Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Mit nézel úgy a szemembe, kedves, önön képed néz bennük vissza rád Mit keresel a két tenyerembe ?  homlokod helyét?Vállamon ölelésed ívét ,halántékom megett gondolatod suhanó mását? Mit keresel még bennem, kedves, hogy magadra találj ? Tavak vagyunk mi mind, ím, asszonyok .Életünk egén vonuló felhők mását tükrözők .S te, tornyos fellegem, nézed a vizet ,a parttalanba veszőt, nézed, nézed,   — és íme, nem leled, hogy nem csak téged, de íves kék eget és homlokod köré gyűlt csillagrajt is tükröz a mélyedy.

 Valaki  kopogtat'"odakinn.  Halkan, Mint  a  koldus,  vagy  mint  a  bátortalan  szél .De  a  kilincs  lefelé  nem  fordul Nem  nyílik  az  ajtó.  S  valaki  kopogtat Várok.  S  újra  zörgetnek,  erősebb Ütéssel,  mint  mikor  búvá  sápadó  gyilkost Keresnek  tollas  zsandárok  éjjel .S  nem  nyílik  az  ajtó.  Ki  zörgethet Kinézzek ?  De  hiszen  nincs  zárva  házam  .S  most  már  kemény,  zúgó dörömbölések  Jajgatnakmint tűzvészben keltik  az  alvót .De  mégsem nyílik az ajtó.  S lábam gyökeret ver .Aztán  iszonyú csapások rohannak  dühöngve A  gyönge  deszkák  ellen:  megindult erdő fái, Vagy árvíz,  vagy koporsón dübörgő sötét föld. ..S  nem  nyílik  az  ajtó.  Nem  nyílik  az  ajtó .Egyszerre  csak  felpattan önmagától ,Két  szárnya  fehéren  s  rebbenve  szétcsapódik: Tavaszi,  lángos  éjszaka  árad  be  szobámba S  a  távoli  erdőkből  hozzám  riadnak  a  lázadó  kürtök

 Elhanyatlom a sűrű esthomályon. Mindig zajongó szívem könnyű lesz Sötét hajó mélyére dönt az álom.   Némán, vakon sokan hevernek itt Evez velük az Alvás, mély titokban legyintve álmok zöld partszéleit   Város jön, tenger és délparti láz. Alvók pillája árbocélre borzad s ernyedt világ émelye babonáz.   Riadnak sorra, mint meredt fatönkök félelem feszül mellkasuk falán és kapaszkodnak görcsös, bamba öklök.   Hűs szél remeg frissült lankákon át Lengeti zilált fürtjeit a lánynak Mosoly-sejtelmek hintik homlokát   Mégis mélyebbre lát az öntudatlan alvás  elnyúlni szürkén és meredten, mint egykor fogsz nyűtt koporsó-falakban,     próbájaként a túlvilági létnek, hol közömbös, hogy zeng-e majd a kürt s időtlen árnyak céltalanba lépnek.   Tüdőd forrása fújtat elgyötörten, reggelt köszönt buzogva. Fény, homály ? Neked mindegy, akár a sírgödörbe.n  

 Én nem vagyok az élet tagadója Tudom, hogy szép, hogy édes s nagyszerű S tudom: a legkülönb is maga tehet róla Ha szájad íze mégis keserű, Én nem vagyok az élet tagadója.     De az életet ököllel akarni, S a pálmaágat büszkén kicsavarni Mégoly méltatlan kézből sem tudom Enyém az árokpart a szent úton   A végzetet sem látom rettentőnek, Tudom, hogy bölcsen hömpölygő folyam Múlót borít el csak, s örök kalászok nőnek Életcsirás nyomán, hol elsuhan, A végzetet sem látom rettentőnek.   A végzetet sem látom rettentőnek, Tudom, hogy bölcsen hömpölygő folyam Múlót borít el csak, s örök kalászok nőnek Életcsirás nyomán, hol elsuhan, A végzetet sem látom rettentőnek.   De szándékodnak jól elébe vágni Kicsiny sorsokból gátsövényt csinálni Hogy mást döntsön le félrezúdult árja Azt nem tudom,gőgöm nagyobb: bevárja   Nem, nem vagyok az élet tagadója Ott növök én is, hol kalászok nőnek! Csak a borúnak hű szállásadója, S szeretője egy fekete felhőnek.   Az ős-borúnak vagyok gubbasztója A fény, neked,

 Mint vonat után szálló szürke füst Úgy, húz utánam most a néma bánat És bennem száz kerék ha zugva-zúg  Jaj nincs sehol egy csendes, árva zug Ahonnan most én nem szállnék Utánad.   Szállnék Utánad s füst vagyok csupán Tűznek, vágynak, álomnak szürke füstje  Szállnék, de zárva tűzem ajtaja és nincsen szél, mely Hozzád hajtana s magába nyel az őszi ég ezüstje   És nincs vonat, hogy elhúznék utána és nincs hajó, hogy vízen szállva mennék Kergetlek egyre..szállva, hullva, égve és eltűnök az Örök-Semmiségbe, mint szálló füst mint csendes őszi emlék.                             .                                     .                                                              

 Azt hitték, ha a forrását bedugják Medret nem vájhat, s meddőn elapad Sziklákat toltak hát a buzgó szájra, S betonból húztak rá pántként falat Börtönbe visszafojtva sírt a hab. De forrt a víz. A mély bugyogva lökte Sustorgott, zúgott, forgott lenn az ár S feltört a rab és hömpölyögve száguld Hogy sziklát, börtönt hús karjába zár Bosszút lihegve száguld most az ár. De forrt a víz. A mély bugyogva lökte Sustorgott, zúgott, forgott lenn az ár S feltört a rab és hömpölyögve száguld Hogy sziklát, börtönt hús karjába zár Bosszút lihegve száguld most az ár.   Harang eléje mindhiába kongat! Imádság sem vet gátat már neki S túl szitkon, átkon, hullámparipáit A nagy világon végigkergeti  Ki merne gátat vetni már neki.             

 December délelőtti napsütés Oly csendes a szoba. A váza szájában alázatosan két szál krizantém búsan haldokol. A kályhában pattogva tűz dalol, széles hullámok hátán úszik a meleg. Agyamig kínnal felkapaszkodik a nyári zöldek kacajos csodája, szomszéd fáknak kertembe hajló ága lobogó ruhám körül apró kis bokrok dísze s a csók! Aranyszín csónak, melyben vágyunk úszott s mely ezer jóval kikötött a szánknál. Az ölelések zengő ritmusa Gyötrően fájó a haláltusa emlékeknek glédába állítása arcomnak síró, tépelődő mása ahogy mered a szemközti tükörbe s csak fut a könny a szívtől a szemig és onnan vissza végnélküli  körbe 

 Kívánok neked júliusra kalászt, mely földre hajlik vissza sok magtól, mi kenyér lesz asztalra. Es októberre gyöngyös új bort melynek ízével röpke hóbort kacait csihol az ajkad peremén. Es januárban majd a véred egy bolond zene ütemére táncoljon vadul a fehér havon A márciusi gyenge ágak közül valami néma bánat fogja bénára két erős kezed. S májusban, ha a zöld füvekben ezüstként hömpölygő vizekben a hegytetőn, a völgy ölében, legények és lányok szemében a szerelem csodát virágzik. Bogosan kössön meg a pázsit lábad, hogy bús szoborként álljon ajkadra asszony ne találjon csúfoljanak meg a forró éjszakák. mert május volt,mikor nevetve vágyó karomból,kitepte magat