Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Hát most bevallom, hogy fáradt vagyok, únom már a mindennapi tennivalót szemem vad tűzben immár nem ragyog ványadt barna ördög ül benne: a bánat. Kinek is kialtanek szavam ugysem ragyog jobb lesz, hogyha csendben várom be halálom hisz úgyis azt mondják, hogy a testem gyenge, és a sok izgalom, a szívnek csak árt.   Szemeim ködösek, csak úgy zúg a fejem j ó volna menni, elmenni messzire, magányosan élni egy elhagyott helyen, és nem gondolni soha ... semmire. . C, . Szemeim ködösek, csak úgy zúg a fejem, Jó volna menni, menni messzire, Magányosan élni egy elhagyott helyen, És nem gondolni soha ... semmir

 Iírni nagy, szent, véres verseket,  szivekben gyújtani lobogó tüzeket,  embert keresni, vágyva szüntelen mindent szabad, csak szeretni nem.  .Eros férfitestet mohón ölelni,  örömet lopni, vígságot hazudni a sárba bukni, hol a kéj terem mindent szabad csak szeretni nem  Betelni vad, boros múlatásban,  vigaszt keresni tele pohárban,  kacagni vadul, duhaj részegen mindent szabad, csak szeretni nem   Tagadni istent új hitet hirdetve vagy zsolozsmázni, a porban térdelve szánni irgalommal, lenni szívtelen, mindent szabad, csak szeretni nem   Vadul markolni a sárga aranyba,  kiszórni gőggel, mind az utcaporba vagy uzsorásként ülni kincseken,  mindent szabad, csak szeretni nem  A forró ajakkal szerelmet hazudni a veled érzőt mocsárba taszítani bosszút lihegni, ütni a lelkeken,  mindent szabad, csak szeretni nem.

 Én a szavak szerelmese vagyok! A szálló, színes, szűz, szent szavaké ... S most velük üzenem Néked, hogy szeretlek, Hogy rabja lettem a két szép szemednek, Mint a tiszavirág a tűnő tavaszé. Építnék szavakból pompázó palotát Csábosán csillogót, meseszépet Varázsos várkastélyt, tornyos tündérlakot, Kék égen szikrázó színarany napot S mint kevély király kínálnám fel Néked. Vagy vad vihart, zugó zivatart  formalnek véle messze-messze ... Hol hullámok mormolnak méla muzsikát, Vérvörös virágok fűtik az éjszakát, Egy trópusi-tikkadt szerelemszigetre. És ha vágyam szavakba öntenem Alélt ajkad csupa csóktól égne, Remegő rímeknek selymes simítása Szunnyadó szivedet lobbantaná lángra. Ha szilaj szavaim szédült szele érne. Én a szavak szerelmese vagyok Szeretem őket és bennük élek, De mégis édesem án azt kívánnád; Hagyjam ott szavaim szines, szép világát ... Még a szavakat is megtagadnám érted! .

 Kacag a gyermek. Gondja, nem  komoly az élet, ajkán derű és mosoly, messzi ormokon az öröm  napja az éjt elhagyja. Nevet az ifjú, győzelmet remél. az élet arcán a derű kevély s messzi vizeken a gond hajója bús terhét hordja. Halkul a kacaj. A mosoly fakó, hisz élet szava már nem bíztató. Hisz árnyak nőnek s a rév messzi még. mint tenger s az ég. Ifjúság, szépség esti ködbe vész., búcsúzni tőlük akkor rá sem érsz s ha nem becsültük fényes nappalunk, mindent itthagyunk.

 Nem fogtad el lelkem  mámoros röptében s mig késtél  alkonyi napfénynél  a múlás jött értem.  Elszállott a lelkem  sebzetten szabadon . . Virágok,  óh miért is nyílnátok  haldokló avaron?  ! Uj világ, új tájak  új tavaszt Ígérnek S a vágyak:  tüzei a nyárnak  lassan mind kiégnek . Meg-megáll a lelkem  mert úgy fáj valami:  Nagy messze ,  zokogva, elveszve  régi dalt hallani., ,  

 Magamnak s Neked dalolom dalom, dalát a vérnek, a bűnnek. Nézd csak, a percek, a percek, az órák mind, mind tova tűnnek. Terhet viszek én, nehezen cipelem, alatta görnyed a vállam, Még is kacagok, kacagok,  kacagógörcsökben reszket az állam.   Bűnös vagyok én, bűnterhet cipelek, cipelem, rám rakta az élet, mégis dalolok, dalolom, dalolom zsoltárát a bűnnek, a vérnek. Az ajkamon ég íze egy csóknak, a csóknak terhét viszem én ma, tegnap és holnap. Kifáradt lábam hova visz, hova fut, hova fut? sietek, rohanok, mögöttem a múlt, előttem az út.   Terhet viszek én, nehezen cipelem alatta görnyed a vállam, Mégis kacagok, kacagok, kacagó görcsökben reszket az állam.      

 A légben két hópehely ámolyog, szerte olyan üres a világ  az a Világ, a mit a szemem átfogott hogy nem vagy benne, ott lelek hibát     Mert törvény, mint az Archimédeszi, törvény, mint törvény az egyszeregy, ha kinyitom a szemem: téged lássalak, ha kinyújtom a kezem: megérintselek.     Ha egyet lépek, mellettem teremj, ha továbbjárok, mellettem haladj, ha álmos vagyok, álomnak borúlj szememre s reggel napként felvirradj.     A testem a lelkemtől kérdezi, lehetséges, hogy szeresselek? törvény, mint az Archimédeszi feleli a lelkem mint az egyszeregy.

 Szavaim végén nem tehetek pontot. Szellő továbblengeti, patakká  duzzad  a gyenge szó, visszafut, elfut előlem, okát keresi, nem vagyok ura  többé Magamon is már sokszor nevetek, ha versem kopik: itt van, fölneveltem, boszorkánypille sorsát is te óvod, Uram, ezt is a te szeszélyedre hagyom. Ha bánatodat  elmondtad no és aztán? Kevesebb lesz a bú, hogyha többen jönnek  utánad?   a kendőnek nem midegy, hányszor  mossák s mennyi könnyet szárít? Bajoddal mindvégig oly rettenetes mód egyedül állsz, költő, mint a sarkon a forgalmi rendőr, ki szétméri útját  rendre emberekre s ő magába  fázik. Nincs itt rokon ; apád, anyád,  testvér, barát  és szerető, ki megölelné egy-egy percedet, de idegenül s elrémülve állnak majd  sírod körül. Duruzsolj csak magadnak rőt avarban télnek évadján  a szigeten s vigyázzál hogy  mint éri bőröd egy fán felejtett falevél, mely arcodra  hull,s megcsörög. Ó tél, ejts  arcomra  egy falevelet  hogy  egyszer érezzem eltűnt nyaram,  szellő kapd el rólam még utolszor

 Komor az estéd, ember! halkul a szavad a verssorok széles folyama elapad, ebben a szomorú, nyomorgó időben már csak sóhaj, ami lelkedből felszakad. Hasztalan utadat lehunyt fejjel járod, van tán még szeretőd, nincs már jóbarátod, régi szent hitedre, fekete szemfedőt, véres elfelejtőt borít barbár átok. Körülötted kihalt, bús, kietlen az est. az üresség füledbe dobol: kútba vesd minden hited, álmod,  állj meg s mondj halotti imát, mert pusztuló lelkeddel meghal a test.

 Ma régi, bűnös, könnyes harcát  Nem vívja Elet és Halál,  Megbékültek és elpihentek  Egy örökzöld hegynek oldalán. Kiléptek az álmok hónából  Es most beszélik el egymásnak , Hogy milyen kevés értelme volt  Ennek az őrült csatázásnak. Be szép ez most, legendák elfeledt  Emléke lelkük halkan lengi át  — S egész világ fölnéz az égre , Hol a szeretet boqtja fátyolát. Jászolából a Gyermek fénnyel  Szórja csendes, boldog mosolyát  S a megbékült, megtört világnak  Hirdet és zeng örök melódiát.  .

 Egy megtört asszony állt a nagy tükörhöz,  S a holdas éjben szólt a nagy tükör: „Az arcot mintha láttam volna már!  Akkor még rózsái hinteti rá a nyár  S mosolygott, víg volt, kacagott. De vége, vége szállt a nyárnak, A napsütések ködre váltak, S a régi rózsa szirmot hullatott. A szembe mintha néztem volna már!  Akkor még izzott, égett benn a nyár  S szikrát pattogott szomjasan.  De vége, vége szállt a nyárnak,  A napsütések ködre váltak.  A tűznek már csak hamva van A szem, a száj, az arc  a szív, a haj  A nyári fényt elégte  hamar  .Es  aki mindig vig volt, kacagott  Elhalgatott egy őszi délután  S míg szállt a köd susogva és puhán  Bezárt egy nyári ablakot.. Az elfáradtnak reszketett keze   Es könnyet szórt a felszakadt sebe.  

 Én nem kívánom őket, tapsukat, sem. Az emberek vásáriak, gonoszak  Hányszor futok riadtan el előlük, Nehogy a kíincseim velük megosszam. Barátomnak nevezhetek akárkit; Szó csak: szívem előttük is bezárom, Meg nem tudják mit gondolok, mit érzek: S nem győzhetnek soha ezen a váron. Önzően, zsugor in mindent féltek, őrzök S érzést, vágyat, gondot a lelkem elzár S megsiratom gyötrődve, fájdalommal Mikor egy-egy dalom véletlen elszáll.  .

 Bocsássatok meg, ha mostanában kicsit hűvösen, kicsit halkabban élek ha régi, tüzes vágyaim kicsit halványak, kicsit kékek.   Bocsássatok meg, ha ős-virtusos Vérem ifjan, büszkén kurjongatni nem mer Igy csalódottan fáradtan, kicsit bús, Es kicsit meggyávul az ember.   Vesztesként búslakodni is oly szép, mint az ősz, mint a sápadt, lemondó lélek ne bántsatok, ha mostanában kicsit sírok s halkabban élek.  

Csillag kapuját nyitogatja az álom el, el,  mint a libbenő sóhaj e temetös, szomorú vitágból. Már szállok,  nem fojtogat a szegénység s az aszott karú, céda némber: a gond, fodrosodó hullámain a kedvnek múltba mosódik minden tegnap titkos erdők hűvös suhogása és az ezüst-tó csobaja ringat. Halljátok a szent éjszaka sohasem járt tájakra hivó hegedűjét, citeráját? A fekete éj nekem a dajkám, dalolgat s ringat, ringat és kinyitogatja az ég csillag kapuját és fürdet a szőke örömben, de hiába ad mindent nekem, amit ellopott előlem az élet, mert jön a hajnal s a vakuló csillagok közül pernyévé égve a börtönös Mába hullok át az időn!

 Sötét dús hajad, mint fekete ében, úgy omlik alá izmos válladon és játszik vele pajkos napsugár én nem tudom a szívem mire vár?   A szemed, mint az égnek csillaga beragyogja bús, szomorú éltem, s megpihen pici kezem, kezeden, te vagy nekem az örök énekem!   Te vagy, miért az ajkam hallgatag s a lelkem kószál messze tájakon, megrészegít a hangod bársonya izmos tested kinyíló hatalma.   S fájó szívemben felzokog a vágy Teérted, aki minden vagy nekem, arany vitézem, fogd meg a kezem, hogy vezesselek messze tájakon  hogy elvigyelek örökre magamhoz.  

 Lesz-e még virág a fákon.  délibáb a pusztaságon,  zöld pázsit a kövér réten,  ragyogó nap a kék égen visszajön-e fecske, gólya száll-e harmat virradóra?  lesz-e még lomb s árnyas erdö játszi szellő — bárány felhő,  Hűtlen kedvest siratgató  temetgető furulyázó?  arany kalász, rezgő nyárfa zizegő nád  a határba,  Méla, csendes nyári este  gulya kolomp ja még cseng-e csillagos szép holdas éjben  lesz-e még itt kéz a kézben .lesz-e még itt béke. élet.  emberekbe érzés, lélek?  lesz-e még itt kikelet, nyár v agy ez is csak álom lesz már?

 Ezek az ódon, kőkockás falak! Ezek a kihalt, akácfás terek! Itt voltál te mosolygó kisleány, Itt voltam én apró diákgyerek. Ott lebbent meg kis kék karton ruhád A mohbelepte boltivek alatt, S tanúi, hogy mennyit lestem terád, Ezek az ódon, kőkockás falak. Te fölnéztél, én köszöntöttelek, Lestem alakod, amint tovavész . . v Néha leejtettél egy ibolyát És én fölvettem. Ez volt az egész. Amikor aztán leborult az éj, Mikor a többi kis diák tanul, Az első bús, szerelmes dalokat Én eldaloliam öntudatlanul. Karomra hajtva izzó homlokom, Álmodtam rólad. Igy talált az éj. Ez volt az első forró szerelem És az utolsó tiszta szenvedély, . . . Kihűlt szívvel, csalódva, szomorún Itt járok újra. A lelkem beteg. A virágos fák és a vén falak Régi barát gyanánt köszöntenek. És ugy szeretném elsiratni most Mindazt, ami örökre ittmaradt Az ódon, kőkockás falak között, A mohbelepte boltivek alatt. A vágyódást, a hitet, a reményt, Amelyet többé már nem érezek . . . A szerelmet, az igazit, az elsőt, Mely a

 Szall a szobában bús melódia, Föltámad újra százezernyi álom És jön az álmok bús királyfia . . . Ah, visszatértét szivrepesve várom, jaj, hiába várom! Repül a lelkem magafeledten S poéta-párját újra visszavárja.  Az alkonyatban lelkek szárnya lebben, S száll, száll felém Hófehér a szárnya, Mint a lelkem álma. Száll az emlékek bús melódiája, Rég hallott nóta, elfelejtett álom . . . S én, álomország száműzött leánya, Hogy visszajösz, még most is egyre várom, Jaj hiába' várom!