Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Milyen jó volna most elmondani e  bús  tavaszban,  elmondani ,ami  éget  és  fáj. S  kiáltani  egy  zengőt,  nagyot, mint  a füvek,  a  fák! Mint  a  jégrianás, ha  kettészakadt  a  burok, s  a  vizek  partra  csapnak. Születés!  Szent  Ifjúság! Ezt  harsogják  a  fák! Ezt  dalolja  a  tavasz !Milyen  jó  volna  most  megrázkódni és  levetni  mindent, mint  farkas  a  téli  bundát. Ott  hagyni  életet,  múltat s  ami  bántott  és  fájt. Milyen  jó  volna kitörülni  mindent. Lemosni  tisztára  a  lapot ,mit  az  élet  bemocskolt .Elfödni  az  írást  és  bús  rajzot .Ledobni  magunkról  mindent ,mint  fa  ősszel  a  régi  lombot s  kezdeni...

 Csönd vagyok, oly szelíd, mint e szép nyári nap ,mely oszladozni kezd s piros tajtékban rezg .Szellő, óh, el ne vidd   !Feslő múltam méla vánkosán fekszem hanyatt .Ki voltam? ... Szerettem bízva, majd kerestem s biz remegtem néha.   Erőd mint a harang   szó, cseng, szétfoly, elhül s te, te szép, te szegény' ,érted: ellibbent a fény  — így szól bennem egy hang   •Hát döngettél falat. De fal mögött hévül ,liheg, oson időd, neked tojást nem költ s nézd, hűli véred is a nap   Az alkony, közönyöm lágy-vörös posztóját babrálja felettem. Pírját, im elejtem s dicséri ösztönöm a kegyek osztóját.

 Lásd, megkértelek hadd már a bánat hűs kezét el is vettem rólad felét, hogy könnyű légy miként a szellő amely sötét barlanglikban nő, karmokkal, forrongva és hiába jön e szép világra.   Légy már értelmes és büszke és reménykedő ne hallgatag, fázó, leső. Oly kiforrott ércből való ok, mint öntudatos fiatalok kik önmagukat szűrik a szitán más szenvedély után.   Dobj ki szívedből, lágy bánatot s zord szerelmed. Tiszta tükör légy, mint gyermek ki derűs, ártatlan és csak szemlél, így ocsúdik majd lelked,el él, s hogyha szólít az új világ, mondd csak  s körülülnék fülelő vas-ifjak,  te elmeséled gonddal, hol voltál,mit láttál s hallottál.                        

 Ha majd egyszer elfogyna szerelmed, nézz fel az égre, ott leszek teveled, kék szemeimben szerelmes szeretés, fülembe csak te beszélsz, te beszélsz. Ha majd egyszer bennem megébredsz, vaskos ereimben egyedül keringesz, lehet fájni fog szívem dobogása, mert zenére dobog sok tüzek tánca. Ha meg Napra vágysz, éji csend leszek, megsúgom neked, hol lesz melegebb, ha csillagokra vágysz, lopok én neked, megtöltöm mindkét kezedet, kezedet. Ahhoz, hogy felhőtlen legyen a Világod, kinyitom ernyőm, megvédem boldogságod, s ha szerelmed duzzad erővel, erővel, teremtek neked érzelmet erőmmel

 Miféle vágy, álom, bús szerelem, tán szilaj szellemem szállt e zöld-bolyhú fára?Felemel visz, oly szépen énekel.   Csattogj, füttyös, szép szenvedő!Szavad gyémánt nekem. Szalad velem nyaram s telem szétfolydogál csattogj, bugyogj, fújdogálj.   Tán minden vagyok, tán űr, lehelet, ős vadonban szeretet, gomolygok, könnyű pára s szememen kihajlik a kedvesem.

 Enyém a szó.Enyém a teste-lelke enyém a számban minden gondolat, amely méregfogával beharap imára kulcsolt fiatal kezekbe.   Az én szavam mély mindig  énekelne lázit, pedig maga is csak rab, és azt hiszi, hogy mézet csurgat kitárt szájakba s halál ecetje,   hogy összehúzza álma nyálát kedvesemnek, kiért nyelvem szól kiért a szóban értelem rezeg.   Öl hogyha mozdul, mért nem vágják ki nyelvem, hiszen vért kolompol hiába van szóm. Már szólni nem merek

 Ne szólj. Nyelved már úgysem igézhet e szerelemre új szavakat, a régikből meg kifolyt a lényeg s már csak a tömeg kongatja velük vágyát, hogy majd megszakad.   Csak a szótlan szó szerelemtéli hadd maradjon a szád csodalak, mélynek titkát csak csókom ismeri  s némán surranjunk át az életen, mint örvényen a halak.

     Szenvedni fogsz, ha szeretsz és ő is szenved majd, akit szeretsz, mert szenvedést hoz egyszer minden szeretet, és szenved az is, aki adja  és az is, aki méltón nem fogadja. Szenvedni fogtok mind a ketten és a szenvedéstől lesz szent, egyre szentebb a szeretet míg egyszer az örömhöz elvezet. Kerüld a szeretetet, mondod talán, mert nem szenvedsz, ha nem szeretsz. A szenvedéstől oly súlyos a szeretet hogy bírhatatlan kínját megátkozod s eldobnál mindent, hogy ne találj rá soha, sehol  ami egy szívhez és szívedhez kötöz a múló és mérgezett örömhöz. Eldobnád, hogy újra fölvegyed E mondhatatlan kín: a szeretet ad értelmet neked és hogy szerethess szeretve, vagy nem szeretve.