Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 A  erdőben  kihalt  minden  élet vetve  már  az  ágya  a  levélnek  fi  juharos  méla  lombhullása  tanítgatja  lelkünk  lemondásra .Elszállott  az  erdő  édes  álma, bent  szűrődik  dal  a  lombzúgásba még  a  kis  madár  is  mintha  félne  ebbe  a  riasztó  csendességben. .Szegényesek  lettek  a  virágok, viseltes  a  selyem  zöld  ruhájok hol  tavaszszal  esküvőjük  tartják, dér  fedte  be  a  kis  patak  partját Nyoma  sincs  már  a  gyalogösvénynek minek  ösvény,  ha  kihalt  az  élet s  itten  járni  ugyan  ki  kívánna, hol  hallgat  a  pásztor  furulyája Csend,  néma  csend  lakik az  erdőben  s  panaszolok  rajta  átmenőben  szivemre  is  őszi  napok  járnak vége  van  a  nótás  szép  világnak

 Hideg  az  ajkam, névtelen,  bágyadt amikor szólna,  hangtalan  reszket. szomorú,  sápadt. Búcsúzó,  könnyes  tavaszi  éjjel pirosán  izzó  csók  lángolt  rajta szerelmes  kéjjel. .Rég  elfeledte,  rég  megtagadta mérgező,  édes,  megölő csókját az,  aki  adta. Én  is  feledném,  én  is  tagadnám ó,  azt  a  csókot vissza  is  kérném vissza  is  adnám! De  soha tobbe  mar soha tobbe  utamba  nem jőn.Kerül  már  engem  mindig, örökké. ,  Hideg  az  ajkam,  névtelen,  bágyadt kolidusbetegje  annak  a  csóknak annak  a  vágynak..                      ,    S gyötrődve  értem,  híven  halálig: egy  bús, forró  száj  én  beteg  ajkam Csókjára  vágyik

 En  még  szelíd  gyermekleány  vagyok, te   már  megrogzott  agglegény, ki  csókot  lopva  és  feledve, csak  úgy  csapong  a  földtekén. En   még  rózsásnak  látok  mindent víg  nóta  járja  nálatok, Te   már  a  zajt,  a  fényt  megunva, csak  az  őszi  hajnalt várhatod. En  még  a  csillagokba  nézek  ábrándos   gyásznapot  nem  értem Te   már  sok  Holdas  éjét  láttal  s   megszenvedte  a  te szived.  En  még  lélekben  Hófehér  vagyok, szívemben  földi  vágy  nem  űlt, de te   már  öleltel  szenvedéllyel, s   száz  esküt  szegtel  hűtlenül. En   még  mesék  hőséről  álmodom ,meséknek  adom  lelkem  felét s   én  Te tőled   félve  kérdem  megis szerelmes  lettél belem?

 Olyan  könnyű  szeretni  téged olyan  édes  tenálad  sírni s  olyan  nehéz,  olyan  nehéz  Terólad  írni.   Minden  sugárt  a  szivem  mélyén,  minden  szikrát  a  lelkem  lapján   s  minden  dalom,  minden  dalom  lábadhoz  raknám.  .Mégis  olyan  gyáván  vergődnek,  olyan  félve  suttognak  néked .bátran  csak  az  íratlan  nóták  szólnak,  beszélnek. Áhítattal  azok  ölelnek, virág  helyett  rád  azok  hullnak hangtalan  csókkal  a  szivedre  azok  simulnak. Mi  vagy  nekem,  nincs  arra  nóta nincs  arra  szó  és  ríme  sincsen .de  látja,  tudja,  jegyzi  titkon  az  örök  Isten.    .  .      Mi  vagy  nekem,  nincs  arra  nóta nincs  arra  szó  és  ríme  sincsen .de  látja,  tudja,  jegyzi  titkon  az  örök  Isten.

 Csak egy szürke szó vihetné a hirt neked: szeretlek.Talán megértenéd mi van benne, hiszen egy egész mindenséget jelentesz áradva szólok hát veled, úgy beszélek,   miként a romantikus  szerelmesek.   Egyszer futólag említettem:több vagy te minden hírnél s ha eltűnnél, bennem a világ halna meg, először érzem áldottnak a keserves, csúf életet tudjad az érdem ezért csak a tiéd lehetne csak Isten álmodhat ilyent a földre.   A rajongás s a csoda szobraként őrizlek, mit adhatnék neked ,akinek otthona szép, manapság rosszul megy a pucér életem nem én vagyok, a világ különös esete, de nélküled az élet semmit sem érne.   Szívem máglyatüze mégis gyufában gyullad, úgy akartalak volna nézni téged, ártatlan szíved  zengő harangját verjem , hogy hízelgő szavamra eltűnjőn, bennem a világ s az Isten halna meg.   Kigyúlt napraforgó szemed reám vesse tekintetét s lennék patak rád locsoljam tüzes nyári hevem, akartam volna lenni jó puha kenyered hogy naponként törj belőlem egy egy szeletet.   Es most még