Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Megint álmok csapnak fel felettem a lélek belsejét mossa a legtömeg , mi bennem maradt bölcsességgel szívem körül ismeretlen érzéssel. És valahol felbukkan a zongora dala egy ideig hallgatom ,majd kalamajka bontja ki szégyenét,lerázva magáról az átszellemültség bizalmas határát. Kitöredezett lett és mélyen bonyolult a kapcsolat két ember egyezésében szinte magától indult magatehetetlen visszafordulás nincs nem fér az időben. Ki a hibás kérdem, véletlen sem egyszer az idő kiszámított órák percek hatalma rendezi magát egy  megérthető mentség a két egyenes szétszórtan  is lephet. S ha majd találkoznak újra az időben minden érthetőbb lesz ,de megvetően hallgatom újra a zongora tündöklését megért egy búcsút kijátszva öleléseket.

Én vagyok az a kakás baba , akit bátyám nem várt soha létem nem  angyal ajándéka engem most hozott a gólya . Szervusz testvér- jöjj közelebb nem félj sosem bántlak téged , tudom nem vagy barátságos változtasd meg rossz szokásod. Hé- te öregfiú-ne nézz engem mikor mamánk az ölébe vesz mától enyém lett a te volt cicid jobban teszed ha szívsz egy cigit. . Nem tudom miért bámulsz furán most én lettem az Amir király , eddig te voltál az arany herceg de a trónra most én ültem fel. Nem értem miért sírsz keservesen egy jó szót sem mondtál nekem majd meglátod , de jól kijövünk gondolom ha nagyobbak leszünk . Látom bátyám de izmos a tested bizonyára egész nap csak eszel azt hittem hogy csenevész vagy de úgy nézel ki mint egy őrnagy. Ne félj ,ételed nem eszem meg van mamánknak bőven édes teje persze, neked többet nem adunk mert én szopom , közben dúdolunk. Próbálj kissé megértőbb lenni , ha érces hangom kezd zavarni engedd meg hogy én is egyek no-no-ne légy

Monoton éjszakák rácsaiban lelkedben sírva zúgnak bánatok, az elmúlt idők színes rongyaiban csak csupasz emlékek botolnak. Úgy magadra maradsz átkokkal, az életnek kitágult pillanataiban nem várod a sóvárgott kegyelmet , csak vársz kakas szóra a hajnalban . De vannak néha kegyelmes percek ha kék szem pár vággyal kísérget fényes csillogó összefonódásban remegő tested újra éled kárhozatban. Mert megadatik talán álomként  új ragyogás ,nyugtalan pillantás, forró karok villám tűzként égnek tested kőrül ,ébrednek új hevülések . És húsod szövetei lánggal égnek megadatik, mit óhajtva kérted  szemedben, szívedben ragyogás belopózik lassan szikrákat lejtve. Megadatik még újra szeretned, mint ahogy meg talán sosem élted vágyódó színes szem pár kéksége besuhan szerelemmel szívedbe.

Közöttünk megáll egy percre a zaj óvatosan lép felénk s oly zavart , látja rajtunk hogy elvadít a harag nem menekülünk ,várjuk  halálát. Már didereg magányunk ,vagyunk egy gondolat, egy átkarolt éjszakán , semmi nem érdekel ,csak csillagunk tündököl  vágyódva bezárt kalitkában. Az a perc ,veled  különös varázslat lelked mélyén egy gyilkoló áramlat neked van hatalmad s utolsó szavad vasnál tartósabb  bárdja a világnak. Hogy súgjam meg ,mi nem súgható a   gyönyörben  fürdő csók malasztja borgőzös éjjel ek  összekarolt táncán belőlünk kivájja közös hazugságát. Átkarolt szerelmünk almodózó arca oldozza ki magából forró lángom hízelgek előtted régi lányos bajjal  lábaid elé dobom Virágom,Virágom.[W.B.]

Néha belebonyolódok halk létembe sem boldog sem búsabb nem leszek , mohó szemekkel közönyt nézek szólunk egymáshoz, éjben ingerülten. A világban szüntelen kínálkozik tánc annyi mindent kitalálunk mi emberek , néha senki javára szorítom kezem s hallgatom a felsorolt csalfa érveket . Oly nevetséges bűn lett az életünk , szerelmest játszunk körülményekre , szívdobogás száma felragyog hévvel majd csel,felejtés ,csalódás a vége . Sóvárgások ismerős test közelségére enyhíti sokszor a érzéki ámításokat mágikus hétköznapok apró sóhajában , tragikussá válik a holnap meglátása . S állunk meztelen szemérmetlenséggel a harag és kíváncsiság pillanatában , lelkesen izzó becsmérlő beszédeink unják a mindig megismétlődő éjszakát.[W.B.]

Márciusban lesz már két éve hogy a világra megszülettem Anyu,Apu nagyon szeretnek mikor együtt vagyunk este. Én már megyek bölcsődébe sok kis gyermek van ott velem sebaj ha nincsen egyenruhám az étkezéssel nincsen hibám. Egy nap éppen játszadoztam, mikor Anyu, s Apu duruzsoltak azt hitték hogy süket vagyok de már minden szót kitalálok. Úgy tudtam meg, padlásunkon egy gólya lakik, még a nyártól ott bujdosik, Apu, Anyu örömére mert kis testvérkét várnak tőle . Erre nagyon mérges lettem és szüleimmel összevesztem testvérkét ?-kérdeztem őket persze csak az én nyelvemen. Azt a mindenit ennek a Világnak végre ura lettem önmagamnak, testvérkét még nem szeretnék inkább kérem vissza a jó cicit. Hiába hadartam magamban , nem figyeltek rám, de kacagtak: -milyen édes, okos ez a gyerek -szólt Apukám és a vállára vett. Mit tehettem nem is tudom , de mikor Anyukát puszilom érzem hogy megnőtt a hasa sok bableves volt tányérjában. Ha jól értettem majd januárban 

Van hogy néha fájón töprengek hogy fakul életem de megvetem a hervadásnak minden iszonyát panaszommal keresem Fortunát. Volt életemre borítok szemfedőt ha az istenek is majd adnak erőt bár fáj az élet apró közömbössége de méltósággal harcolok ellene. Semmi kihívás, csak csöndesség ül szívemben fájdalmas közönnyel , de kiteljesedve szítom a tüzeimet simogatva testemben büntetésemet. És ha forrni kezd borús világom kedve magamba zárom bánatom s mormolom imáimat a zavaros lemondás egére a Vesta- szüzeknek legnagyobb kedvére . Majd egy vonalban az örökös tüzzel örült gondolataimban , megszegem vérző testem fájó kötelezettségét s lehet tekintélyt , s tiszteletet nyerek. Felvidultan megkorbácsolt testtel víziókat kergetek vígan a semmibe s derült arcomon simulnak a redők gonoszok horizontja mellettem vergödik

Kinyújtott karomon szánalom szívem súlya inog alatta, közönyösen kattannak az órák, reám való tekintettel halkabban. És szédülök mint a körhintában, ha ajkad merészen lankad félszegen mozgok behunyt szemmel, sóhajtó lelkemen fáradt unalom. Tudom sosem lesz éber figyelmed sajnálatos módon másra tereled , s kimondott szavaim perceit élccel átváltoztatod egy víg legyintéssel . Tudod volt egy érzés mi jelezte, sosem lesz hosszú boldogságom csöndben babrálok hatalmamon a megunt percek csöndességében s hogyha fáj az érintésem kedves ne húzd karod messzire tőlem arany rabságom kálváriája önzetlen szertelen ajkad csókja érzéketlen. Ily fáradtan oly könnyű az álmom, elhessegetem a csöndes hallgatásom s halkan fodros zsebkendőm keresem ahogy hátat fordítasz közönyösen .  [W.B.]

Emlékszel, hányszor mentem el, hogy talán vissza sem néztem, de még sokszor visszatértem, ahol te vártál, a tó vize mellett. És százszor elváltunk vétkesen, perlekedve, majd hűen, kibékülten, égő homlokomon járt forró kezed, ki tudja, hányadszor szerettelek. Te felém hoztad napfény-meleged, s tó vizében fürödtünk csendben, apám lehetnél, viccelődtem veled, s te nevetve fejest ugrottál a vízbe. Ki tudja, hányadszor vártuk a véget különös neszek közt holdvilágos éjjel, még emlékszem, de rég volt, Istenem, néma vallomásod remegtette szívem. Jólesett ülni néha a part szélén, ujjaink az illatok ölében ölelkeztek, az út előttünk állt, kék ég felette, nem tudtunk dönteni, ki merrefele. Ma reményteljes arccal, víg tekintettel várlak a tó mellett, vajon merről jöhetsz? A tavat csak nézem, kiszáradt, holt hely, elúszott minden kincs sivárság jelében.

Ha önmagaddal nem vagy kibékülve nem kapsz feladatot amire születtél , az idő végzetes lesz  mulandó minden nem kapod meg  azt ,mit adni szeretnél. Gondjaid surranva felrepülnek tőled két dimenzióban múlt és jelen között , vándorként kóborolsz mohón  keresed a szerelmet mágikus erők derűjében. És  csodák zokognak,halkan zörgetnek ajtódon kívül,érzed a szavak érintését? Varázsszavak simogatnak sebes kezekkel kínt rekedt érzelmek néha  türelmesek. És körül kell nézned ,lehet megértenek ne gondolkozz azon miért mit teszel , hidd  hogy  látod a legféltőbb kételyed légy vak és ne láss -mást nem tehetsz. Énekelj belül, nem múló vibráló fénnyel oltsad szomjad a legféltőbb nedűkkel szereteted olyan legyen mint a szenvedés szerelmet becsukott szemekkel vezesd .[W.B.]

Messzire vitte az idő, egy üres  végtelenbe hol ismeretlen az áldás, morcos arcán keserűen remeg  a naplemente  fáradt teste barázdás. Az öreg szív  ritmusa néha  kegyetlen érzi a dohányzást, völgyeken,hegyeken vágya szökkenésére szíve hangosan kiabál. Régen van úton az  öreg, felette kék az ég a távolságot siratja az otthonát elhagyta egykoron ,hol gyermeke s nagy ház-a  boldogsága . Időnként megtörli arcát ,apró mértékkel nem ismeri jövőjét , fázósan húzza magára  furcsa öltözetét amit nemrég örökölt. Kereste büszke boldogságát idegenben de meddő volt útja , otthon sem várja  már az  álmodó szerencse gyermeke rég elhagyta. A bús tegnapért pipára gyújt ,megpihenve magában sír diadala a boldogtalan a jövőjért , cserében az öreg öltönyét lerakja a földre. Nagy  fákat  kémleli ,mik  derengnek  előtte a bánat  húzza fejét  szép lassan zsebéből kihúzza megfont  kötelét s magát felakasztja. [W.B.]

Álomból valóságba,bánatból örömbe ténfergünk arra meg erre,kedvetlen kéretlen, valóság repdes a félhomály  víztükrén vesződve  titkos érzelmek kenyerén éhesen . Hisz egymáson élünk ,élősködve egyre mások életén, megkínzott  test bőrén gyötrelemesen aki ma bátran megtalálta saját erejét a holnapban csak lényeget kellene kérje illendően. Nem értjük mi történik velünk  ésszel egymást tiporjuk zabolátlan kéjességgel , az angyalok eltűntek , ahelyett hogy segítenének szeretettel csak háborút  szítnak  sírva keserűséggel megdöbbenten . Egyetlen valóság,mi vallna emberségre rég kimúlt, törött évezredek zenéjével színesen,lelkesen , ma  már új számadások kerülnek előtérbe  tágas résekkel jelszavak fényében ténferegve titkos önérzettel . Most már nem tétlenkedünk mindenért mi megadatik bekebelezzük jószivuen hasztalan kedéllyel bohém zenebo

Eltelt ismét egy kis rész életemből amit szerettem szívem égésterméke sosem leszek olyan mint régi egyetlen hidegen hagy minden- megtőrt egyenes. Lassan minden már oly idegen lesz , jönnek majd mások kik ismerik a célt titkos életemnek zárt lelkű gödrében nincs jelentősége annak mi a kezdet. Oly kívülálló lettem a körülményekben minden másodpercem tűrhetetlenebb mint újszülött csecsemő nézem az életet egy bambasággal amit mindenki ismer. Figyelembe véve a hirtelen könnycseppet csak fejemmel biccentek ha kérdeznek szerettem volna tudósa lenni az időmnek hogy megértsem ,az emberi hitetlenséget. Csak abban hihetek ,ami már megtörtént , rang és vagyon szerint ki mit kereshetett CD lemezeken még forognak régi eszmék visszatérnek a kellemes  régi zenefejezetek .

Fáj  őszinteségem, kopott réseken kukucskálnak kedvtöltő álmok , hol ébredő talajra találnak, készen állnak, míg alázatom faricskálom. Úgy mint soha tekerednek egyre testem ,bőröm barázdás recéibe meditálok és utálattal lesem végre hogy keserűségem semmire megy. . Hasztalan volt minden cselekvésem csendességem egyenletes kék  egén , minden téren kudarcot szenvedtem és dühömben változott egyéniségem . Sok  zöld levelek mint szúró tövisek karmolnak sajnálattal sebet színezve virágok még nem nyitják kelyheik hogy enyhítsek fájó szívem rekeszét. És varom alázatom megtelt  bőröndjét  , hogy hasadjon szét és dobálja  felém a gondtalan bizalmat mit adtam egyszer és hozza egyenesbe elfelejtett kedvem .

Valamikor daliás volt öltönyben üres lelke merészelt szerelmet, ének szelídítette virágos világát , de ma már csak árnyéka, lett. Lerongyolódott ruhája pecsétes hajnalban képtelen az ébredés mellét hasogatja füstös köhögés szakállas arcát szúrja a tövis. Lábán kikopott átázott csizma fején összegyűrt kalap alázata , félig meggörnyedve ,csuklójával alig tapogatja botjával az útat. Volt, s nincs ,az élet elvesztődik néha játékon forog a tét és kocka emlékében még él a mosott lepedő de csipkés párnahuzat , néha kiesik. De már rég elment szabadon a nő ki , be és kitakarta játék akarással , tragikus gyorsasággal rongyosan csak botja emlékezteti a valóságra . És nézi a romokban dőlt otthonát hol szerelem sziget lakott valaha , párás szemmel követ szálló darvat csöndes ölelésre vágyik szíve vissza. [W.B.

A felcsapó fény ring ide -oda feletted lassú táncuk ragyogó csoda  köteg kavargó mozgások édes nyugalma közé válladra telepednek a fények hűvössége. Pókhálót köt rajtad az idő türelmesen a szél lisztet fúj hajadba ,szemedbe s nem védheted magad múló perceidben mert tűnő ifjúságod nem villog örökre. Szeretnél visszafutni időben ,kutatsz álmodban, lépéseidbe  vakon belebotlasz a szomjúság még ég a száraz  torkodon szilaj harapásai markolnak nyakadon. Csalód magad ,másik útra tereled éned ígé rettel csitítod  hevesen lüktető szíved s felejted a bent rekedt szavakat  ö r ö kre ,  bár gondoltad hogy egyszer majd kiejted . O ,elfelejtetted mennyi    igét  akartál,súgtál rád borult alkonyodban, s ö tét lett a sugár csak hunyorgó lámpák égnek  k ö r ö tted azok is vibrálnak s te fiatalságra  éhezel. Lábaid egy irányba viszik csepp némaságod csípős szél fúj rajtuk remegő dallamot hasztalan vesződsz ,lábad se kopogjon , úgyis eltűnsz, mint a füst keresve csillagod.[W.

Szelíd emlékek gyermekkoromból emlékszem a házra hol vagyonom s örök szeretet markolta a húsom tűnődöm rajtuk a csendes  dombon. Járom az utcákat benézek ablakon , hol emberek mozognak, s gondolom milyen közöm lehet e újabb világhoz kik éppen itt  laknak az én utcámon. Mert zsigereimben él a régi örömöm hol mindig ébred bennem gyönyöröm , kik ma születtek nem ismerik gondom hogy ez volt a táj mit szerelem foltozott. A két arcomon enyhe pír mosolyog hogy egykor én is itt láttam csillagot amíg anyám,apám  élt itt éltem világom és ide térek vissza ha nagy a bánatom. Lassan sétálok, megfeszült inakkal a virradat és éj között riadalmasabb , ősi nyugtalanság borzolja a lombokat csak az ősz zavarta meg az álmaimat.