Az utolsó alkalom---Wilhelem

Papp Elek dr. hirtelen levette orráról a nagy fekete keretes szemüveget. Olvasásnál, írásnál nem nélkülözheti, de amikor emberekkel beszél, fölösleges. És különösen amikor fiatal, csinos nőkkel kerül össze. A szemüveg öregíti, komollyá, tekintélyessé teszi, erre pedig semmi szüksége, utóvégre egy negyvenkilenc éves férfi még nem öreg.
 — Mit parancsol? — kérdezte az íróasztala előtt álló nőtől, miközben a szemüveget két aktacsomó közé bujtatta.
— Nem parancsolok semmit, inkább kérek — mondta a nő nyugodtan.
 — Tessék. — Unokabátyám, aki önnek iskolatársa volt és aki most Bécsben lakik, küldte.
Gyorsan átfutotta az írást. Néhány banális sor. Nagy István kéri, hogy támogassa rokonát, aki abban a városban akar letelepedni. Hivatkozott régi barátságukra, a gimnáziumban eltöltött nyolc esztendőre és előre is hálásan köszöni a jóakaratot.
Már éppen mondani akart valami kifogást, készült előszedni a leghatásosabb védekezési fegyvert, a súlyos gazdasági válságot, amikor a keskeny szájból ismét előszivárgott a nyugodt beszéd:
— Kérem, ügyvéd úr, remélhetek? Nagyon lekötelezne, ha segítene rajtam.
Csodálkozva nézett a nőre. Ilyen tisztán még nem hallott beszélni. Úgy folyik ki a szájából a szó, mint ahogy a nagy lomha folyamok terpeszkednek el széles medrükben. Nem siet, nem raccsol, nem is akadozik, nincsen a beszédének semmilyen bántó, nyugtalanít vagy kellemetlen csengése. Amikor felnyitja nedvesen piros szája szélét, hogy szóra elővillantsa sárgás-fehér fogsorát, az embernek az az érzése, mintha a harmadik szobában valaki szépen, tempósan kis kalapáccsal ezüst lemezeken játszanék.  Miért hallgatott el? hallgatta volna továbbra is.
 — Lekötelezne, ügyvéd úr .. . — O, igen .. . kérem .. . természetesen .... hogyne .. .
Haragudott magára. Nem ezt akarta mondani. Valami egészen mást. Bizonyára el akarta küldeni. De miért nem küldte el? És általában miért ígér, amikor úgysem állhatja a szavát? Kissé megzavarodott.
Szerencsére  megszólalt  a telefon ,ami nagyon jókor jött.
A nő távozni készült.
 — Köszönöm, ügyvéd úr, a jóindulatát - mondotta búcsúzás közben és odanyújtotta hosszúkás sovány kezét.
Dr. Papp Elek ráhajolt a kézre és rácsókolt az ujjakra. Azután még egyszer belenézett a sápadt arcból feléje lobogó fekete tűzre és könnyű remegés rázta meg. - Milyen ringó a járása - állapította meg amíg a távozó után nézett. Amikor egyedül maradt, ingerülten csapott az asztalra:
- Miért nem küldtem a pokolba ennek a Nagy Istvánnak a    húgát!
Elhatározta, hogy levelet ír és ebben egyszerűen és ridegen értésére adja, hogy nem áll módjában törődni vele. Keresett is levélpapírt, de azután félretette.
Valósággal örült, amikor a lakására ért, mert az ismerős hangok, színek és mozgások elmostak fejéből a nyugtalanító gondolatokat.
                                                       
  — Az embert folyton zaklatják állásokért — mondotta délben ebéd közben a feleségének. És elmondotta, hogy Nagy István  egykori iskolatársa a nyakára küldte unokahúgát. Az asszony unottan hallgatott. A húszévi együttlét alatt megszokta, hogy férje elmondja az irodai eseményeket és miután nap-nap után eléje tárultak a perek, kliensek, intrikáló kollégák és rosszindulatú bírák különösebben nem érdekelte mindaz, ami az ügyvédi irodában történik. Miközben a mártásért nyúlt, már napirendre is tért Barra Zsófi  felett: — Mindenki csak hozzád fordul.
Dr. Papp Elek délután kissé idegesen dolgozott. Sokszor gondolt a nőre, ami felbosszantotta. Szándékosan temetkezett bele a periratokba, gondolta, hogy ezzel talán elküldi a fejéből a nőt, de nem sikerült. Az ezüst színezetű nyugodt hang folyton ott vibrált a fülében és a két fekete tüzes golyótól sem szabadulhatott. Aznap éjjel Barra Zsófiról  álmodott, aki trón széken ült és hosszan, sokáig beszélt értelmetlenül, összefüggés nélkül, de a hangja úgy csengett mint az édes muzsika. Reggel fáradtan, összetörten ébredt és öltözködés közben panaszkodott a feleségének:
— Nem tudom, mi van velem. Olyan fáradt és kimerült vagyok.
-Menj orvoshoz ,tanácsolta a feleség.De Elek már oda sem figyelt .
 [  2  resze]

-Véletlenül találkoztak este a korzón. A férfi megemelte a kalapját és a nő mosolyogva fogadta. így az utca ezer színében még szebbnek és kívánatosabbnak találta.
- Nos, hogyan tetszik az állása? - O, köszönöm, jól érzem magam ott. Ügyvéd úr valóban kedves, hogy gondolt rám.
 - Ez kötelességem volt Pista barátommal szemben- hazudta készségesen, bár még mindig nem tudta, hogy tulajdonképpen miért szaladgált annyit az érdekében, amíg elhelyezhette az Olaj ipari Kft.-nél.
- Csak az unokabátyám miatt tette? - kérdezte a nő mosolyogva. Az ügyvéd hirtelen elpirult.  Talán nem is annyira Pista  miatt - mondotta zavartan. A nő halkan nevetett.
- Köszönöm. - Csak ennyit mondott, de a hangja színezésén sok melegség rezgett. Egy ideig hallgattak, mintha nem lenne semmi mondanivalójuk, azután a férfi nekibátorodott:
 - Szabad elkísérnem?
- Nem okozok ezzel családi tragédiát? - incselkedett Barra Zsófi . Dr. Papp Elek kacagva tiltakozott:
 - Negyvenkilenc éves múltam, azonkívül jámbor férj és tisztes családapa vagyok.  Most a nő nevetett és tréfásan megjegyezte:
- A negyvenkilenc év nem számít, a feleség azonban  súlyosbító körülmény? Érthetetlen. Vagy talán .. . Eh, bolondság .. . Kinőttem  már ebből... Egy üzlet kirakat előtt mentek el és hirtelen a fénylő tükörbe nézett:
 - Nem látszom negyvenkilencnek - gondolta elégedetten. És mindjárt megtalálta a találó választ az előbbi megjegyzésre:
— Kérem, ne lássa bennem a férjet, hanem csak a férfit. Most megmondta. Nyíltan. Félre nem érthetően. Utóvégre ő elsősorban férfi és csak azután férj. A feléje küldött válasz még inkább megmozgatta a vérét.
 Nem is akarom magában a férjet látni. így, mint egyedül álló férfi erősebb és biztosabb. Ha maga mellé képzelem a feleségét, mindjárt gyengébbnek látom. És tudja, hogy a nőknek imponál az erős férfi. Papp Elek  azt hitte, hogy forog körülötte az utca.   Nem tért vissza többé erre a témára.
Többször sétáltak fel s alá a korzón. Emberekről, eseményekről, sorsokról beszéltek, a nő elmondotta, hogy huszonhárom éves, elvált asszony, férjével Budapesten lakott, de most hazajött szülővárosába és itt marad végleg, örül, hogy sikerült állást kapnia, mert a tartásdíjból egyedül nem élhet meg és végtelenül hálás az ügyvéd úrnak, hogy beprotezsálta az Olaj iparihoz német-francia levelezőnőnek. Mielőtt férjhez ment már dolgozott irodában és úgy látszik az a végzete, hogy az íróasztal mellett öregedjék meg     
- Tulajdonképpen miért vált el? - kíváncsiskodott az ügyvéd. — Egyszerű történet, nem találni benne semmi botrányt, házasság törést vagy más ehhez hasonlót. Két évi együttélés után úgy éreztük, hogy idegenek vagyunk egymás mellett. És elváltunk. Ennyi az egész. — És.. . és.. . azóta? Értem, hogy mire gondol? Hogy került-e azóta az életembe férfi? Olyan aki megtetszett volna? -Eltaláltam?
- Igen. - Erre is felelek. Tudja, én furcsa nő vagyok. Nincsen rám különösebb hatással szépség vagy elegancia és ugyanúgy nem érdekel a gazdagság, előkelőség, műveltség meg a többi, ami általában tetszik a nőknek. Elhallgatott, maga elé nézett az aszfaltra, majd hirtelen megszólalt:
 — Ha megszeretek valakit, akkor az illetőt csak saját magáért szeretem és tőlem lehet öreg, fiatal, nős, családapa, utcaseprő vagy fegyenc, mindegy. Egyszer, még leánykoromban szerettem egy orvost, akin a többi leányok semmi különöset nem találtak. Kis kövér átlagember volt, ezt magam is láttam és mégis nekem nagyon tetszett. Talán a mozdulata, a beszéde, a járása, a száj tartása vagy a hajának a szaga, mit tudom én .. . Szerettem. Mindezt komolyan, nyugodtan mondta, minden szavát meggyőződés táplálta. Már sötétedett, mikor elváltak. A nő búcsúzóra nyújtotta a kezét és jelentősen mondotta:
- A viszont látásra.
 — Szóval, óhajt még látni?
 — Megvallom őszintén: igen. Még pedig rövidesen. A negyvenkilenc éves száj rázuhant a huszonhárom éves kézre.
                                             3 resze
                                                     
Másnap délben dr. Papp Elek ott sétált az Olaj ipari Kft.épülete előtt. Türelmetlenül várakozott és felragyogott az arca, amikor Zsófika  feltűnt a kapuban. Könnyedén, frissen jött, a járásából ritmus dalolt ki.
 - Véletlenül erre jártam - mentegetőzött a férfi. A nő mosolygott.
- Úgy látszik a véletlen kedvel bennünket.
Most már bizalmasabban, meghitt régi barátok módján beszélgettek. Beszámoltak a nap apró eseményeiről és mindketten érezték, hogy a mondanivalóik nem röppennek el súlytalan buborékként a levegőben.  Este hét órakor az ügyvéd elküldötte egyik régi és jól fizető kliensét, mert fontos tárgyalásra kell mennie. És rohant a nő elé. Ezúttal már nem kereste elő a véletlent, hanem őszintén bevallotta, hogy szándékosan várta, mert vágyódott utána. Barra Zsófika meg sem lepődött ezen. Természetesnek vette, hogy várja, mert ő is vágyódott vele találkozni. És nem húzta el a kezét, amikor a forró férfi száj a búcsúzónál hosszan rátapadt.
— Most néhány napig nem lát — szólt búsan Veress József.
 — Miért? — Pestre kell utaznom. Mit hozzak magának? — Saját magát. Nem is tudta, hogyan történt. Reszkető karja rákulcsolódott a karcsú derékra, azután a szája elfúlt egy meleg, nedves szájon. Mindez a nagy bérház kapujának homályában történt. Este háromnegyed kilenckor.
Ezen az éjszakán dr. Papp Elek ügyvéd, több vállalat ügyésze, a mindenki által becsült tekintélyes ember, a minta férj és család apa nem aludt egyetlen percet sem. Éjféli egy óráig a külvárosi néptelen utcákon csavargott, azután betért egy kávéházba, haza pedig reggel négy órakor vetődött, de az ágyban sem hunyta le a szemét. Mindig és mindenhol csak Barra Zsófikára gondolt.    Határtalan, soha nem érzett sóvárgás fogta el a nő után. Didergett arra a lehetőségre, hogy Zsófika  valamikor az övé lehet. Kábultan, fejbeütötten járkált a néptelen utcákon a fütyülő éjszakai szélben, de nem érezte a hideget.
— őrültség, tisztára őrültség amit teszek — mondotta maga elé többször hangosan és egy rendőr csodálkozva nézett az önmagához beszélő emberre.
A kávéház lármája nem csillapította le és otthon az ágyban még erősebben fúrta bele magát az éber álmokba. A másik ágyból szabályos lélegzetvétel szűrődött át hozzá és most, húsz év óta először gyűlölte, utálta ezt a lélegző tüdőt, amely beleékelődik az életébe.
- Mit akarok ettől a Barra Zsófitól -tört fel belőle a hangtalan kétségbeesés. Hogyan közeledhetek hozzá a szerencsétlen negyvenkilenc évemmel, meg a feleségemmel, aki teher, súlyosbító körülmény.    3/ resze------------
- Szerelmes vagyok talán? - intézte magához századszor is a kérdést.
Mit szólnának ehhez az emberek, ha megtudnák? Kinevetnének és a családom szanatóriumba dugna. Bolondság... Egy ilyen kis jelentéktelen Barra Zsófika  nem játszhat szerepet az életemben .
Ügy kelt fel az ágyból, ahogyan lefeküdt: álmatlanul. Rohant ki az állomásra. Még a vonatban sem tudott megpihenni, a kerekek kattogó zenéje nem ringatta álomba. Folyton a csókra gondolt. A nedves száj melegsége égette az egész testét és úgy járkált három napig a pesti körutakon, mint az alvajáró. Szándékosan siettette az ügyét, több dolgot el sem intézett, csakhogy minél hamarabb elutazhasson. Hajnalban érkezett és délelőtt már telefonált, hogy délben várja a korzón.
• Találkoztak. Boldogan, derűsen üdvözölték egymást, majd megindultak a külváros felé. Soha nem látott mellékutcákon jártak, elsétáltak az ebédidőt, teljesen kiestek minden megszokásból. Veress József most már felszabadultnak érezte magát és hosszan, szélesen beszélt nagy-nagy szerelméről. Elmondott mindent, ami a lelkére nehezedett, kiöntötte vágyódását, odatárta a nő elé rettenetes szenvedését.
— Tudom, hogy nekem nem szabad szeretnem magát — lihegte fulladozva — és mégis szeretem. Hiába akarok parancsolni magamnak, hiába hívom segítségül a józan észt, nem használ. Barra Zsófika  is vallott:
- Én is szeretem magát. Ne kérdezze, hogy miért, úgysem tudnék felelni. Megszerettem már az első látásra. Ha nem segített volna álláshoz, akkor is szeretném És úgy félek ettől a szerelemtől, mert ismerem magam.
 - Mi lesz velünk? - kérdezte fáradtan a férfi.
 - Nem tudom, - hangzott a válasz
Egy kiskocsmában vacsoráztak,csak késő este váltak el.
Azután megtörtént, amit mindketten akartak. Eldugott kis szállodát  kerestek fel. Csendes, elhagyott zugot, ahol az öreg bútorok olyan simogató öleléssel fonják át a hozzájuk jövőket.
 - Légy nagylelkű hozzám, - könyörgött a férfi - ajándékozz meg a legpazarabb ajándékkal. Aranyozd be a negyvenkilenc esztendőmet, lássam még egyszer utoljára felcsillanni a napot. A ruha önmagától hullott le a fehér testről. Azután sötétségbe öltözött a szoba és az öreg bútorok megértően mosolyogtak. Rendszertelenül , minden előzetes terv vagy megbeszélés nélkül találkoztak.
A férfi visszavarázsolta maga elé tovatűnt ifjúságát, a nő széles tempóval úszott a mámorban. Dr. Papp  Elek megtanult hazudozni, színészkedni, maszkot húzott az arcára, hogy olyannak lássák, mint azelőtt. Ugyanúgy ebédelt és vacsorázott mint máskor, most is pontosan beszámolt feleségének az iroda eseményeiről. Jó férjhez illően kötelességszerűen elvitte moziba, színházba, kávéházba, társaságba, de mind sűrűbben keresett éjszakai házon kívüli tanácskozásokat, csakhogy találkozhassak szerelmével. Leborotválta a bajuszát, őszülő ritkás haját hullámosra sütötte, modern szabású új ruhákat csináltatott, igyekezett az utcán könnyedén, frissen, fiatalon lépkedni, elhitette magával, hogy még nem öreg és sokszor abban a kellemes érzésben fürdött, hogy csak harminckilenc éves. - Mindenki annyi idős, amennyinek látszik .. .
Ezzel a frázissal vigasztalódott és a szállodai randevúk alkalmával szívvel, meggyőződéssel eljátszotta az ifjú szerelmest. - Légy nagylelkű hozzám...- Minden szeretkezésért könyörgött, szenvedett és boldog volt, ha a nő tréfás komolykodással megtagadta tőle testét. Harcolni, verejtékezni akart azért, hogy a karjaiba szoríthassa. És amikor elmúlt a mámor, hálálkodott, letérdelt a szép lábak elé, csókolta a cipőt meg a harisnyát, megtanult válogatósan színes szavakat illeszteni egymás mellé, hogy méltóképpen köszönje meg az áldozatot, a felbecsülhetetlen ajándékot: az utolsó napsütést.
A tél megacélozta az ősz kovácsolta szerelmet. A korán beszökő este megkönnyítette a sötét utcákon bujkálást és nem múlt el nap anélkül, hogy találkozzanak. A férfi belsejében mind szélesebbre terebélyesedet ez a furcsa késői szerelem. Fantasztikus terveket forgatott a fejében, hogy valamilyen megoldást találjon, mert érezte, hogy az alakoskodást, a kettős életet nem bírja sokáig. Mázsás súllyal nehezedett rá az otthon. Ezer lehetőséget forgatott meg a fejében, hogy szabaduljon a feleségétől és magához kapcsolja a huszonhárom évest, de beton falként meredtek eléje az akadályok.
- Elválni? - gondolta százszor is. Lehetetlen. Pénz, vagyon, érdek, család, rokonság, felnőtt gyermekek, minden kiépített kapocs acél bilincsként hurkolódik a kezére.
Titokban nem bánta volna, ha valamilyen hirtelen jövő betegség, tüdőgyulladás, szívszélhűdés, vagy más hasonló elvinné az asszonyt. Egyszer eszébe jutott, hogy arzénnal megmérgezi. Sikerült is mérget szereznie és alkalom is kínálkozott, hogy betöltse a port a felesége feketéjébe, de megijedt. Hirtelen szívdobogást kapott és az arzént a kályhába dobta.
 - Megőrültem! Gyilkossá akartam lenni - marcangolta magát kegyetlenül és bement a fürdőszobába, ahol percekig zokogott tehetetlenségében. - Hát nekem nincs jogom az élethez? - szakadt ki belőle minduntalan, amikor elővette a tépelődés.  Szeretek egy nőt, az is szeret engem és nem szabad vele nyíltan mutatkoznom. Nem kiálthatom oda az egész világnak, hogy szeretem, hanem el kell titkolnom mindenki előtt és csak a sötét mellékutcákban meg az ocsmány szállodákban mondhatom magaménak.

    4 resze

Ezek a miértek éles kés módjára döftek beléje és amikor Zsófika egyszer megjegyezte, hogy kényelmetlen a rokonai előtt az örökös hazudozás az esti kimenők miatt, még fájdalmasabban érezte tehetetlenségét.
- Én szeretem magát, Elek - mondogatta Zsófika - és nem akarok mással osztozni. Úgy hatottak rá ezek a vádak, mint a tompa kalapács ütések.
 - Hát mit csináljak? - kérdezte zokogva.
 - Szeretem, nem tudok lemondani magáról és nem válhatok el a feleségemtől sem. Adjon tanácsot, vagy valamilyen megoldást.
 — Maga keressen megoldást — mondotta komor fenyegetésként a vékony száj. Papp Elek fekete browningban kereste a megoldást, de a gyáva kéz nem merte meghúzni a ravaszt. És tűrte, hogy korbácsolja testét a negyvenkilenc évesek végzetes szerelme.
                                                               
Áprilisban, amikor a nap már melegen sütött és amikor az este is későbben köszöntött be,  Zsófika  egy randevúra nem jött el. Nyolc oldalas levelek meg félórás telefon üzenetek zúdultak feléje és Papp Elek didergő félelemmel loholt az utcákon, de nem találta. Egyszer véletlenül szembekerültek és akkor a nő nyíltan megmondotta:
- Nincsen értelme az egésznek.
- Minek nincsen értelme? - fulladozott a férfi.
- Annak, hogy mi találkozzunk. Én nem bírom el a gondolatot, hogy osztoznom kell a feleségével, maga meg nem akar válni. - És .. . és .. . most mi történik? .. . Az ezüst száj, amelyből máskor gyönyörű muzsika csengett ki, most hidegen, megfontoltan beszélt. - Szétválunk, mintha nem történt volna semmi.
- Hogyan? Széjjel válunk?
- Igen. Mindkettőnknek jobb így. Kezdetben fájni fog, de azután lassan belenyugszunk. De.. . de.. . miért?
 - Nem tudom. Valahogy úgy érzem, mintha a mámor elszállt volna.
Papp Elek fázott az áprilisi napsütésben.
 - Hát.. . hát.. . csak epizód voltam?- dadogta rekedten. Én csodálatos, szépséges isteni szerelemnek tekintettem magát, maga pedig engem csupán epizódnak? .. . Lehetséges ez? - Elégedjék meg azzal, hogy győzött  fuvolázott feléje a válasz. - Büszke, győztes férfi volt az öregségében is. Megkapott, a szeretőjévé tett, mit akar még?
- Én győztem?  És kacagott keserűen, fájón, hideglelősen.
- Engem győztek le és itt heverek sebzetten, betegen, összetörve. Maga tovább megy új epizódok, új szerelmek felé, én pedig elsorvadok. A tüzelő fekete szem belefúródott a másik pillantásába. Egy darabig nézte, azután eltekintett másfelé.
 - Nézze, maga mindig azt mondotta, hogy hálás nekem, mert bearanyoztam az életét és istenített a nagy áldozatért, amit hoztam. Nem panaszkodhat, mindent önzetlenül tettem és vigasztalja meg a tudat, hogy amikor a magáé voltam, valóban szerettem. Most azonban nem akarok többet áldozni és nagylelküskodni.. Nem tagadom: boldog voltam, de egyúttal boldogtalan is és sajnos, nincsen elég erőm, hogy mind a kettőben egyszerre éljem ki magam. Mondottam mindig, hogy furcsa teremtménye vagyok az Istennek- Csókra nyújtotta a kezét.
 - Isten vele. Gondoljon rám úgy, mint valami szép emlékre, vagy még jobb,ha elfelejt egészen.
- De nem tudom, nem akarom elfeledni,- ordította vadul.
- Minek tolakodott az életembe? Miért nyitotta fel a szememet? Miért ajándékozott meg, hogy azután ismét elvegye az ajándékot? Most mit csináljak ezzel a megváltozott szerencsétlen életemmel. Szívtelen, kegyetlen teremtés! Sokáig kiabált még és csak későre vette észre, hogy önmagának beszél. A nő azóta már régen más utcákon járt, más célok és végzetek irányában. Azután megindult hazafelé. Vidám nevetések fúródtak a füléhez, de nem hallotta őket. Körülötte táncolt a fiatalság, de nem látta. Meggörnyedtem ment a hátára nehezedő negyvenkilenc esztendejével és szeretett volna megölni minden fiatalt. Később még látta egyszer egy sarkon befordulni Barra Zsófikat.. Csinos, ifjú férfi loholt az oldalán. A nő nevetett. Az ezüst hangszer minden skáláján játszott. És a nevetése úgy zuhogott a férfi fejére, mint a súlyos kalapács csapása. Belebukott újra az otthon puhaságába. Már nem akarta megmérgezni a feleségét, nem hánytorgatott lehetetlen terveket a koponyájában, hanem fájó megadással tűrte, hogy teljesedjék be rajta a nyugtalan öregek végzete: megfagyni a fiatalok melege mellett