Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Dóra teljesen születendő gyermekének szentelte magát. Igyekezett jól táplálkozni és minél kevesebbet hurcolkodni. Vezetni nem mert már, nem volt biztos magában, nagyon gyakran szédülések fogták el. Bevitte az autót a garázsba, ahol azonban sokat kellett érte fizetni. És nem volt miből. Jenő semmit sem keresett, ő maga pedig, most, hogy nem  sofőrködött , szintén jövedelem nélkül állt.    Gondolt arra, hogy valahogyan megtanítja az öreg András bácsit autót -vezetni, hogy addig, míg a gyermek megszülethet, ő helyettesítse. Erről azonban csakhamar le kellett tennie: a férfi ugyan teljesen képtelen arra, hogy akár egy élő ölebet is elvezessen két lépésnyire. El kellett adni az autót. Mikor erről szólt  a férfinak, az szó nélkül beleegyezett. András bácsi a lakás tulajdonosa ,ott lakott felettük..Egész nap semmit sem csinált csak állandóan náluk volt es Jenővel sakkozott meg  újságcikkeket  tárgyaltak meg közösen Jenővel. Eltartási szerződéssel  lakhattak a kétszobás  ö sszkomfortban.

Fel, alá sétálsz puha szőnyegen papírt és ceruzát  látsz kezemben, de nem tudod, hogy mit akarok vele úgy vagyok veled mint ahogy te velem. Míg sétálva elbámulsz a fellegekre, vagy, a  tiszta szoba kékes árnyékon szemed  árnyalatat rajzolni akarom tested s  lábadon feszulo  erős, izmod. Mert én nem álmaidra s vágyaidra áhítozom, csupán a  szemed vonására amikor bennem  kutatják a vágyat szíved-lelked titokzatos kívánságára. Szél indul s leveri rólam pont azt, mit látni enged s ott állok előtted kezemben ceruza s tőlem hozzádig rövid a távolság az út mérhetetlen Tudsz e adni szelíd férfiszerelmet édes megváltó csókot számomra s megbocsátasz-e, hogyha kopogok ajtódon  ebben az ólmos esőben? .

Földből kinőtt gyenge fű vagyok hajlongok jobbra balra elszédülten s a tél marakodó harcát elkerülve megtöltöm a  rétet   dicsőséggel. Földből kinőtt gyenge fű vagyok, hűvös-szárnyú szél csap, hópehely de erkölcsös bomba szépségemmel festői szépségű tavaszt hirdetek. Igen, csak földből kinőtt fű vagyok de koronám fellegek nedvét szívja míg sok ezer apró gyökerecském egyre suttog :a holnapról a holnapról. Míg várom ,a tavasz újra ébredését egyengetem a földet  magam körül a holnap halkan bekopog az ajtó résen és  szerelmünk csókszárnyalása átölel. [W.B.]

A bércek tetején már kevés a hó , már csak latyakos sárba való, de a halott hóból, éltető víz csepeg, földbe szivárog és virágot öntözget. Az újra éledő körforgás örök; holtból élő lesz ,és élőből erő , halott száraz ágak átalakulnak, készítik a talajt a virágoknak. Semmi sem múló csak szakadozik homályos napfény majd aranylik, sötét felhőkből kék ég kinyílik, újul a természet,semmi sem változik. Újból kakukkol a kakukk madár , fecskék repdesnek,ahol nincs zár, lepkék hintik színes poraikat, kis virágokra, mik attól ragyognak.[W.B.]

Ne tudd, soha, hogy ékszered voltam mélyen, a szívem mélyén most is vagyok utazz velem végtelen percben hajómon hol vágyam mindig egy külön fogalom. Ne tudd, soha, hogy a fényem a te szemed s a Nap kacéran úgy nevet vissza, hogy nem bánja, ha   törvényem neveted de hajódhoz a vizet én belőlem issza. Ne tudd, soha, sóhajod hozza a szeleket, hogy gyorsan szétfújják gondjaid a felhők s ha szíved gyenge én félve megremegek.. Szell ő id simogatják a fáradt arcom red ő it  ne tudd, soha, hogy érintésem a kezem  tüze  s szabad szerelem fáklyáját  tűzi   fel az égre.

Megbokrosodott éjszaka után undok tökéletesség lep meg, mely menekvésre kényszerít s bűnbánóan hagyom ágyam vetetlen. Bocsánatba torkollik minden miközben felveszem kék harisnyám, mely talán kivédne egy újabb perzselő kéjes simogatást átitatott gonddal mint egy vigaszként, hogy csak ennyire telt. A szerelem túl gyors volt a nászi ágyon,  rövidzárlatos kívánat veszedelme, mely csömörbe torkollt, mikor asszonnyá tett szavak nélkül véget nem érő éjszaka át férfi ösztönökre bízva a durva cirógatást. Kérdésem válasz nélkül marad, csak cigaretta füst remeg enyhén lilás gőzben mindenfele s a csend beszél, míg két szempár figyelme tanúskodik reggelben a történtekről . Majd a délelőttben hálafélét érzek személye iránt együttlétünket egyengeti maga módján, szereti a kék harisnyám, mely biztos meleget terjeszt üzenetként feszesen álló combomon. Bosszantott a csalóka vágy mely unta már a sikamlós vergődő szerelmet, csapzott hajunk összevegyült s ölem

Figyelem magam, ahogy forr bennem az élet,ha egyre az égre nézek tegnap még egy kisgyermek voltam, ma egy felnőtt lány a testemben. Tegnap senki voltam, lebegtem ma a jövőbe nézem két kedvesem: egyik az egész csodás életem ami minden hajnalon reám nevet. A másik egy robusztus férfi test aki éppen most karjaiba vesz, mosolyog reám, s  a szemembe, ajkamon nekem is mosoly dereng. Furcsán bomlik ki az élet belőlem tegnap meg álltam könnyek előtt arra gondolok, hogy a történelem végzete, elkerülhetetlen jövőt teremt. Belekacagok a Napba és gondolom hogy vége a télnek és nemsokára. sétálhatok kedvesemmel a bomló ruhájú fák alatt és magyarázhatók.

Ha néha furcsán megremeg a fűszál és korai ébredés duzzaszt rögöket, a borzalom dala zeng, ha olykor nem férnek meg az igazi emberek. Ahogy a bércen szállnak az aromák jelzik az áfonyák s málnák érését, megbújva mélyen,sok dacok útján ezer titokzatos nagy illat hever. Romantikát ír a törvény magáról megáll egy halkuló verdikt mögött belátja, hogy túl igény, ha szívünk túl sokszor sérült a vágyaink között. Miért ne támadjon minket az élet ha üldözöttet játszunk szüntelen, száz éven át ideje megértenem hogy a végtelen békülget velem.[w.B.] .

A mai trecut un an  ca vântul... În lumea mare e un nimic, dar in inima ta ve ș nic t â n ă r dor anii  fugi ț i pe l â nga tine. La mulți ani eu îți doresc, Cât mai multe zile bune S-ai în cale un drum lung familia ta s-o indrăge șt i. Să ții piept la tot ce-i poți Și la suflet  nimic să nu pui Tristețea s-o alungi mereu Atunci când liniștea nu-i. Să primești  tot ce tu oferi, dragoste, de la fetele tale si de la nepotii cei frumosi sa trăiesti mult să-i vezi pe toti. Să stai mai mult in țara ta Să fii sănătos,in casa ta Volanul să ții cu măiestrie In lumea mare,oriunde. La mulți ani eu îți doresc, Cât mai multe zile bune s-ai în cale un drum drept familia ta s-o indrăgesti.

Férfi jött lefele a lépcsőházban, mikor átlépte a nő a küszöböt,  de egy röpke pillanatra meglátta az asszony arcát, de a nő is figyelt.  A férfi visszahúzódva, elrejtőzött  a nő arca elől, a nő szelíden  gyorsan tovább sietett messzire,  titokban tartva arcát, eltűnt előle.  A nő befordult a félhomályba a hires rozoga ház belsejébe,  hol éppúgy, mint az ismeretlen férfi, a nő sem is kaphatott elégtételt.  Oly szerelmet, amit a férfi képzelt s olyant amilyent ő is szeretett, de eléggé beszédes volt számára a nő fáradt, ernyedt tekintete. De testük szívük tudta, érezte, máris kereste az egyik a másikát, a vérük, bőrük illata megértette a hívatlan szerelem közös átkát.

Néha állj meg csak egy percre emlékezz az ölelésemre azt akarom hogy kegyelmezz minden reggel ,minden este. Oly csodás örömökkel telve gyakran találgatom egyre -egyre lesz -e majd újabb idő melyben a percek hajnalba veszhetnek ? Hányszor megpihentünk szeretve, szorítottam kezed a hidegben durva tapintású érdes tenyeredbe ártatlanul simult lágyan kezem. Néha ha zörgött az erdő sötétje letérdeltél elém melegen öleltél az éj árnyait kergetted messzire, beszélgetni kezdtünk hol én, hol te. Emlékszel-e halk ujjak győzelmére mint harangvirág aprón csilingeltek ujjaim közt ujjaid hűen keresték a jelt, mi kéjes csókhoz vezetett [W.B.]

Ahogy egy tavaszi reggel sétáltam az erdőben,hirtelen egy hangos madárhang szállt messzire! _Kakukk! kakukk! kiáltott a kakukk az erdőben s az emberek azt mondták, hogy tavasszal mindig jelzi a kakukk ,hogy az emberek tudjak meg ,-hogy itt a tavasz!   Tehát a kakukk kiáltott az erdőben, a méhek döngicséltek s a szomszéd tó körül nagy kerepelve pompás gólyatársaság járkált, mint fürdővendégek a forrás körül, és egész kedélyesen reggeliztek, egyik békát, másik halat, harmadik meg kígyót készített magának. Előttem pedig egy vékony, aranyszálsugár lebegett el, s oly halkan, mint a szellő fuvalma, kezdett körülöttem susogni: "-Mi egy tündér fátyla voltunk"-"Mi egy tündér fátyla voltunk! Körülnéztem, nem volt ott senki, csak még néhány aranyszálat vitt el mellettem a szél, melyek elvesztek a messziségben, mint egy finom fonadék gyönge szálai.        A szél pedig, a mely meghallotta a napszálak szavait, elmesélte  nekem a tündér fátylának  egész  történetét:   -Vo

Ébredő világban hunyorogva nézel ajkam a csókoktól még pirosan éget, ahogy felém fordulsz álmod tüzével kedvesen mosolyogsz a történteken. Lassan felöltözöm oly félszegen elrejtve előled amit már nem lehet fázósan húzom magamra a kezed, a csendes pihenés puha fedélzeten. Köztem és közötted a távol közeleg így didergősen várom hogy átölelj női vállamhoz érsz , napos reggelen férfi-arc éled megnyugvással regél. Felém hajolsz s halkan súgod nekem -vágyódó szemed többre ösztökélne kezed bolyong, hol csupasz a testem de elválunk örökre remegő szívvel. S míg a nap a holdat üldözésbe veszi máris vágyainkat a szél szét kergeti úgy fáj hogy az illatos bohóság álma szívünkben teljesen össze van zilálva. [W.B.]

Friss az élet a tél hidegében feszül rajtunk ártatlan jégcsoda arcunk pirosságát megdöbbentően pótolja az ősz pucér sápadtsága. Egy pár hónapig, nyár eltűnőben felkopott állal nézzük letűnőben a sarki csillagok meleg tekintete bármikor készen áll feltűnőben . Nem vagyok szomorú ,a tél komoly élet borzongató hatása borogató , s ha netalán csak egy hógomoly akkor is szépít bizonyos dolgokat. Azért állunk türelemmel továbbra varjak kárognak örökös sablonokat , s az alkonyok min később érkeznek a hosszabb nappalban szebb az élet. [W.B.]

Csak figyelem , mintegy zerge mert bátran bírom a sok dörgést, ha elsápad arcom: érdektelen mert úgyis magam ura leszek. Én vagyok a nyugalom, talán a ház ,ahol minden rendben van egy szál virág a csók asztalán szívem ragyog e béketanyán. Nem sírom a múló idők vétkét megfedését, mit sorsomba dobott testem saját terhén is megélt nem kerestem sorsom vastörvényét. A terheket nem vihettem oda, hová lelkem iránytűje mutat és már tudom: nem vihetem soha. oda hol az élet csak mostoha. Porba nem omlok mint egy szegény, kinek háza tűz-romokban hever él még felettem is egy kis remény es türelmes vagyok minden téren.. Az én testem ha porba is hull befogad egy örök harmónia és a létem új szavakat tanul míg sorsom teljesen összehull. Nem vallás, nem éber-mise: öröm, mely egy örök titokkal összefolyt, túllendít e szűk kis földi körön elébreszti szívemben a mosolyt.

Amíg az utat rovom fáradtan, csak úgy hirtelen akaratlan gyakrabban kapom rajta magam hogy gondolok sokat múltamra. Hogy a jövővel nem törődöm, boldog lesz-e, vagy boldogtalan hogy törékenyen de, tettre készen nem az eget nézem merészen. De szomorúan hajtom meg fejem, kibékülve a múlttal, a mával, barátkozom a föld szennyével mely valamikor eggyé lesz velem. De a régi, boldog napokból csak forró, szép emlék maradt, esőcsepp mind fölszáradt a rétről, a déli nap égető melegétől.

Szőnyi Eliza beiratkozott végre az egyetemre. A folyosón sokan várakoztak tanév kezdéskor. Első nap furcsán, idegenül érezte magát. Ott ténfergett a folyosón. Várakozott, hogy előadásra mehessen. Többen is  ténferegtek ott. Hosszú folyosó volt. Nagy ablakok. Előttük asztalok. Ezek előtt székek. Egyesek a székeken ültek. Mások nekitámaszkodtak az asztaloknak. Néhol csoportba verődve beszélgettek. Fiúk, lányok, vegyesen. A folyosó túlsó végén megpillantotta Mendel Böskét. Egyetlen ismerősét. Rossz volt így magányosan. Hozzá akart menni. Mikor félénken elsettenkedett az álldogálók előtt, mindenki őt nézte. Rátapadtak a szemek. Előadás alatt is nézték. Szorgalmasan pirult. Jól állott neki. Finom bőrén egyszerre piros foltok gyúltak. Hosszú pillái riadtan takargatták fényes, acélszürke szemét. Formás, duzzadt szája meg-megrándult. Jobb felé mindig. Valami szomorúságos vonás lopózott ajkai köré. Óra után behúzódott egyik ablak mellé. Rákönyökölt a karfára. Az udvarra nézett

Évek jönnek, évek mennek és elszállnak a régiek, kit szerettem életemben az tőlem mindig elsiet. Búcsút int lecsukló kézzel, fél kalappal elköszön bandukol a széles úton eltűnik egy kis résen. Évek jönnek, egyre újak, nem nézik hogy mire vársz finom lábnyom halvány rajza nyomtalanul mást kutat. Cudar szellő száguld rajta szöges bakancs tapossa, a még nemrég boldog évek elszállnak mint út pora. Egy új tavasz érkezése mindig hoz új bekezdést s aki már túl járta kedvét eltapossa a sok vészt.

Futószalagon gyártott érzelmek halmozódnak egyre undorral felém dicséretes ha tőből lereszelnek ebben én is cinkosuk lehetnék. Mindannyian, de nem ép összesen, szép szemöldökű szoknyapecérek, részeg tekintetű eleven emberek előtt, gyönge a nő és tehetetlen . Trágár szavak sodort bajusz alatt tántorgó léptek ,cselekvésre készen vöröset látnak,dagadt szívek vernek hirtelen tettek, imbolygó léptek. Az agy lüktet tompán a halántékon megindult nedvkeringés csontokon, izzadt kezek , homályos látomások sejtjeiket ajzó szörnyű démonok . Nem mindig engedheti magának de az alkalom jó fényűzés lehetett, lámpa nélküli sötét úton, szerenád hallszik, gyönge sikoly mellett.. Sötéten egyre halmozódó fellegekből az újhold is sápadtan kandikál elő összegubancoló testek kíméletlenül durván egybefolynak a cél érdekében.. [W.B

Hadakozni szeretek Világgal,kimérten szélviharként állok     esőben meztelen , jeges termésnek töredékén tevékenyen megállítanám az Időt engedékenyen. Fáradt arcomat tenyeredbe tenném de győzhetetlen vagyok legyőzötten megbűvölten az elvarázsolt égen, a dús fellegek enyémek az éjben . Mert bölcs isteneknek szülötte vagyok megengedett hogy sorsomat én íróm , vad orkánoknak szerelmetes keblén, ápolgatnám fájdalmam megelégedvén. A haragjaim dúsan szaporán terhelnek, bár harcommal élni bármikor merészelek, ostorral kivívnám a tenger vad haragját hullámaival fedném be arcom aggodalmát. Nem unalmas éltem, de harc lesz vesztem, az élet mindig buzgón felülkerekedik az ostora keményebb, több ,s beteljesedik mit tervezett és vitatkozik halkan velem. És így én leszek a legyőzött a semmiben testem megtelik csúf sebekkel sebtiben, mártirságom ott hagyom holtamig veszni, de kínomban minduntalan fogok sírni.

Szönyi Eliza beiratkozott végre az egyetemre. A  folyosón sokan várakoztak tanév kezdéskor. Első nap furcsán, idegenül érezte magát. Ott ténfergett a folyosón. Várakozott, hogy előadásra mehessen. Többen is  ténferegtek ott. Hosszú folyosó volt. Nagy ablakok. Előttük asztalok. Ezek előtt székek. Egyesek a székeken ültek. Mások nekitámaszkodtak az asztaloknak. Néhol csoportba verődve beszélgettek. Fiúk, lányok, vegyesen. A folyosó túlsó végén megpillantotta Han két. Egyetlen ismerősét. Rossz volt így magányosan. Hozzá akart menni. Mikor félénken elsettenkedett az álldogálók előtt, mindenki őt nézte. Rátapadtak a szemek. Előadás alatt is nézték. Szorgalmasan pirult. Jól állott neki. Finom bőrén egyszerre piros foltok gyúltak. Hosszú pillái riadtan takargatták fényes, acélszürke szemét. Formás, duzzadt szája meg-megrándult. Jobb felé mindig. Valami szomorúságos vonás lopózott ajkai köré. Óra után behúzódott egyik ablak mellé. Rákönyökölt a karfára. Az udvarra nézett. Tenis