A kis tündérke élete---Wilhelem

Ahogy egy tavaszi reggel sétáltam az erdőben,hirtelen egy hangos madárhang szállt messzire!
_Kakukk! kakukk! kiáltott a kakukk az erdőben s az emberek azt mondták, hogy tavasszal mindig
jelzi a kakukk ,hogy az emberek tudjak meg ,-hogy itt a tavasz!
 
Tehát a kakukk kiáltott az erdőben, a méhek döngicséltek s a szomszéd tó körül nagy kerepelve pompás gólyatársaság járkált, mint fürdővendégek a forrás körül, és egész kedélyesen reggeliztek, egyik békát, másik halat, harmadik meg kígyót készített magának.
Előttem pedig egy vékony, aranyszálsugár lebegett el, s oly halkan, mint a szellő fuvalma, kezdett
körülöttem susogni: "-Mi egy tündér fátyla voltunk"-"Mi egy tündér fátyla voltunk!
Körülnéztem, nem volt ott senki, csak még néhány aranyszálat vitt el mellettem a szél, melyek
elvesztek a messziségben, mint egy finom fonadék gyönge szálai.
       A szél pedig, a mely meghallotta a napszálak szavait, elmesélte  nekem a tündér fátylának
 egész  történetét:
 
-Volt egyszer egy tündér, egy szép, gyönyörű tündér, aki a paradicsomban lakott, mely nem volt
egyéb, mint egy fényes, kerttel környezett kristálypalota.
A palota úszott a levegőég véghetetlen tengerében, mint egy hószín kivirult lótusz
virág. A lótusz átlátszó levelein a tündér volt a ragyogó harmatcsepp, mely fényesebbé tette az egész
virágot.
 -A tündér boldog volt és boldogított, azért volt,boldog, mert szíve tette azzá.
Minden, amit  érintett, megáldott; mindent,  amit tett, olyan jó volt, hogy a kis angyalok az égben
elcsodálkoztak, hogy van valami a világon, ami oly jó, mint az  Isten maga.

Isten maga is szerette a tündért s megtett neki mindent. Ha beszélt, szájából csillagok hulltak  ki, s  fényes gyöngyök lettek belőlük,amik csillogtak a világ minden színében.
  A tündér lenge testét pedig beburkolta egy finom, ezüst fonadékú fátyol, melynek egész boldogságát
köszönhette, és ő tudta, hogy ha ez a  fátyol szétfoszlik ő is semmivé, levegővé válik. Az pedig csak
akkor történhetett meg, ha ő egy  halandó embert megszeret és ajkát halandó ajakára nyomja.
Egész élete tehát egy csókon   függött és a tündér nem tudta még, hogy egykor egész éltét egy
csókért fogja odaadni örömmel, habozás nélkül,visszahozhatatlan.
      Egy napon fátylába burkolózva, lelebegett a földre, hogy kissé szórakozzon.
Járt-kelt a földön, ,s minden lépése,  amit tett, egy-egy új áldást hozott fejére, mert minden léptére egy-egy jótéteményt követett el.
    Évekig  élt így a földön, a férjével együtt.- boldogított, de ő maga nem volt boldog.
Irigyelte a földi nőt bájaival, kínjaival, halandóságával,nem volt boldog , ha férje szemébe nézett, ha férje megcsókolta,vagy látta a vágyát a szemében.
S a tündér a mennyei paradicsom után a földi paradicsomra vágyott, de az sajnos  el volt zárva
előtte.
  A férfi,  akit szeretett, nős volt.   .Így a  tündér elfordult a földtől vigasztalhatatlan  bánatban, fölnézett fényes paradicsomába, de az neki már nem volt többé paradicsom.
-Üres volt az, üres,minden- puszta, a virág illatát nem érezte, színét nem látta, minden halva volt ott számára, és ő összerezzenve elfordult onnan is, s lelebegett kedveséhez, búcsúzni, örökre, utoljára.
Kedvesét alva találta egy erdő sűrűjében, lengén odalépett hozzá. Szemei reá tapadtak véghetetlen
vággyal és föléje hajlott E percben szemei előtt látta még  paradicsomát,  azt a szépet  azt a régit,ami tündéri fényben ragyogott és ahonnan  játszó társnői intettek neki, hívólag.
Zengett a tündérek dala - s a paradicsom gyönyörei mellett szétfoszló teste tűnt elébe s most
választani kellett -ő lenézett a nyugodtan alvóra s még mélyebbre hajlott.


 Ekkor az angyalok hangja erősebben hallatszott:  "- Gyere - gyere" énekelték édes hangok, "-gyere-gyere"ellenállhatatlan bűbájjal -de a tündér még alább hajolt.



-"Gyermekem"- hallatszott Isten lágyuló hangja,"szeretett gyermekem" A tündér felemelte  kezeit
az éghez, azután -szeretlek- suttogta , s ajak ajakra forrt, szem a szemet kereste s a tündér üdvözülve
belépett az éden édenébe, a szív paradicsomába.
E pillanatban teste szétfoszlott, fátyla lenge szálakra oszlott szét, s a szél elvitte őket Isten tudja hova.
Az aranyszálak pedig, melyek szép tavasznak első napján,majd  napokig  átlebegnek a légen, a tündérre emlékeztetnek és azt suttogják a emberek  fülébe:
"Mi egy tündér fátyla voltunk"




.

.