Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ne  hencegj,  immár  nem  hiszem  csodádat, sistergő  tüzeddel  ijessz  másokat   Évődő  gúny  s  mosoly  csiklandja  számat ,ha  látom  lobbanni  büszke  lángodat. .Hiába  is  küldesz  gúnyos  vigyort  rám ,kevélykedsz  bőszen  kár hetyke  táncodért ,egy  bűvészt  láttam,  ki  ledugott  torkán ,s  tüzet  fújt  szájából,  ahogyan  kifért.

  Két csend   összecseng Az éjjel boltján új hold ragyog olvadt ezüst folyik a völgy felett, a közeli és távoli hegyek az ezüsttó hullámai, és szinte hallani lágyan csobog a csend. Messze lent, szívemben is csobog a csend s mint halk dallamú zenés dalsorok a két csend lágy harmóniába cseng

  Végítélet Békés sötétséggé olvad az este, nem létező vágyakat sért az idő, a fájdalomnak és a szerelemnek éjszakája jön béna kegyeletnek. Nem láthatlak, ezért alázkodom, gyógyító szerelmen,kongnak harangok, sosem maradunk egyedül,bármikor messzeségből, közel hozzuk a távolt. Fél álmomban néha hallok egy szót, mint egy angyal, ki tékozolja napom tények s az órák hiányát elgondolom amit ígértünk örökre, ketten egykor. Békés sötétséggé olvad az este, hallottam régen is e súlyos csendet szobámban,meztelen lábbal járok bűvös árnyékok tánca egyformák. Amit tudunk az ,csak részlet,de sok kicsi akkor lesz egész,ha elolvasod megjelenünk már az első oldalon amik számunkra csak utolsó lapok.

 Leskelődő barna,álnok árnyak suttognak,tán mozognak,járnak, két zöld fasor az éjszakában. Közöttük az út, vége éjbe vesz el, rálépni bátor lábbal ki merészel? Végén titok,talán halál van.   A kalandorláz bennem dúl még mi lenne ha elindulnék?  

 Hasztalan ölelsz karjaiddal, mint a madár kirepülök onnan ha elfelejted,hogy szárnyamra  milyen büszke voltam. Lépj ki börtönödből tehát  s szállj velem,mert így örökre rád emlékezem. Keresd, mi mindig új bennem lépj házamba,ajtómat kitártam zuhogjon rám a nap s járjon át a szél. Keress, keress, engem keress, mert megújulok, s mindig újan, ha látni bírsz  melletted leszek.

  Szeretnék lenni kék szitakötő, tükrös, zöld vizek felett elszökő szeretnék lenni tarka vidám lepke aki előtt lehull a virágok leple. Szeretnék lenni dús, kábító illat, vadvirág a mezőn, mi szabadon nyílhat, szeretnék lenni üde, nyári harmat, ami remegve, mámorosán hallgat. Szeretnék lenni hegyen erős szikla az emberhangot büszkén verni vissza, szeretnék füst lenni ég felé menő, vagy erdő szélén magányos fenyő. Szeretnék Nap lenni, vagy végtelen bolt vagy felhővé lenni: égen kicsi folt, lennék bármi, parányi porszem bár de emberré lettem s embernek lenni fáj.

 Szerettem benned a termékeny szépet, eldugott titok maradtál mindörökre, kit ősidőktől szeret és imádhat a nő ki jóban, rosszban lehetsz jó szerető. Hangodon mit érzelmes szél suttog még tüzesen lobognak a ritmusok mágnesként vonzzák kiégett szívem, ahol csak nekem terem hűség, szerelem. Díszes csokorba gyűjtöttem mit adtál, lobogó lángokat mit égből kapkodtál, még mindig keresem múltunk vonalát kedves, csak vess rám őszinte, pillantást. Büszkén szeretem nézni eme századot rengeteg kinccsel mit szerelmed adott, mint őszülő idők rabja,lennék alázatos csak ints ezüst kezeiddel hívogató szót. Más nem számít csak valós szerelmed mit oly' adakozóan nyújtottál nekem hiteles ígéretek,mik sosem kóboroltak közöttünk, karjaink közt megpihente

  A vágyak magamtól rég elszálltak, már nem tűnődöm mik várhatnak, lemondásom végigsétál a földi bájon úgy, mint a holdsugara a fénysugáron. Napernyőt nyitok ki csendesen szívem fölé, mint kényes úri dáma, szívem sértett ne érje hő, ne fájjon, könnyezek, a Te szíved van bennem. Ablakom a tavaszba ki nem tárom, nem ízlik rest kedvemnek életem, durcásan tolom el szerény ifjúságom. Magam sem tudom mit képzelek én fejem két párna közt, csókok igéjén s ébren álmodom , mi is az a végtelen.

 Ó,  mindig  látlak  olykor  holdsütésben vagy  lágy  zenében ablakmélyedésben néha  tükör  tiszta  fényében  égsz vagy  odabujsz  a  kályha  melegéhez máskor  a  lámpa  csillárán  ragyogsz, vagy  reá  ülsz  az  óramutatóra. Télen  a  szél  reá kerget  a  hóra, nyáron  hullám  sodor  a  fodros  tóba, most  madárt  űzöl  s  nem  messzi  az  árok majd  bús  kereszt  vagy  s  két  karod  kitárod holnap  virág  vagy  gomblyukamba  tűzve, vagy  a  napfény  az  ablakomon  űz  be. És  mindig  látlak.  ..  nappal  és  sotétben S  nevedet  sóhajtom  csak:  Szerelmem,Szerelmem.      

 így  szólt  a  nő:  „Nem  tartalak, Nem  esküdtél  nekem, A  hűség  úgy  sem  él  soká A  férfilelkeken .Menj  útjaidra  kedvesem ,Nézz  vigan  szerteszét ,Pihenj  sok  távol  ágy  ölén, Szorítsd  sok  nő  kezét. Nehéz  malvázi  bort  igyál ,Hol  más  ital  fanyar ,Es  hogyha  csókom  édesebb, Jöjj  vissza  csak  hamar.  

 Igazság,  szép  leány,  be  rossz  a  te  szíved .Azt  mondják,  mindenkit  szerelemre  csábítsz ,S  tébolyba  kergeted  gyönge  szeretőid ,Kiket  lázas  érzés  hajszoló  buzgalmaJ jeges  udvarodba  kerget  udvarolni .Ki  engem  faragott  más  fából  faragott :Nem  hízelgek  Neked,  mint  balga  filozófus ,Ki  élő  szavait  kövekké  gyilkolja ,Hogy  okosság-várat  építsen  kegyednek , ,Ujjaim  sem  számlálom  óhajod  latolgatva Aljas  módon  „perverz  intelligenciával “Csak azt mondom: jössz Te — máris  az  enyém  vagy Mindenkinél  jobb  vagy,  mindenkinél  szebb  vagy ,Mégis  mindenkinél  hozzáférhetőbb  vagy ,Ha  egyedül  volnék,  Te  volnál  a  minden, Te volnál a Béke,  Te  volnál  a  Rend ,De  annyi  az  ember,  a  sokféle  ember Sokféle  szerelme — s  Te  csak  egyféle  vagy. Egyszer  majd  örökre  hű  leszel  hozzám, Senki  sem  fogja  mocskolni  neved Nem  lesz  több  átok  az  emberek  sorsán, Csak  Te  leszel  akkor.  Már  én  sem  leszek

 Enyém a szó. Enyém a teste-lélke ,enyém a számban minden gondolat amely méregfogával beharap imára kulcsolt fiatal kezekbe.   Az én szavam mély mindig énekelne buzdít, lázit, pedig maga is csak rab és azt hiszi, hogy mézet csurgat kitárt szájakba s halál ecetje.   Hogy összehúzza álma nyálát kedvesemnek, kiért nyelvem szól kiért a szóban értelem rezeg.   Öl hogyha mozdul, miért nem vágják ki nyelvem, hiszen vért kolompol.? hiába van szóm!Már szólni sem merek.  

 Ne szólj. Nyelved már úgysem igézhet e szerelemre új szavakat, a régikből meg kifolyt a lényeg s már csak a tömeg kongatja velük vágyát, hogy majd megszakad.   Csak a szótlan szó szerelem teli, hadd maradjon a szád csodálat, mélynek titkát csak csókom ismeri,  s némán surranjunk át az életen, mint örvényen a halak.      

Izlelem, mosolygásod, mint lágy-hamvas gyümölcsöt elkem telkedhez fekszik,   mint part a folyam mellé belém hulltál, drága gyöngy s lelkem tava eltitkol.   kicsattantál, drága rügy s szívem ága mosolyog alamizsnás hű ujjad.   lent s tetőn eléd hullok mosolyom, rózsám, szavam, szelíd szemedbe őrlőm.   alkonyom, búm bűneim tejszín orcádhoz törtöm mert te vagy kelyhem, csókom.   szabad mezőm énnekem hol kergetőzvén, vagyok lelkes, libbenő lepke én.          

 ízlelem,  mosolygásod, mint  lágy-hamvas  gyümölcsöt. Lelkem  telkedhez  fekszik, mint  part  a folyam  mellé. Belém  hulltál,  drága  gyöngy s lelkem  tava  eltitkol ,Kicsattantál,  drága  rügy s  szívem  ága  mosolyog .Alumizsnás  hű  ujjad int  s  tetőn  eléd  hullok :mosolyom, rózsám,  szavam, szelíd  szemedbe  őrlőm, alkonyom,  búm  bűneim ,tejszín  orcádhoz  törtöm .Mert  te vagy kelyhem, csókom ,szabad  mezőm énnekem ,hol  kergetőzvén,  vagyok lelkes,  libbenő  lepke  én

Piros  rózsalevélen Elférne  költeményem Elbirná  fecske  villiszárnyon Világ jelentő  vallomásom, Szeretlek!   S   vad  téli  éjszakába A  vihar  trombitája Méltón  nem  zenghetné  el Egy  szónyi  költeményem, Elhagytál!

 . .Jó voltál hozzám . A hangod, kezed   símogatott, megölelt.   A szemed   ragyogott rám.   Ringott a fű , ringott a fán   a napsütötte zöld levél   mint lóbálta, meghintázta   hegyről jövő könnyű szél   Arcomat megcírogatta puha hajad, hűs kezed,   mint a szellő   mint a szívből szívhez jövő üzenet    Szám a szádnak százszor adta,kapta   ,küldte a száj- magát   századszor is újnak várta   újra vágyott csókcsodát.  

 Távol  vagyok  tetőled  és  ülök  egyedül A  tűz  mellett  s  idézem   rossz  sorsom  keserűn Úgy  tűnik,  mintha  már  is  öreg  volnék  nagyon A   tél  hava  fejemen  s  Te  holt  vagy,  angyalom  Emlékek  lepkeraja  a  lelkemre  repü s  ezer  régvolt  semmiség  a  múltból  felmerül ráver  jeges  ujjával  a  szél  az  ablakomra míg  lelkem  édes  gondban  a  mese  szálát  fonja S  akkor  sűrű  ködökből,  ím,  kiválsz  hirtelen. könnyes  szemed  ragyog  és  ujjaid  hidegen s  a  két  karod  nyakamon  sokáig  ott  hagyod ,és  mintha  szólna  szád  is,  de  kél  csak  sóhajod És  én  magamhoz  vonlak  szépséges  kedvesül ,És  árva  életünk  így  csókokban  egyesül   ..Oh,  be  szegény  a  szóban  a  megemlékezés, Feledjem  el  örökre  a  percnyi  üdvöt  és Feledjem,  hogyan  szálltál  újra  ködként  te  el .e

. Szemem könnyes, mint hajnalok nedves virága, lelkem fázik testem hegyén álmom termetes, szép férfiak vitézek, szívem dúlt mezején Gyatrák voltak szerelmeim, megaláztak és úgy bolyongnak bennem mint lelkei egy háznak.   Nagy voltam s kicsi lettem egyszerre és olyan pici lettem én, így játszik az élet vad szele lánggal, kigyúlt fák tetején. A lelkem csodákra tartogattam, őrzőn Kinyíltak a csodák s most felajánlom könyörgőn.   Nem jut már pontosan az eszembe, hol is ,hogy hol is őgyelegtem eddig Emlékszem, házra, férfi sikolyára, ki gépnél szőtte a semmit. Anyámra, kit szerettem , értettem nagyon ám kihulltam érző öléből, élő tárgyként vakon.   Így játszik az élet vad szele lánggal kigyúlt fák tetején A lelkem csodákra tartogattam, őrzőn.   Kinyíltak a csodák s most felajánlom könyörgőn.                     .   .                           .        

  Jöttünk, zengtek a fák, mosolyodra kinyílt a barackfa csókom: felpattant tulipán. Öleltelek: s rengett a barack búgtam: jégkezed szívemet verte, a kertre vén levelek kacagtak. De egyszer lesz gyönyörű idő nagy villámló fellegek leszünk S a nyári égről holtan leesünk

 Erős,tüzes  ölébe  szenderültem, mint  egy  álom,  karjaiba  zárt. Sóhajtását  magamba szívtam a  holddal  őt  magamba  szívtam, mint  egy  álom,  karjaiba  zárt. Kis  kalapját  holdfénnyel  befutották napszemecskék,kis  csillagok. Én  nem  tudom amikor  nézem, miért  jajgatok? Csillagpókocskák  beszaladták aranyszállal  göndör haját. Én  nem  látom már  vak  vagyok magamba  szívtam   sóhaját.  

                                                                                                                                                                                     Forró  piros  lánggal  lobogjon  az  élet nekem  akkor  tetszik,  mikor  perzsel,éget tüzétől  nem  félek. Minden  színes  lángja  csapjon  felém  vadul izzón,  szerelmesen, leírhatatlanul és   legyen  rajtam  úr. Tomboljon  a  színek  vad,  szokatlan  lángja Nem  retten  vissza  az  álmodásom  vágya de  különös tüzes  lobogását  várja.                                  

 Peregnek  a  percek A  homokóra Lomhán  hullatja Zümmögő  porát, Peregnek  a  percek Majd  virradóra Felszívom  a  napnak Bíborsugarát. Most  még  várok És  lusta  lelkem Sok  furcsa  könnyét Rejtve  itatom S  várom  a  hajnali  csodát Mikor  a  fényből ihatom.

 Mi  nem  találkozunk,  mi  idegenek  vagyunk .A  sorsod  más  és  más  a  sorsom .Köszönök  neked, visszaköszönsz ,így  rázogatjuk  egymás  felé A  barátság  bevett  sablonját. Mi  nem  találkozunk.  Mint  két  párhuzamos  vonal, ,Futhatunk  örökké egymás  mellett Es  mégis  más  leszel.  Az  arcod  más,  a  hited  más Es  más  a  lelked. Nem önthetem beléd keservem, mert neked is van  keserved .Az egyik  víz, a másik  olaj, amely  csak  színleg  keverődik .Mi  nem  találkozunk,  csak  szavakat  váltunk ,Hol  szépet,  hol borúsat .Simogatjuk  egymást,  olykor  egymásba  látunk, Civódunk  is,  ha  önzésünk  kirobban, De  nem  találkozunk. Mily  furcsa  is  az  élet soraS  mily  furcsa  az,  ha  valaki  kimondja A szeretet tragédia

 Nem tudom, hogy volt. Egyszer talán beszélgettünk s te azt mondtad be csúf az idő, én meg úgy láttam, hogy meleg napsütés van körülöttünk. Vagy egyszer, mikor bánatot kerestem nálad, talán mosoly rejtőzködött a szemedben. Vagy vágyaink együttfutó órái közül késésbe akadt az egyik,, s valahogy, egy pillanatra, szétlökődtünk az időben, Azóta lelkünk kétfelé zuhan a nagy végtelenbe egymástól mind messzebbre tűnő ködcsodák, többé nem tud össze találkozni az útjuk.

 Hajnalra elült a hangos hajsza Az északi szél már tovanyargal A földön a lomb. A gályák arca Sovány, vigyorgó. Lopva, halkan Jött meg az ősz. A köd követte Bevonta omló, szürke szövetbe Jajjal bélelt ez a köntös A szegélye könnytől gyöngyös! Könnyű szárnya libben, tárul Halott illat hosszu távu Száll belőle s ahova ér Sír az avar, sír a gyökér.   Ott fent a fán vén varjú várja Se fészke, se párja A halál fekete lelke talán Ott fent a fán ?   Az ág reccsent! Riad a csend Hiába már!A bús madár kiáltja, Kár! És varjú-szóval így hadar Kár az élet, kár a dal! Kár a harc, a viadal Kár a csók és kár a kín, Kár a kincs és kár a csín Kár az undor,ád. .kár a vágy Kár a kedv és kár a gond! Ha értelmes, ha bolond Ha öreg, ha fiata Most magának sírt kapar !Szemfedő a sárga lomb   Van avar, nincs zavar! Fehér fátyolt köt a köd Fagyos rög az örököd        

 Testén  köd. Rózsaajakáról .Lenge  illat száll .Ő  Szerelemtavasz !Ott áll  a  hegyen. O ,Nem,  Nem!Felszállni  hozzá  nem merek .Ha fürdik  a  holdfényben, Elmegyek. O  Szerelemtavasz!.

 Mélyebbre már nem eshetünk Éjjeb nem lehet estélünk A halkabb szív már nem dobog, A lassúbb kerék nem forog.   Innen már nincs, csak felfelé A nap felé, a fény elé! Az indulás, halk szívverés Zengő kerék, az érkezés.

 Zörgetek, De nem nyitnak ajtót. Kiáltok. Halló, ki van itthon? Hiába,  nem jön felelet. s a kulcslyukon nem látok átal Én biza a küszöbre leülök S amíg nem jönnek, nem megyek tovább. Itt várok estig, reggelig, ha kell Két kezem csendesen  pihen a holnap jő s beenged.  . S ha nem enged be ? Újra zörgetek, ,Vállam neki vetem  a kapunak Sóvár kezemmel addig döngetem Míg átbocsát. Vagy összezúzom a konok vasajtón Álmodni merő árva koponyám.       .    

Ki mindig melegségre vágyik, nem juthat el, csak a magányig barátja nincs... S ha van, felejti hogy lelkük mélyén csoda telt ki.   Bolyong utcákon, erre arra és egyre kínzottabb az arca, aki szerette már nem csodálja aki gyűlölte az most se szánja.   Irigye így lesz minden csóknak szerelemben elcsattanónak, jégszigetet épít magának páncélja az elpusztult vágyak.   Az alkotásban kedve nincsen mélázik vesztett tiszta kincsen. s míg végső perce csendben eljön elborong minden őszi felhőn.                                  

  Ma olyan volt a lila hegysor, mintha vigyázva, őrként állna ez éden körül, ahol egykor kiserkent gyerekkorom álma.   Ma olyan volt a fenyves árnya, mint hogyha hűvös kripta lenne mint hogyha csak egy estre várna hogy mindent eltemessek benne.   S a szellő mintha sóhaj lenne úgy hullott ma az est-homályba mintha valaki messze menne, s az örök búcsú nagyon fájna

Tavasz volt akkor is körülöttünk, S épp így sétáltunk, így örültünk karba fonva, csendesen.   Az van most is, de más a lelkünk, Öröm, jókedv belőle eltűnt S hazugság minden víg szavunk.   Szeretlek, elsúgod nem egyszer S rámondom én is lassú terccel De nem hisszük magunk se már.   Valami lappang köztünk, lopva Az az első tavasz, a csonka S hiába küzdünk ellene.   Te sem bízol már s én se benned Vonzalmunk kapcsa egyre enged S csókomtól összerázkódol.   És én is fázom újra tőled Karod bánt, könnyű terhe kő lett, S taszít magától messzire.   Ó váljunk is szét, jobb, hallgasd! A mi tavaszunk rég lejárt ám S most már csak bűnhődnünk szabad!                                      

 Szívemnek  tépett  hegedűjén a  dal  ma  újra  felzenél ,a  régen  hallgató,  kevély. Száz  régi  búján  és derűjén a  szív  ím  újra  elmereng és  egyre  zeng,  csak  egyre  zeng. Hol  szomorúan,  hol  vidáman csendül  a  dal.  Ó,  mindahány  van, ma  mind felzendülni  akar .Ma  ki  akar  csordulni  sorba, könny-esőbe  és  vér-bíborba \sok  rejtve  titkolt,  néma  dal. Sebek,  örömök,  hitek,  lázak ,kérés,  féltés,  sírás,  alázat ,ujjongás,  kedv,  szépség,  közöny .Mind-mind  zengjen  a  szivem  húrján, hátha ykönny-hulltán,  kedv-kigyúltán ,kín-multán  elhal,  mind  mi  könny. Es  elhal  minden,  mind  mi  vígság ,s  megépítem  a  béke  hídját a  dallal  életem felé .Életem  felé,  melyben  kéne már  nagyon  a  nyugtató  béke ,mely  nem  bántná,  s  nem  vérzené.

 Tehozzád visznek vissza újra a rám boruló néma éjszakák hozzád a csöndesség köröttem hozzád a búsongó melódiák.   Az árnyad imbolyogva szálldos hívó szavad minthogy ha hallanám emésztő tűzben égve-fázva a sok álmatlan, lázas éjszakán.   Pedig tudod, hogy utunk eltért s mégis kezed nyújtod , édes felém a homlokom megsimogatva, álomlátások gyötrő éjjelén.   S megint csöndesség lesz köröttem, szomorúságos bántó némaság, és lassan-lassan itt hagy minden, szerelem, ábránd, álom, ifjúság.          

 Menj, ha sorsod messzi vár Nem tartóztat semmi már, Elbocsátlak könnyű szóval Semmi rosszal, csupa jóval Nézd, kapumon semmi zár menj ha sorsod messze vár.   Nekem úgyis megmaradsz Sorsom alján áthaladsz, Mint napfény száll a gyökérbe Amit a fa leszív télre S hajt belőle új tavasz Nekem úgyis megmaradsz.   Benn, magamban hordalak Csont és vér, szem és ajak, S pórusom mind színig telten Minden titkod beleheltem Mélyen szívre szívtalak Benn magamban hordalak.   Jó vagy rossz ? nem kérdezem Szép legyen, csak szép legyen,  Mint piros nap szivárványa! Úgy ölellek a világba Arany eső kék égen Jó vagy rossz ? nem kérdezem.   Így köszönök el neked Köszönöm a szemedet Ami rajtad átvilágol, A holnapi napvilágot S a holnapi szíveket Így köszönök el neked                                             .

   Istenem : köszönöm, hogy    néha kihúznak barlangomból   s pihent kezembe baltát adnak.       Barlangi fegyver. Ősi erő verte,   most életösztönöm marokra fogta    s fölemelte,   ha leütök         ..jaj annak, aki bántott,   aki üvöltő gége-hangon   kék barlangcsendemből kirántott.       Mert,   ősi balta. Nem cifrázott fegyver    és nem ugri játszó, nagy és erős ember az,   kinek a karja felemelte   s, a balta élén szikrázik a lelke.             s, a balta élén szikrázik a lelke              

 Mint  két  száj,  mi  csókokkal  bódít,  rím  a  rímmel összefonódik .Osszeborul,  összehajol  és  úgy  dalol,  dalol,  dalol. Dalol,  dalol,  annak,  ki  várja , ki  jő,  hogy  a  szivébe  zárja .Ki  sír,  hogy  nincsen  senkije  pedig  párért  eped  szive. Ez  a  dal.  Társ,  szerető,kedves   Odasímul  sebes szivedhez   .Odasímul,  megcirógat,  de  várdd,  de  szívesen  fogadd .Mert  így  lehet  tiéd  egészen, vigasztalód  a  szenvedésben .Ír  és  balzsam,  szived  ha  fáj .Jó  a  dal,  mint  egy  drága  száj.

  Az az erős, ki gyengeségét erőnek nem használja ki, az az erős, ki nyugton gyenge, ki nem: sok, de ki: valaki. Az az erős, akinek álmát nem zavarhatja semmi meg, ki, amikor semmije sincs már, örülni tud a semminek. Ki azt mondja: az élet mélyén új világokat rejt a köd, erőnk csak úgy erő, ha jóság a lét szívéhez odaköt. Az az erős, ki elhitetni tudja, tudja a sorssal, hogy bukhat, kitől a vágy akárhogy futhat, utána soha nem szalad.

 c .Egy  kis  madár  szállott  a  tüske-ágra Es  ott  dalolta  vágyó  énekét ;A  csipkerózsa  ekkor  gyűlt  ki  lángra ,S  bogy  a  madár  elszállott  más  húzába ,A  csipkerózsa  mostan  egyre  ég.

 Arany-hintáján  a  fantáziának már  nem  repül  a  lelkem  féktelen .Mi  volt  eddig:  a  szabadság,  a  szépség, a  boldogság,  — ma  nyűg  a  végtelen .Teher,  teher,  úgy  érzem,  a  szivemnek, s  a  lelkemnek,  amely  már  oly  kicsi, olyan  parányi  lett,  hogy  mi  körötte szűk  kör,  zárt  tér,  végtelennek  hiszi .És,  ó,  nem  bírja  már  azt  sem  betöltni, számára  minden  égi  elveszett és  nem  maradt  meg  más,  csak  ami  földi .Pedig  szeretne,  ó,  nagyon,  nagyon ,egy jóságos,  szent,  mennyei  kezet ,mely  csupa  kegy,  könyör  és  irgalom .Mely felemelne  boldogan  megint a fantázia  gyönyörű,  aranyhintajara intájára,  hogy  szálljak  gondtalan .De  hol e  kéz?  Ó,  hasztalan  tekint szét,  fel,  körém  két  szomorú  szemem, emelni  nem  jő  kéz,  se fenn,  se  lenn .Talán,  talán  már  ez  a  cél,  a  vég .mely  elől  nincs  se  út,  se  menedék\ ,sehol,  mert  itt  a  sorsom  megreked .Élet,  Halál,  mindegy:  —• Segítsetek!

 Eresze  alól  árnyas  szempilládnak A  vágyak  olyan  rebbenetlen  szállnak, Mint  szárnyai  galambfiókcsapatnak, Melyek  még  soha  össze  nem  riadtak Szemem  nyugalmas,  sötétzöld  tavából Mig  enybet  isznak  gyöngyharmat javából :Bársonykávában  jóbizton  fogóznak ,És  titkos  csillagokkal  csókolóznak De  meddig  tart e  tündértiszta  éltük  ?Egy  messzi  tó  tűzzel  izén  majd  értük, Lidércfény  csalja  őket  ingoványra  Nem  ismerek  a  visszatért  néhányra. Aranysugárkint  többé  nem  cikáznak, Eresz  alatt  lapulva  tétováznak ,A  tollúk  perzs,  szemük  világa  hályog, Hiába  tárom  két  szemem  reájok. Galambok,  kedvesek,  fehér-kezeskék  !Ha  ez a gyász  rajtatok  meg  nem  esnék   .Ha  sohse  sütne  az  az  óra  rátok ,Hogy  tőlem  más  vizekre  elsóvárgtok  

 Találkoztunk ,térben és időben semmiben és minden idők előtt találkoztunk,őseim vérében azóta játszunk folyton kergetőt.   Hasztalan kergetsz,Sorsmegalkúvás nem alkuszom ,mig le nem veri durva kezed vegső nagy csatában a hitemet mely hivő emberé.   Mérlegre tettem,ezer mázsasúly roppant terhem konnyedén cipelem mert emberi és mégis isteni Megalkuvás úr, harcolhatsz velem?

 Csak ment, csak ment bele az éjszakába hátra se tekintett. Vissza se fordult lába alatt a kavics megcsikordult s ő tudta jól, hogy már minden hiába.   Tudta, nem hívja már sohase vissza. Selymes hangja nem cseng többé fülébe Csak ment, csak ment a lomha, őszi éjbe, Reggelre lábnyomát a föld felissza.   Reggelre nem lesz semmi, ami mondja,  hogy itt járt nála, de semmi gondja Neki érte, örül, hogy elszakadt.   Csak a patak, a kis, sebes patak lesz árulója tán, amely robogva valamerre testét a partra dobja.

 Méláz a sötét. Övé az egész világ befogta a sugarak szemét eloltotta a színek lámpáit úgy fekszik mindenen mint gyermeken a fekete ruha mint a reményre boruló megcsalatkozás. A zajok elbújtak álomvackokba finom suhanások, halk zenék, méla neszek fekete hintái lengenek. Nincs messze és közel lehajol az ég pásztorsubákra hevernek le nyájas csillagok és mi elrévedünk járatlan távok éjjeli ködébe méláz a sötét.    

 Több éve volt,víg nap vitt feléje őszes haját szél bontogatta durván, szemében kék lángú csoda tüzelt,  a férfiak remek szobra volt a teste.   Tavaszkor megint láttam egyszer folyó mellet halászbot kezében kitágult szemmel néztem hosszasan Méhek zajongtak az első virágon.   Mindennapos lett egy néhány hete, beszéltünk.Nézett.Néztem,hallgatott. Szememnek vérből vált rokona volt, de szavaimnak idegen maradt, ha szóltam hozzá, hangom elszállt az árva végtelenbe tekintetem pedig megült,pihent nála A kerteket arannyal öntözte a nap.   De ellankadt a pillantásom is, alig látom,mint szürke ködön át fáradt árnyékot keringő hó között, mintha álomból emlékeznék csak rá behunyt pilláim mögött,el is felejtem rögtön. Rőt augusztusból komoly hőség csordult.       Ma újra találkoztunk,délután elmentünk egymás mellett,lassan kétfelé.                      

  Hallottál-e harangot zengni ősszel, milyen vigasztalanul és komor ütemmel szól. Hangjában a világ minden kétsége benne fuldokol. * Az élet sír szavában keserűn a természet, mely drága díszeit mind elvesztette. És e zokogást hegyek, völgyek, tájak visszaverik. * Az ősz temet. Temeti önmagát tűnt pompáját, szépségét, álmait, mindent. És vele zúgnak jajgatón a fák, megrázván csupasz ágaik. * És vele sírnak a halott mezők induló fecskék, a tépett avar,. mint egyre jobban harsogó sikoly árad az égre e vad hangzavar. * S a harangszó átzendül mindenen, uralkodón e hangkáosz felett Ő mondja a végső búcsúztatót. Temetkezik maga, s temet, temet. * Ki állsz az őszben, némán, hangtalan bús, balga szív, dobbanj te is velük, Csúf lett az élet, fájó, keserű. De Te a legfájóbb, legkeserűbb.

 Sápadt emlékek közt bolyong a lelkem és átvonaglik vágyamon a gond, nehéz kínok közt reszket a remény s egy életcél, mely dőre és bolond     .  Valaki átlép holt szívem kertjébe  s kacagva néz a pusztaság fölött  letépi róla a végső virágot  és itt hagy újra a tövisek között.

 A kávéházban ültem és néztem Sűrűre füstölték a levegőt, cigarettával és szivarral Valahogy éreztem fáradt volt a vérem, mint várandós, ijedt asszonyé, kit lázban ért a hajnal.   Hangosan lármáztak az asztalok körűl mindenfelé. Politika, kártya és asszony új őszi ruhák és cselédek. Hallottam, hogy a szomszédnő minek örül, hogy Párizsban az élet szörnyen drága, hanem a lányok istenemre szépek.     Egy sarokban hegedűs játszott mámoros bécsi kispolgár zénét .Banálist. Részegen merészet.     Az idő lassan mellettem megállott ,felzendűlt bennem száz mellódia, mit elvitték, vagy temettek az évek.   Beethoven zenélt. A hangok komor próféciát dörögtek.Zokogott a vágtató vihar mint fehér, dermedt márványszobor komoran várt varázstalant az élet  hangok minden póruson a testbe jöttek. Szégyellve bújtak, a süket fülek fölös szerszám,mint napernyő este, A nagy mindenség egyszerűvé nyílott mint víziós barát előtt az ég.                          v                                

 Mint  óriási  gyapju  takaró ,Befed  vigyázva  völgyet  és  hegyet .És  nincsen  rajta  gyűrődés,  redő S  alatta  halkan  jár  a  kegyelet. Mint  drága  mívű,  arany  hangfogó Keresztben  ül  az  érzés  búrjain  ,Hogy  ne  csattogjon  réztányér,  se  dob Az  ihlet  nagy,  szent  pillanatain. .S  ecsetével  lassan  színezni  kezd :Opál  békét,  rózsás  baráti  kört ,Violaszín  magába mélyedést ,Fehér,  családi,  h alk  intérieurt S diszkrét hangján balkan mesébe fog :Van  egy  nyugalmas  ország  valahol Ott  pálmalomb  virul  a  közökön És  minden  házra  cipruság  hajol. Ő  volt,  ki  már  bölcsőmnél  várt  reám S  mióta járok,  fogja  kezemet ,ö   az,  ki  óva,  féltve  eltakar ,ő   lesz  az,  ki  Utókban eltemet

 Mindig, mindig előttem állsz A távolság fátylán keresztül édes arcod felém dereng.   Hív és csábít a mosolyod, mindenen át, hiába, semmi sem fedezhet el Tégedet.   Semmi. Erő vagy. Végtelen,  titokzatos, szent hatalom, s porrá omlik Előtted minden   Meg se kell csendüljön szavad, kezed se kell, hogy megmozduljon s győztes vagy mégis, könnyedén.   Szerelmed áttör gőgösen mindenen és hozzám sodor, ha száz mérföld is van közöttünk   Mindig, mindig előttem állsz,  s győztes vagy. Pedig nem teszel  semmit, Csak nézel,nézel,nézel

 ezét sohasem becéztem csak a szemébe benéztem, szerelemről sohse szóltam. ajkára rá nem hajoltam.   Csak csodáltam néma lázban  s a szavaim elméláztam mosolyogtam, ha mosolygott, s boldog voltam, mindig boldog.   Ittam a perc poharából drága mámort, tiszta mámort ültem vele önfeledten, csak szerettem, hogy szerettem.  

  Ma az arcodba néztem mondd, megérezted e ? Mert csillogott a két szem, a fényképed szeme.   Mondd, megérezted, édes? Mert mosolygott a szád, S hajad rám szórta édes, édes, lágy illatát.   Egy perce elfeledtem, hogy fénykép van kezemben és megcsókoltalak.   S éreztem, azalatt o Istenem, de jó volt hogy ajkad visszacsókolt.

 Lehetne csak egy zugocska bár. mit úgy neveznék, "az én szobám", milyen is lenne, hogy rajta, benne a szem, a lélek megpihenne. fehér, csillogó fényű, mint a hó legyen a fal, függöny s ágytakaró fehér kandalló mellett fehér szék állna a kereveten sok drága puha párna a falon képek a z ablakban virágok, szépek a láb süppedő szőnyegen járna a könyvespolcon japán váza és halványkék kötésű könyvek az íróasztal sok kis fiókkal tele leányos, halk titokkal. Karcsú vázában fehér rózsa nyílna s bánatos, sápadt bársonyos szirma A képed ,a Te arcképed elé hullna.     .                                    

 A  tuno   élet  tarka  piacán Egy por  vagyok  csak  . . Egy piciny  szemcse , . .Égy  bus  bolond  az  élet  piacán  :  Porszem,  ki  véled Szembeszálni  mer Elet;  te  büszke  Góliát.      Karod  lágy  testem Könnyen  töri  s z é t. . .Nem  félsz  te.  mondd  csak  Hogy  a  bus  hajós Kiszúrja Féltett  egy  szemét  • Mondd,  nem  félsz  tő lem * .,.X., Nem félsz  tőlem .. .. Te  nem . .   Mi  vagyok  néked?    Kis  sem m i. . idegen  .  A  tűnő  élet  tarka  piacán Egy  por  vagyok  csak '.1Egy piciny  szemer, .Egy  bus  bolond  az  élet piacin ,Porszem,  ki  véled/  ! Szembeszállni  mer.     Porszem,  kit  vígan“ tova fuj a szel  szél  -£s helyét  újra  belepi  a  p o r.  ..£gv állomás  a  végtelen  nagy  úton . ,  .Porszem,  kit  az  éle jatszva elsodor 

 Hótol!  fehér,  lásd,  a  hargita orma Görnyed  az  erdő,  súlyától  lenyomja  A  habra,  mely  vigan  futott  tova Pánccelt  borított  a  tél  zord  fagya .No,  Jégkirály,  a  hideget  űzd  el ,Rakd  azt  a  fát,  ne  fösvénykedj  a  tűzzel  5  kétfülü  kancsód  négyéves  levét  Csak  osztogasd  jó  szívvel  szerteszét .Egyebeket  csak  bízz  az  istenekre ,Ha  a  tenger  bősz  szélvészét  leverte  Hatalmuk,  akkor  sem  a  fenyvesek ,Sem  a  vén  tölgyek  orma  nem  inog. .Mily  nap  virrad  rád  holnap,  ne  kutassad,  Mindegyik  újért  légy  hálás  a  sorsnak ,s  táncot,  szerelmet  addig  meg  ne  vess  A  mig  virulsz,s  hajad  még  nem  deres. A  Nagy Mezot,  a  sétatért   ke resd  fel, De  a  kitűzött  órát  se  felejtsd  el ,Amely  hízelgős  enyelgéseket  És  édes  suttogást  igér  neked. Buvósdit  játszik  véled  a  talalka  Kedves  kacajjal  rávezet  nyomára Te  tőle  nyomban  zálogot  rabolj Ellnkedése  nem  nagyon  komolyl  . Te  tőle  nyomban  zálogot  rabolj Ellnkedése 

Egykoron szikrában  akartam fürödni, Hogy  bíbor  legyen  arcom  a  sugártól, S  ragyogjon  szemem  csillagfényes  vágytól .Egykor  ott jártam,  ahol  dalt  Ígértek ,S  tékozló  kedvvel  szórtam  a  virágot ,Mit  a  dús  mezőn  boldogságom  vágott. Ma  letérdelek  a  kicsiny  virágért  Ma  nem  kell  a fény, a  dal  is  balgaság .Köddel  takarom  a  szivem  ablakát/ 

 Pereg  a perc ,Múlnak,  elsuhannak A  tarolt  meddő  évek .Lobog  a  láng, Lendül a  kerék ,Zendül  a  zúgó ,Rőtvirágú  élet. Tombol  a  vágy ,Ver  a  tavasz ,Friss  életet fakaszt Forrása  a  vérnek, S  el  nem  csókolt  csókok Tüze,  láza  éget .Zsoltáros  az  ének. Hová  én  is jutok, S  ha  majd  visszanézek A  Végről,  hova  érek   Volt-e  hát  egy  óra, Lesz e  még  egy perczem A  miért  tudtam,Hogy  élek. ,

 ,Olyan  szépen  gondolok  vissza  Rád  Nekem  a  visszagondolás:  a  vád a  vergődés, hogy  hogy’  is  lenne  jo b b  Nekem  a vissza g o n d o lá s:  a  g o n d  jaj de  de  nehéz  a  vissza g o n d o lá s!. .Fekete  vonaton  visszatolás .Fekete  vonaton  zúgó  fejem Fejem  után  messzire  húzó Nagy  gyász selyem.

 Az   elhatározás  órája  ez  Ultimátum. N ekem   felelni  kell .Én  nem  tudom,  hogy  honnan  jött,  m iért ;Ember-irta,  vagy  elrendeltetés  De  érzem,  hogy  ezt  érezni  kevés   .H o g y  valami  m ostan  döntetik  el .Ultimátum.    N ekem   felelni  kell Fegyver  ledobni  elfordított  fő v el  M egállni  megutáló  g ő g g el ;A va g y  elszántan  újra  harcra  k e ln i :Azértis,  azértis ;  én ekeln i !Ha  süketeknek,  hogyha  vakoknak ,Ha  lelki  bénák,  hát   azoknak, Hogyha  százszoris  meg nemértik  De  énekelni  csakazériis! Alea  iacta  est.  Harcrakelni. Alea  iacta  est.  É nekelni!

 Ha  elmém  csendes  tompaságát  Feloldja  néhanap  a  mennyég: Olyan  bolond  dolgokat  érzek ,Mintha  Bálám  táltos  szamara  lennék .Ajkam- hűvös  igékre  nyílik. Felkent  vagyok,próféta,  lángész Elémbe  títkok-titka  tárul  S  mit  más  nem  lát,  szemem  azon is  átnéz. De  nem  sokáig  tart  a  szent  kegy , Bálám-gazdám,  a  sors,  reámcsap  ;Eltűnnek  a  szép  látomások ,S  rá  elmém  is  vak  éjszakába  sáppad    . S  megint  szamár  vagyok  csupán, S  kocogok  lomhán és  bután   .  . 

 Erósz! Soha se kerülj el Te engem!   Inkább vedd ki tegezedből nyilad,    Ijjad feszítsd meg s találd tele szívem    Hidd el, jobb szenvedni de szeretve lenni    S nem félni a szív sebétől,   Mint élni így vágytalan ,gyávan, Nélküled!   Mert gyáva mind, ki fél a szenvedéstol.

Egy kézfogás még s azután mentél néztem utánad, ijedten, félve, úgy mint a gyermek napfogyatkozáskor kormos üvegén át az égre.   Jajj, ugye mostan vége a világnak?! Jajj, ugye mostan ez a Nagy Alkony!   S álltam remegve, haláldöbbenettel  az élet-parton.   Külön világom világrendszerének forró közepe, álló égi teste külön világom szűz levegőjéből ó jaj, ne ess le! Ezüst bolygóim, leányálmodások szent keringéssel körülvesznek. Te tartod őket. Ha te lezuhansz ők is esnek!  Lilás égi sarkok, ködös messziségek te nézésed gyújtotta csillagok új csillagrendszer, kész világteremtés! De most minden atomján könny ragyog! Feketén minden. Csillagok inognak, bolygóim útjukon megriadtak. Egy új teremtés minden melegsége hűl ki halálra te miattad. Ne szürkülj! Ragyogj! Melegíts tovább! Legyen ez rövid napfogyatkozás gyermek ijesztő fekete csoda. Tündöklő napja világrendszeremnek ne menj le soha.   Álltam remegve, halálfélelemmel  az életparton.   S beszólt az Isten vergődő szívembe, "Ne félj. É