Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Úgy lengek,tengek,napokat mint szélfútta levél, ernyed a hűtlen akarat lazsálok tétlenül. Nem várok semmi diadalt mi volt learattam, két kezem összekulcsolom, oly jól érzem magam, ha senki sem zavar. Oly hűtlen voltam s hitetlen fáradtan remeg a kezem talán észre sem vettem üres lettem. Elszállt minden élményem a pillanat, mi égette bőrömet, csak emlékként éltetem s a hiányzó éveket, magamba szívtam ,vérembe és csodálkozó szemekkel keresem a dicsértetett eszményem a színpompás években. Sóhajom, mi száll feltörve még ö sem ismeri értelmem oly furcsa minden. Elsodródott tegnapi énem, ma már szédülten átfogom a lüktetésem behunyt szemmel csak a mának szédülete szakad fel nevetéssel, mert, csak félelmetesen várom a holnapom.[W.B.]

Értelmetlen volt ez a nagy ámítás ha elszállnak előttünk a fiatal életek csonkok jelzik szívük dobogásait mi csak állunk lassítjuk menetét és csodákat álmodunk nyíló ég alatt világítjuk időközönként szeretteinket megrebbenő ébredésünk simogatja bölcsességgel teli szavainkat. Mert miénk az idő,s légszomjunk, s bocsánattal élünk a halálunkért észre sem véve a daliás játékokat, miközben gördül előttünk az akarat. Mint idegenek úgy élünk a létben míg falakon fekete nagy betűkkel jelzett emlékekkel szobrokat faragunk lábunk előtt színes illatos virág zajong. Míg szemeinkkel eget kémlelünk a nap körül rajzó apró sugarakat s pilláinkra szálló csillogó harmatot addig ,míg ég a tűz ,s világítanak. Míg az ember sorvadt teste kéreget másnapi remény édes sikerében addig csak magunk leszünk éberek vértelen ajkakkal kérünk kegyelmet. De most itt az idő,a végső akarat mellkasunkat levegővel pumpáljuk zavarunkban torkunkat köszörüljük egy halk de tiszta forró lihegéss

Lassan fényűző lesz minden álmom és kergetőznek benne ábrándok, színes szárnyak repdesnek a szélben, húsomat mardossák fájó illatok. Lassan megszokom a kihűlt álmokat, felettem apadnak kimúlt ragyogások, örülten futkorászok kutatva énem, vajon mikor tűnnek el majd az átkok? Vesződöm szennyemmel, talán okkal keresem elvesztett merészségem, meghúzódva tépett alázattal lesem ahogy elszállnak a rongyos tegnapok. Lassan ébresztgetem a megtérő bíbort és térdepelek szétzúzott csillagon, valahol messze orgona muzsikál, s megkaparintom a fájó holnapot. Valahogy fáj a nem akarás vágya, szeretnék hulló csillag fénye lenni bevonnám fájdalmam arany sugárral és szétseperném az idő sóhaját. Lehet elérem a csalóka holnapot, mi kajánul néz rám szenvtelen, igaz gyöngyből fonott kalárisom, már loboghat  koszorús fejemen.