A túlvilági lét

 Elhanyatlom a sűrű esthomályon.

Mindig zajongó szívem könnyű lesz

Sötét hajó mélyére dönt az álom.

 

Némán, vakon sokan hevernek itt

Evez velük az Alvás, mély titokban

legyintve álmok zöld partszéleit

 

Város jön, tenger és délparti láz.

Alvók pillája árbocélre borzad

s ernyedt világ émelye babonáz.

 

Riadnak sorra, mint meredt fatönkök

félelem feszül mellkasuk falán

és kapaszkodnak görcsös, bamba öklök.

 

Hűs szél remeg frissült lankákon át

Lengeti zilált fürtjeit a lánynak

Mosoly-sejtelmek hintik homlokát

 

Mégis mélyebbre lát az öntudatlan alvás

 elnyúlni szürkén és meredten,

mint egykor fogsz nyűtt koporsó-falakban,

 

 

próbájaként a túlvilági létnek,

hol közömbös, hogy zeng-e majd a kürt

s időtlen árnyak céltalanba lépnek.

 

Tüdőd forrása fújtat elgyötörten,

reggelt köszönt buzogva. Fény, homály ?

Neked mindegy, akár a sírgödörbe.n