Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Én meg   hiszek  Hiszek  a  mesébe, Napsugárba,    a  csillagos  égbe, Az  álomba,   Hiszek,hiszek,  a madár dalába A  virág  színébe,  illatába A ,Mennyországba ! Én  még  hiszek !Hiszek  a  regébe. Életadó,  örök  szerelembe Bízom,  hiszek 

 Szeretem az éjt a csendes  éjszakát, S  az  éj  sötétjét,  mert  nincsen  határ mely  kóbor  álmaimban  megakaszt, nincs  forma,  tér,  idő,  mely  utam  állja,  nincs  színzavar,  mert  nincsen  napsugár .Vak  viharmadárként,  mely  az  éjbe  száll,  melyik  csak  sejti,  merre  van  a  cél,  és  nem  pihenhet,  mert  nem  tudja  hol;  Úgy  szárnyal,  csapong,  kering  a  képzelet  míg csak  kifárad, — mig csak celt nem er

Végítélet Békés sötétséggé olvad az este, nem létező vágyakat sért az idő, a fájdalomnak és a szerelemnek éjszakája jön béna kegyeletnek. Nem láthatlak, ezért alázkodom, gyógyító szerelmen,kongnak harangok, sosem maradunk egyedül,bármikor messzeségből, közel hozzuk a távolt. Fél álmomban néha hallok egy szót, mint egy angyal, ki tékozolja napom tények s az órák hiányát elgondolom amit ígértünk örökre, ketten egykor. Békés sötétséggé olvad az este, hallottam régen is e súlyos csendet szobámban,meztelen lábbal járok bűvös árnyékok tánca egyformák. Amit tudunk az ,csak részlet,de sok kicsi akkor lesz egész,ha elolvasod megjelenünk már az első oldalon amik számunkra csak utolsó lapok. 

 Mint énekből – énekbe,úgy tekerem magam szerelmedbe és úgy sodortatom magam. Boldogan harcolok ha egy-egy szögleten rám ront a vad szél s birkózni kezd velem. Lépek mint egy részeg, kit egy ének visz aki köré a csókom egy régi nyárt igéz, nem állanék meg ha nézésemből csak hófedte hársfasor rügyezni merészelne. Lépegetek táncok gyanánt futó homokon, régen eltűnt lét felé s fel-fel sóhajtom egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát, két kezemen maradt szerelmed illatát.

 hirtelen megöregedett közöttünk kiélve szerelmünk, egy új hajnal árnyékán megőszült bennünk a lét, szívünk álmát szike vágta ketté, önszántából félbe, mint kettétörhető ezüst szív medál. megölelték egymást karjaink, de ajkunkra fagyott az isten áldjon, nem illet hozzánk, nehogy a szeretet másítson a mondatán egy szót, ami kacagtatná magát hiába érzem, nem volt hiábavaló próbálkozás. úgy éreztem magam mint egy idegen kávézó fogasán felejtett színtelen kabát, késő volt,sehol jel, halló, itt maradt valami az életedből,csak üres csészék zörögtek, te ott ültél a kávézóban mint egy idegen.

 A lelkemben minden gondolatom Fényesebb,melegebb,lüktetőbb,szebb Mint egy frissen kipergő tiszta könnycsepp.   És a papíron viszontlátva olyan mint kopott fakóra válva egy szegény,holt bágyadt lepke szárnya.

 Már felnyúlnék az élet aranyához hajszolt magam, aki eddig elárvult, buja szemmel a csillagokra bámul s nem közeledett máshoz, sem magához.   Becéz a nap, a sorsom már nem átkoz most kráteröble forrongón kitárult, égnek zúdítja mélye kincsét s a múlt élekkel térek meg a szeretett férfihoz   De a halál épp belemar karunkba láz surran be bíborló álmainkba míg kaput-nyitni tékozlunk erőt.   Mire meglátnám már a délelőtti vad csorda módra dübörög a munka és ott tipor el a kapu előtt.   Mire meglátnám már a délelőtti vad csorda módra dübörög a munka és ott tipor el a kapu előtt.    

 Emlékszel,  mennyi  édes  óra  Hány  édes  pillanat  Emléke  köszönt  engem  meg  téged  E  rezgő  lomb  alatt? Ajakunk  nem  szólt,  csak  egybeforrott, S  összedobbant  szívünk S  bár  sötét  volt,  egész  sugárözön  Ragyogott  körülünk S  mégis  a  kétely  sötét  árnya  Kinozza  szivedet, S  még  egyre  az  a  kérdés  já rja  : „Szeretsz-e  engemet? Oh  tudd  meg,  hogy  e  három  szócska  Ha  ajkadon  lebeg, Úgy  érzem,  hogy  a  pokol  kínja  Égeti  lelkemet. Oh,  hallanád  csak  e  zaklatott  szív  Hangtalan  beszédét, Elhinnéd,  tudom,  hogy  szeretlek    S többet  nem  kérdenéd!

 Te vagy az öröm, én meg a bánat, ketten építünk egy közös várat, te leszel övfal, én közbül kastély, így lesz az ég alatt közös a kvártély. Közös téglából lesz majd az egész egyszerre vész el, hogyha majd elvész én leszek rideg bánat,meredek, körülötte állsz majd te derű -keretet. Te vagy az öröm, én meg a bánat, közösen rögzítünk egy örök-várat te leszel övfal, én közbül kastély, közös alapon megkövült nagy cél. Én leszek közbül az örök-bánat, te karolod rám az öröm-várat

 Talán  itt  járt  épen.  E  sok  kőkocka  lépteihez  alázattal  simult. nylt  kék  szemmel  nézett  ez  akácokra  friss,  zöld  levlek  őszes  hajába  hullt. Kirakatok  fényébe  itt  tekintett  s  e  tükörbe,  mely  most  engem  mutat,  ki  mértföldekre,  messze  dobott  minket,  Besötétítette  hozzá az utat. Nem  tudja  meg  soha,  hogy  erre  jártam kigyúlt  lelkemmel,  hol  mint  kincsesházban  remegve  várt  rá  sok  drága  holmi.   Ha  most szembe jönne !   Bár   talán   szólni  sem  tudnék,  mert  megállna  szívem abban  a  gyönyörű,  halálos  pillanatban. 

 Az éjben zokog valahol Szeretném tudni mi az? Bizonyára a szél zokog.   Sír a szél, de nem oly közel, A szél sír, mindig sír az éjben Vagy falán a vérem zokog. A vérem.   A vérem nem zokog így, degenül, A vérem nyugodt, akár az éj. Talán egy szív zokog valahol.

 Elsírok  olykor  egy-egy  dalt  utánad  Remélve,  hogy  lecsendssül  szivem  S  mint  halk  moraj  a  felhők  mélyiben,  Szivembe  rá  vágyak  zsongása  támad   Dalomban  bűvös  álmok  csókolóznak,  Szerelmet  ígér  minden  röpke  vágy   Pedig  tudom,  hogy  mindez  délibáb,  Levegő  árnyéka  a  sivár  valónak   .S  csak  fáj  a  dal    De  dalolom  azért;  Csupán  ez,  mi  a  boldog  múltakért  Vigaszomul  jár,  e  kevés  öröm   .hisz  nemsokára  elemészt  a  kín,  Szertepattannak  zengő  húrjaim S  elárvult  lantom  búsan  széttöröm  .  .  

 "Pihegő,  lágy  álomból  érezek  föl,  Körülolelnek  rózsás  mámorok .Szaz   víg  kobold  kacag  ki  a  szememből  5   míg  öltözködöm,  halkan  dúdolok.  iRemegő,  bodros  viola  virággal a hajam   telisteli  tűzdelem Edes  n y ila t  üt  a  szivemen  átal \ valami udvosseges sejtelem igen,igen hiaba nem m ú l’  el  .a Ma. Valaminek jonnie kelli    En   érzem,  tudom,  várom  szívrepesve.   Es melyebol   az  alkonyi  hom álynak  Jon s   s  rátapasztja  víg,  meleg  szívemre  Jégcsókos,  dermedt   ajakát   a  bánat.

 Menjünk a kertbe,mikor az alkony violás fátylakban aláreszket. Lépteid az aranyszín porondon rajzolnak sok cifra arabeszket.   Atkaroltál.Köröttünk rózsák lánca. Fonj,ölelj át,mint virágos inda, mely remegve szent ,tavaszi nászba Fölénk ível ringó baldachinba.   Arcod hajamban elmerül s az inda míg ajkam bíbor zárját keresed szorítson össze mint virág csokra menjünk a kertbe ,menjünk édesem.