Jeno a koldus
Egy ember ül a város közepén, a járdán és játszadozik a markába fogott aprópénzzel.
Ez az ember Sanyi a rendőrök, a gyerekek és a felnőtt emberek ismerőse: kalapja barna és lyukas, nadrágja rojtos, inge szennyes. Cipője nincsen. Mellette pálcika. Az emberek megnézik és mérgelődnek, mert hogy az útjukban ül.
Néhányan, akik nem ismerik még, aprópénzt adnak neki. Egy óra múlva az utca végén rendőr fordul be. Sanyi feláll és odábbáll. Egy mellékutcában újra letelepszik. Így telt Sanyi élete, melyet csak ritkán szakítottak meg büntetések,, amiket a rendőrség szabott reá, ha nem tért ki idejében a rendőr útjából és az bekísérte.
Ilyenkor egy-két napot raboskodott, súrolta a rendőrségi épület lépcsőit, ette a rabkosztot, kalapot emelt az őrmesternek, amikor szabadon bocsátották és továbbállhatott. Közel a városhoz egy hegyoldali kunyhóban lakott. Esténként kiült a kunyhó elé a padra, citerázott és ha megfáradtak az ujjai, némán figyelt a völgyre, ahonnan a városi lárma hangfoszlányai hozzája is eltévelyedtek. Azután fütyörészett egy kicsit, a fejével bólintott és aludni ment.
Egyszer aztán, hogy újra kiszabadult a fogházból és kunyhójához igyekezett, a lombokon keresztül nem látta a zsindelyfedelet. Megdöbbenve állott meg és egy hosszú, fekete gerendát pillantott meg. Melle hirtelen elszorult. Térde megreszketett. Aztán sietve előrelépett. Nem volt öreg, ötvenéves, vagy talán csak valamivel több, naplopó-és most itt állott a leégett kunyhó előtt és turkálta pálcikájával a kormos omladékot. Átlépte a helyet, ahol tegnapelőtt még a küszöb volt, tehát tulajdonképpen benne állott a kunyhóban, mint ezerszer már, ha ezt a lépést megtette. Azonban feje felett már hiányzott az öt mennyezet gerenda, az asztal nem állott előtte és jobb kézről az ágy sem, s a szobácska rettentően megnőtt, fel a mennyboltozatig. A fal néhány földbe ásott cölöpje még állott, néhány gerenda még nyugodott rajtuk és az egyik szarufa még belemeredt a levegőbe. Mindenről pedig kormos víz szivárgott lefelé és elpárolgott a forró napfényben. így hát ez leégett. A tűzoltóság járt itt, amikor ő a fogházban ült. Asztal, ágy és láda eltűntek. Letelepedett a kormos romok előtt, lábait széjjelvetette és rámeredt az üszkökre. Néhány pénzdarabot kotorászott elé és játszadozott velük, mintha koldulóhelyén ülne és álmodozott.
Életében nem szenvedett sokat. Ebben a kunyhóban született, asztalosműhelyben dolgozott szüleivel együtt, amíg azok éltek. Azután sehogy sem fért a fejébe, hogy minden napja munkával és verejtékezéssel teljék el; otthagyta a műhelyt és amikor a nyakára hágott utolsó keresetének, kiült az utcára és álmodozott.
Ezzel a feje feletti fedéllel volt összekötve a jól berendezett világgal. Évenként a hivatalban lefizette kevés házadóját. Olyankor átkozódott ugyan, de a pénzt mégis gőgösen kotorta elő kirojtosodott nadrágjából.
Mindez nem sorakozott ilyen rendbe tudatában, ahogy most itt üldögélt. Csupán érezte: muszáj valami nagy dolognak történnie. Ki kell derülni a dolognak. Felállott és átballagott legközelebbi szomszédjához, a kertészhez. Ez csak annyit tudott az egészről, hogy tegnap este hirtelen kigyulladt a ház, azután robogva jött a tűzoltóság. De hát, Istenem, bizonyára későn érkezett, mert hegynek fel nem is könnyű az út. S a kertész ezzel visszafordult az ugorkaágy ásókhoz. Sanyi köpött egyet a kertész háta mögött.
-A pimasz, nem sajnál. Visszaballagott a városba, maradék pénzén kenyeret vásárolt és jártában meg is ette. Alkonyatkor újra az égés helyén volt.
Leült a fűbe. A szarufa feketén fúródott az acélkék égbe, ahol súlyos fellegeket kergetett a meg-meginduló szél. A gerendák fája száraz volt; feketék voltak és durva fogású. Feléjük mind mélyebben borult az éjszaka. A fák suhogtak, majd megcsendesedtek. A hegyoldalról, a kertészházból kiabálás és kacagás hangzott. Mindez olyan ismerős volt Sanyinak. Tudta, így lesz egy óra hosszat, alulról beszélgetés hangzik, kiabálás és kacagás; végül, ha a városi toronyóra kilencet üt, felhangzik a kertész trombitája. Nem sokáig szól, talán tíz percig csak és nem valami különös nótát. A kertész csak a takarodót fújja el, amit valamikor a katonaságnál tanult. És amikor a nyújtott hangok elhangzanak, Sanyi térdére fekteti a citerát és elpengeti a maga nótáit, de ezek igazi nóták, amikből deszkaillat és enyvszag árad, gyalu- és fűrészsóhajtás.
A gyerekkor visszhangjai azok, amik kicsendülnek a húrokból, amint esténként a térdein és a rongyos nadrágján megzendülnek. Üldögélt és kínosan gondolt vissza a jelenre. A gerendák már belevesztek az éjszakába. A fák hangosabban suhogtak, mint előbb, olyan hangosan suhogtak, hogy az elnyomta a városi lármát. Érezte: nyugat felől, ahol a hegyek két csúcsba osztódtak, zivatar jön. A sötétségben úgy rémlik, hogy a kunyhó még ép, csupán csak világosságot nem gyújtott senki a házban. Némán rázta meg a fejét. Nyomasztó égésszag köröskörül mindenütt.
Olykor szél szilajon betört ebbe a szagba; ilyenkor lomb és fű illatát érezte. De a súlyosan nyomasztó állandó szag mindig csak visszaáradt. Elgondolta, hogyan is gyúlhatott ki az a tűz; valaki talán gyújtogatott. De ezek a gondolatai elfulladtak. Körülötte szag volt, mély és áttörhetetlen, mint az éjszaka. Egyetlen kívánság gyötörte. Mindenét odaadta volna, - vajon mit adhatott volna! - hogy a fekete kertben még egyszer bár láthassa az ablakból kivillanó fénypontocskát: és ülhessen szétvetett lábakkal, markában az aprópénz, ülhessen és elgondolhassa szétfoszló, zavaros gondolatait, melyek nap-nap után megmentették a gondoktól és megaláztatásoktól. Zsebébe nyúlt. Pénze nem volt már. Igaz, kenyeret vásárolt és ma nem volt ideje koldulni. Mindegy, sok pénztelen estéje volt már, de a vöröses fény világított az ablakból, amikor a kertben állott és a csillagokra nézett, vagy várta a zivatart.
Felállott, zsebéből gyufát vett elő, belenyúlt a bokorba és kezével, mely a sötétségben is megkülönböztette a lombok és ágak minőségét és állapotát, kikeresett egy száraz, tűzgyújtónak való kopasz ágat. Letörte és bevitte az égés helyére, a hamuba szúrta, hogy megállott és meggyújtotta. Aztán vad ugrásokkal elfutott, messze ki a kertbe. Futásközben látta lenn a város fényeit és az az izzó érzése támadt, hogy minden úgy van most is, mint eddig volt. Lassan megfordult. Ugy van, lám a lombon keresztül fényes lámpás világít. Leült, térdeit felhúzta úgy, mintha rajta volna a citerája. De kifeszített ujjai a föld felé meredtek. A világosság is, mintha nagyobb és lobogóbb lenne már. Nehezen lélegzett. De ha lehajolt és a sűrűségen át nézett, még hasonlított a világosság ahhoz a fényhasábhoz, ami az éjszakába sugárzott ki, amikor az ajtó nyitva volt. Fejét térdére hajtva meredt oda. A szél erősen fújt nyugat felől. Hallotta, hogy a völgyben kilencet üt az óra. A kertész elkezdte fújni a takarodót. Sanyi kezeit felemelte a földről és a szemére szorította. Nem látta már, hogy a tűz nagyobb lett, nagyobb, mint az ág volt. Reszketve futott fel a gerendákra és a megmaradt szarufán zászlót lobogtatott. A szél nagy darabokat szakított ki belőle. Nem érezte, hogy térdei átnedvesedtek a sok kis esőcsepptől.
A völgyből hallotta a harangszót, szakadatlan, gyors és idegen kongatást. A takarodó elnémult. A harang tovább kongott. Aztán mintha a szomszédkertekben emberek kiabálnának. Aztán lépéseket hallott és hallotta, hogy a kertajtó kinyílik. Nem riadt fel. De tudta már, hogy a tűzharang szól. Hamarosan jött a tűzoltóság. És furcsa volt, hogy őt bekísérték, mert felgyújtotta kunyhóját. Gyakran visszatekintett. Nem volt nagy tűz; néhány gerenda égett csupán, egy nyomorult váz. Nem is égett le egészen; a zivatar kitört és az ő arcát is hűtötte
Ez az ember Sanyi a rendőrök, a gyerekek és a felnőtt emberek ismerőse: kalapja barna és lyukas, nadrágja rojtos, inge szennyes. Cipője nincsen. Mellette pálcika. Az emberek megnézik és mérgelődnek, mert hogy az útjukban ül.
Néhányan, akik nem ismerik még, aprópénzt adnak neki. Egy óra múlva az utca végén rendőr fordul be. Sanyi feláll és odábbáll. Egy mellékutcában újra letelepszik. Így telt Sanyi élete, melyet csak ritkán szakítottak meg büntetések,, amiket a rendőrség szabott reá, ha nem tért ki idejében a rendőr útjából és az bekísérte.
Ilyenkor egy-két napot raboskodott, súrolta a rendőrségi épület lépcsőit, ette a rabkosztot, kalapot emelt az őrmesternek, amikor szabadon bocsátották és továbbállhatott. Közel a városhoz egy hegyoldali kunyhóban lakott. Esténként kiült a kunyhó elé a padra, citerázott és ha megfáradtak az ujjai, némán figyelt a völgyre, ahonnan a városi lárma hangfoszlányai hozzája is eltévelyedtek. Azután fütyörészett egy kicsit, a fejével bólintott és aludni ment.
Egyszer aztán, hogy újra kiszabadult a fogházból és kunyhójához igyekezett, a lombokon keresztül nem látta a zsindelyfedelet. Megdöbbenve állott meg és egy hosszú, fekete gerendát pillantott meg. Melle hirtelen elszorult. Térde megreszketett. Aztán sietve előrelépett. Nem volt öreg, ötvenéves, vagy talán csak valamivel több, naplopó-és most itt állott a leégett kunyhó előtt és turkálta pálcikájával a kormos omladékot. Átlépte a helyet, ahol tegnapelőtt még a küszöb volt, tehát tulajdonképpen benne állott a kunyhóban, mint ezerszer már, ha ezt a lépést megtette. Azonban feje felett már hiányzott az öt mennyezet gerenda, az asztal nem állott előtte és jobb kézről az ágy sem, s a szobácska rettentően megnőtt, fel a mennyboltozatig. A fal néhány földbe ásott cölöpje még állott, néhány gerenda még nyugodott rajtuk és az egyik szarufa még belemeredt a levegőbe. Mindenről pedig kormos víz szivárgott lefelé és elpárolgott a forró napfényben. így hát ez leégett. A tűzoltóság járt itt, amikor ő a fogházban ült. Asztal, ágy és láda eltűntek. Letelepedett a kormos romok előtt, lábait széjjelvetette és rámeredt az üszkökre. Néhány pénzdarabot kotorászott elé és játszadozott velük, mintha koldulóhelyén ülne és álmodozott.
Életében nem szenvedett sokat. Ebben a kunyhóban született, asztalosműhelyben dolgozott szüleivel együtt, amíg azok éltek. Azután sehogy sem fért a fejébe, hogy minden napja munkával és verejtékezéssel teljék el; otthagyta a műhelyt és amikor a nyakára hágott utolsó keresetének, kiült az utcára és álmodozott.
Ezzel a feje feletti fedéllel volt összekötve a jól berendezett világgal. Évenként a hivatalban lefizette kevés házadóját. Olyankor átkozódott ugyan, de a pénzt mégis gőgösen kotorta elő kirojtosodott nadrágjából.
Mindez nem sorakozott ilyen rendbe tudatában, ahogy most itt üldögélt. Csupán érezte: muszáj valami nagy dolognak történnie. Ki kell derülni a dolognak. Felállott és átballagott legközelebbi szomszédjához, a kertészhez. Ez csak annyit tudott az egészről, hogy tegnap este hirtelen kigyulladt a ház, azután robogva jött a tűzoltóság. De hát, Istenem, bizonyára későn érkezett, mert hegynek fel nem is könnyű az út. S a kertész ezzel visszafordult az ugorkaágy ásókhoz. Sanyi köpött egyet a kertész háta mögött.
-A pimasz, nem sajnál. Visszaballagott a városba, maradék pénzén kenyeret vásárolt és jártában meg is ette. Alkonyatkor újra az égés helyén volt.
Leült a fűbe. A szarufa feketén fúródott az acélkék égbe, ahol súlyos fellegeket kergetett a meg-meginduló szél. A gerendák fája száraz volt; feketék voltak és durva fogású. Feléjük mind mélyebben borult az éjszaka. A fák suhogtak, majd megcsendesedtek. A hegyoldalról, a kertészházból kiabálás és kacagás hangzott. Mindez olyan ismerős volt Sanyinak. Tudta, így lesz egy óra hosszat, alulról beszélgetés hangzik, kiabálás és kacagás; végül, ha a városi toronyóra kilencet üt, felhangzik a kertész trombitája. Nem sokáig szól, talán tíz percig csak és nem valami különös nótát. A kertész csak a takarodót fújja el, amit valamikor a katonaságnál tanult. És amikor a nyújtott hangok elhangzanak, Sanyi térdére fekteti a citerát és elpengeti a maga nótáit, de ezek igazi nóták, amikből deszkaillat és enyvszag árad, gyalu- és fűrészsóhajtás.
A gyerekkor visszhangjai azok, amik kicsendülnek a húrokból, amint esténként a térdein és a rongyos nadrágján megzendülnek. Üldögélt és kínosan gondolt vissza a jelenre. A gerendák már belevesztek az éjszakába. A fák hangosabban suhogtak, mint előbb, olyan hangosan suhogtak, hogy az elnyomta a városi lármát. Érezte: nyugat felől, ahol a hegyek két csúcsba osztódtak, zivatar jön. A sötétségben úgy rémlik, hogy a kunyhó még ép, csupán csak világosságot nem gyújtott senki a házban. Némán rázta meg a fejét. Nyomasztó égésszag köröskörül mindenütt.
Olykor szél szilajon betört ebbe a szagba; ilyenkor lomb és fű illatát érezte. De a súlyosan nyomasztó állandó szag mindig csak visszaáradt. Elgondolta, hogyan is gyúlhatott ki az a tűz; valaki talán gyújtogatott. De ezek a gondolatai elfulladtak. Körülötte szag volt, mély és áttörhetetlen, mint az éjszaka. Egyetlen kívánság gyötörte. Mindenét odaadta volna, - vajon mit adhatott volna! - hogy a fekete kertben még egyszer bár láthassa az ablakból kivillanó fénypontocskát: és ülhessen szétvetett lábakkal, markában az aprópénz, ülhessen és elgondolhassa szétfoszló, zavaros gondolatait, melyek nap-nap után megmentették a gondoktól és megaláztatásoktól. Zsebébe nyúlt. Pénze nem volt már. Igaz, kenyeret vásárolt és ma nem volt ideje koldulni. Mindegy, sok pénztelen estéje volt már, de a vöröses fény világított az ablakból, amikor a kertben állott és a csillagokra nézett, vagy várta a zivatart.
Felállott, zsebéből gyufát vett elő, belenyúlt a bokorba és kezével, mely a sötétségben is megkülönböztette a lombok és ágak minőségét és állapotát, kikeresett egy száraz, tűzgyújtónak való kopasz ágat. Letörte és bevitte az égés helyére, a hamuba szúrta, hogy megállott és meggyújtotta. Aztán vad ugrásokkal elfutott, messze ki a kertbe. Futásközben látta lenn a város fényeit és az az izzó érzése támadt, hogy minden úgy van most is, mint eddig volt. Lassan megfordult. Ugy van, lám a lombon keresztül fényes lámpás világít. Leült, térdeit felhúzta úgy, mintha rajta volna a citerája. De kifeszített ujjai a föld felé meredtek. A világosság is, mintha nagyobb és lobogóbb lenne már. Nehezen lélegzett. De ha lehajolt és a sűrűségen át nézett, még hasonlított a világosság ahhoz a fényhasábhoz, ami az éjszakába sugárzott ki, amikor az ajtó nyitva volt. Fejét térdére hajtva meredt oda. A szél erősen fújt nyugat felől. Hallotta, hogy a völgyben kilencet üt az óra. A kertész elkezdte fújni a takarodót. Sanyi kezeit felemelte a földről és a szemére szorította. Nem látta már, hogy a tűz nagyobb lett, nagyobb, mint az ág volt. Reszketve futott fel a gerendákra és a megmaradt szarufán zászlót lobogtatott. A szél nagy darabokat szakított ki belőle. Nem érezte, hogy térdei átnedvesedtek a sok kis esőcsepptől.
A völgyből hallotta a harangszót, szakadatlan, gyors és idegen kongatást. A takarodó elnémult. A harang tovább kongott. Aztán mintha a szomszédkertekben emberek kiabálnának. Aztán lépéseket hallott és hallotta, hogy a kertajtó kinyílik. Nem riadt fel. De tudta már, hogy a tűzharang szól. Hamarosan jött a tűzoltóság. És furcsa volt, hogy őt bekísérték, mert felgyújtotta kunyhóját. Gyakran visszatekintett. Nem volt nagy tűz; néhány gerenda égett csupán, egy nyomorult váz. Nem is égett le egészen; a zivatar kitört és az ő arcát is hűtötte
Megjegyzések