Fantazia

 Arany-hintáján  a  fantáziának

már  nem  repül  a  lelkem  féktelen

.Mi  volt  eddig:  a  szabadság,  a  szépség,

a  boldogság,  — ma  nyűg  a  végtelen

.Teher,  teher,  úgy  érzem,  a  szivemnek,

s  a  lelkemnek,  amely  már  oly  kicsi,

olyan  parányi  lett,  hogy  mi  körötte

szűk  kör,  zárt  tér,  végtelennek  hiszi

.És,  ó,  nem  bírja  már  azt  sem  betöltni,

számára  minden  égi  elveszett

és  nem  maradt  meg  más,  csak  ami  földi

.Pedig  szeretne,  ó,  nagyon,  nagyon

,egy jóságos,  szent,  mennyei  kezet

,mely  csupa  kegy,  könyör  és  irgalom

.Mely felemelne  boldogan  megint

a fantázia  gyönyörű,  aranyhintajara

intájára,  hogy  szálljak  gondtalan

.De  hol e  kéz?  Ó,  hasztalan  tekint

szét,  fel,  körém  két  szomorú  szemem,

emelni  nem  jő  kéz,  se fenn,  se  lenn

.Talán,  talán  már  ez  a  cél,  a  vég

.mely  elől  nincs  se  út,  se  menedék\

,sehol,  mert  itt  a  sorsom  megreked

.Élet,  Halál,  mindegy:  —• Segítsetek!