A dalnok búja

 Szavaim végén nem tehetek pontot.

Szellő továbblengeti, patakká  duzzad 

a gyenge szó, visszafut, elfut előlem,

okát keresi, nem vagyok ura  többé

Magamon is már sokszor nevetek,

ha versem kopik: itt van, fölneveltem,

boszorkánypille sorsát is te óvod,

Uram, ezt is a te szeszélyedre hagyom.

Ha bánatodat  elmondtad no és aztán?

Kevesebb lesz a bú, hogyha többen

jönnek  utánad? 

 a kendőnek nem midegy, hányszor

 mossák s mennyi könnyet szárít?

Bajoddal mindvégig oly rettenetes mód

egyedül állsz, költő, mint a sarkon

a forgalmi rendőr, ki szétméri útját 

rendre emberekre s ő magába  fázik.

Nincs itt rokon ; apád, anyád,  testvér,

barát  és szerető, ki megölelné

egy-egy percedet, de idegenül

s elrémülve állnak majd  sírod körül.

Duruzsolj csak magadnak rőt avarban

télnek évadján  a szigeten s vigyázzál

hogy  mint éri bőröd egy fán felejtett

falevél, mely arcodra  hull,s megcsörög.

Ó tél, ejts  arcomra  egy falevelet 

hogy  egyszer érezzem eltűnt nyaram, 

szellő kapd el rólam még utolszor

így ismerjen magára a változó vilag 

í