Szomoru szonett baratomhoz

 Már felnyúlnék az élet aranyához

hajszolt magam, aki eddig elárvult,

buja szemmel a csillagokra bámul

s nem közeledett máshoz, sem magához.

 

Becéz a nap, a sorsom már nem átkoz

most kráteröble forrongón kitárult,

égnek zúdítja mélye kincsét s a múlt

élekkel térek meg a szeretett férfihoz

 

De a halál épp belemar karunkba

láz surran be bíborló álmainkba

míg kaput-nyitni tékozlunk erőt.

 

Mire meglátnám már a délelőtti

vad csorda módra dübörög a munka

és ott tipor el a kapu előtt.

 

Mire meglátnám már a délelőtti

vad csorda módra dübörög a munka

és ott tipor el a kapu előtt.