomba, szenvedésbe Boldogságot minek is ád minek játszik'ez az élet? Hogyha úgyis odadobja    banatnak szenvedésnek. Miért ragyog a szív felett,  hogyha egyszer elsötétül, Ha nem lehet eltemetni  mosolyogva könnyek nélkul

 Vlrágcsokros asztalomon fehér névjegyen az első kézcsók az első szerelem aztán levélhalmaz  egy és ugyanaz telnek az évek és ismét egy tavasz. A bálok nagy  zaja ki-kihallatszott fényes bál ífja királlyá választott. csókos, kacajos, virágos ifjúság, zene, szerenád, nékem e vigasság. Éjben a csillagok rám mosolyogtak az ösvényt, az útat mutatták, világítottak. ekkor csillagfényes szőnyegen jártam, nem láttam nyomort,  napfényben álltam. Elől az Ifjúság, utána egy hosszú,álom   kezet fog e barát én hasztalan várom . nincs már  csillag. Borult, sötét az ég. virágok lehulltak. Csak az idő mesél. „Kődbeborult már a határ" .s a  napfény egy sugara oszes hajfürtömet  csendesen számlálja. Ősz hajfürtömet csendesen számlálja

 Tebbenned még bíztam,  Tenéked még hittem.  Egyedül csak érted  Szenvedtem és éltem . A tavaszi lombok  Ugy látom, hazudtak . Csókjaid is hamis,  Júdáscsókok voltak.  Ugy látom, hasztalan  Volt minden kedvesem , Multam megtagadva  A szélnek eresztem,  Aztán elkerüllek.  Ne lássalak soha , Én rút sorsom, úgy is  Költő sors: mostoha!

 Vágom a rendet, vetem a csendet az én vetésem biztos aratás. véres kaszám csak élőbe vág és mindent elér, ami cél, remény, vágy.   En vagyok a legjobb kaszás, En vagyok az, akit senkise vár, vágom a rendet fagyottan, keményen, vetem a csendet, hogy mindent befedjen. Az élet könyörög: lassabban, lassan. Könny-árnyak peregve omolnak utánnam, Keserves vad átkok próbálnak elérni, De én nem érek rá soha visszanézni. Sietek előre. arató utamon elítélt mosolyok S zúzott sóhajtások az életnyomok. En semmitse bánok, mert mindent akarok. Eletet se várok, hisz mindent  megkapok. és mindenen unottan, vacogva  kacagok. mig hervasztok, gyűlölök.  Aratok. Vágom a rendet, vetem, a csendet, Az én vetésem biztos aratás, véres kaszám csak élőbe vág Es mindent elér, ami cél, remény, vágy. En vagyok a legjobb kaszás. Az én kaszám mindig gyökérig vág.    En vagyok a legjobb kaszás. Az én kaszám mindig gyökérig vág. 

Nyakamban fájdalomkolomp és tüske vérzi lábam, sebesre vertem homlokom a vágyak kőfalában.     Büszke hitem, a szeretet értékevesztett holmi, tán átkomul rendeltetett ily céltalan loholni.   Loholni tévedten, vakon s nem tudni, merre, messze! Loholni néma utakon kísértetködbe veszve.     S elfáradt szívvel, mely beteg és csöndes búra békél, leroskadtan pihenni meg a Sóhajok Vizénél.   Nem bánni már, ha bármi vár, örök halál, örök lét. csak bolyongni, átokverte árny a poklok üszkös öblét

 Nyakamban fájdalomkolomp És tüske vérzi lábam. Sebesre vertem homlokom A vágyak kőfalában. Büszke hitem, a szeretet Értékevesztett holmi. Tán átkomúl rendeltetett Ily céltalan loholni. Loholni tévedten, vakon S nem tudni, merre, — messze! Loholni néma utakon Kísértetködbe veszve. S elfáradt szívvel, mely beteg És csöndes búra békél, Leroskadtan pihenni meg A Sóhajok Vizénél. Nem bánni már, ha bármi vár, Örök halál, örök lét. Csak bolygni,  átokverte árny!  A poklok üszkös öblét

 Hát ennyi volt csak.Pár kis röpke szó, egy kis parázs, mely sosem égetett, még ki se gyúlt és már vége lett. él szívemben egy kis buta zaj talán s pár margaréta május hajnalán hát ennyi volt csak, Hát ennyi volt csak  néhány kézfogás, pár alkonyat a tarka rét felett, egy esküszó, mely sorsunk mégse lett, sok gondolat és összetört remény és végül ez a csöppnyi költemény . , . Hát ennyi volt csak.