Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

É let egy  rohadt könnycseppben boldogságom lánca sok résekkel fájlalom azokat kik elengedtek, ma szeretem kik fogják kezem. Ma egy kereszt nőtt ki belőlem a vak boldogság szent keresztje, sors nélküli világban kell élnem nehezékem más lánccal keverve. Szerencsekockát vakon perdítek, de nem lesz semmi nyereségem a magányon túl ahol áll keresztem csak te vagy nekem kivel hevertem. Most látom, hogy a kereszt mellett láncszemek kötnek össze szíveket, zavart ködben úszik minden láng de messzeségben a szemem meglát. Csak az ismeri tested ki tüzet ölelt szerencsekockád megismerte testem, boldog életemet szebben megépíted széthullt láncokban keresd bűneimet.[W.B.]

Az asszonyok szeme titkos zárt ablakkal összezárt, látásuk résein valóságos őszinteség áll, nőies báj. Pillantásuk mohó,pompázó örök derűt szülő,változó világban,gyöngéden szorító ölelésben fájdalmat gyógyító . Fénylő gyöngyház tekintet férfi közelben, kékesen vonzó, mosolyuk pirosan sóvárgó a közelgő biztonság mellett. Forrón lüktető szívet hordozók a nők dolgait nem ismerik sokan minden biztonságos  kel ki onnan és oda esik vissza ami homályos. Erős férfi fát aprít,arat tüzet szít az asszony tűzlángot megrendít forró éji gyönyörök tüzes lelke arctól a lábig hozzákényszerít.[W.B.]

Egy ideje csak te vagy nekem reggel ,délben ,vagy estefelé, az élet kéken lángol szemeden erővel nyerted elismerésem. Reszketnek a fények is melletted  sokat ígérnek mellettem lépteid  kettőnk lobogása tündöklő őrület csak ne szakadjon meg a történet. Egybeforrt életünk külön ígéret mint nap sugárban a foltok fehére, nem üres már nappalom , éjjelem , ha magam mellett tudlak szüntelen. Vágyba alázza ölelésed szívem dacos vidámságban lesz részem , belém oltottad a szeretet mérget vágyból született jogos kérelmet.

Mikor még szerettük egymást néma terveket szőtt a nászágy lázasan izzott bennünk a világ , álmodozva néztük virágzását . Külön kaput törtünk magunknak örvendtünk a fiatal bátorságnak eltereltük a köveket más útra két kezünkkel emeltünk falakat. Csendes órában nőtt a birtokvágy zöldes- volt ,rosszat jelentett fákról madarak is minket figyeltek tudták szerelmünk egy háború lesz. Reggeltől estig földre szálltunk , magunk sem tudtuk egyre az okát mindkettőnket marcangolt önvád hideg kezeink akaratlan szétvált . Ma már tudjuk mindennek értelmét játszottuk egymással az öröklétet egyikünk jobban felülkerekedett kihulltak csókunkból az érzelmek. Lehet én voltam hibás , talán magad felrúgtunk több évek boldogságát , most mind sötétebb a ház ablaka virágjaink is hullnak szint fakasztva. Belefáradtunk kemény harcunkba szeget ütött a szomorú változat , feltör minden az én fáradságomban , de a világom még benned maradt. [W.B.]

Gyermek voltam de csak anyánk volt, hányszor ültünk félig árván kis szobánk lett a fehér márvány jósolt az imádság -szólt az anyánk. És hittük a jót szívünkbe zárván sok kis apróságok s kályhánk néha melegített, mint egy kazán elégetve minden fájó nyavalyám. Egyszer érkezett a fehér lován nem egy király, csak drága apánk júniusi illatban siralmas imádság megtöltötte a kicsi fehér szobánk Azóta ahányszor reggel ébredtem, tapogattam apám arcán a meleget de nem fűt már kályhánk égő lángja nem simogatom arcát június hajnalán. Szerettem volna akkor sokat kérni tudom sok fájdalmad volt- ezernyi gyakran kerestem azt a fura titkot, mert apám soha senkit nem szítkolt. A háború részemre -  fura talány ember szenved tündér-korszakán kérdésemre választ senki nem ad már miért nincsen apám június hajnalán? Gyerek voltam de nyár alkonyán, mint egy buta rongyos szobalány átöleltem egyetlen fehér asztalát éreztem senkivel nem osztanám szívem, az ilyen júniusi kán

Emlékszel a parki sétákra kockás szoknyám szélére, arcunk bája s fiatalsága tükröt vetett szépségünkre. Nem igen sétáltak emberek az ősz rajzolta körül magát, a sötét fák s a hulló levelek bezárták a titkok viharát. Bolond jó kedvünk támadt sötétben bőrünk összeért közel volt ajkunk egymáshoz szemeid villogtak felém. . Néztük a csillagos égboltot a sok kis csillag ragyogott akkor nagyon szerettél,tudom most merre vagy ?Hol lakol? Sok nap telt el azóta,sok  évek most egyedül sétálok a téren de minden fán és hulló levelén csak a te mozdulatod lestem Ígértél örök szerelmet, folyton édes illatod még itt van most mint egy tolvaj mindent lopok ma is kockás szoknyában vagyok .[W.B.]

Higgadt perceimben könnyebb megsúgni a fájdalmat,  hogy kegyetlen lett az élet egyetlen perc alatt, terv az terv maradt élve éretted s  nagy zűrzavar.. S mint mesékben a varázsszavak titokban maradtak, vékony hajszálak gyűrt unalma tekeredett lucskosan húsunkba marva tiszta nyugalmát nyaldosva múltunkat. Illatok szállták meg a hidegséget fázni kezdtem kegyetlen, megszállt a rosszkedvűség hatalma s válasz nélkül hagytalak, a szobában meleg volt,szédelegtem szerettelek ,akartalak. S ványadt álmaink keserű keserve hirtelen megrepedt, a hódító gyönyör , mit úgy őriztem szégyellte magát, testünk rongyos lett,megfagyott a lángja zúzmara hullt a fájdalmamra.

Simítod homlokom kezeddel megfoghatatlan érzésekkel s a  fulladó reggel sejtésében ott vagy mindig közelemben. Mert utat nyitottak bennem az igék és tettek ébredése, sok kérdés eltűnt az időben szeszélyes, rövid emlékben. Forró karok ,kettős melege türelmetlen estékre késztet visszaterelik lázas tekinteted érzésekkel ,füst élvezetében. A szem, mondják beszédes, de néma, akár lehet sejtelmes, végzetesen él benne minden és nincs hely többé semminek. Hiszen,ez az igazi szerelem nézem a végső beteljesülést jól érzem magam kétségtelen, ismerlek, ne gondolj az időre.

Távoli harangszó ,zeng az égen szeszéllyel érzem ,micsoda éjjel, sétálnék veled mindig szerteszét teli titokkal,bármily veszéllyel. Megszoktam lassan a hallgatást ugyanúgy a végtelen süket dumát, napok óta él bennem a hitvallás egyre várok rád él a bizakodás. Nem látok semmi jelt az égíven így testemből s időmből kilépek, csak harang zene kong mellettem és legszebb üzenetet küldi nekem. Egyedül az éjszakában lassú léptek idegeim táncolnak túl veszélyesen madársikolyok tompán ütődnek vízen véresre marják megsebzett testem. Hiába vádolnak lehangolódott igék béna számra lakatot vert az elviség valahol kiáltás feszül éji levegőben de nekem mindenem itt a szívemben.

Álomból valóságba,bánatból örömbe ténfergünk arra meg erre,kedvetlen kéretlen, valóság repdes a félhomály víztükrén vesződve  titkos érzelmek kenyerén szenvedve. Hisz egymáson élünk ,élősködve egyre mások életén, megkínzott test bőrén kervesen aki ma bátran megtalálta saját erejét a holnapban csak lényeget kérhetne illendően. Nem értjük mi történik velünk  ésszel egymást tiporjuk zabolátlan kéjséggel szemtelen, ahelyett hogy segítenének szeretettel csak háborút szítunk múló keserűséggel döbbenten. Egyetlen valóság,mi vallna emberségre rég kimúlt, törött évezredek zenéje lelkendez Ma  már új számadások kerülnek előtérbe ágas résekkel jelszavak fényében ténferegve. rétegesen. Most már nem tétlenkedünk mindenért mi megadatik bekebelezzük jószivuen kedéllyel,                    bohém zenebona nyüzsög körülötted nemre vadító, sérült emberi közönnyel  képzelettel.[W.B.]

Egyre távolodik, lélekharangod csak a szomorúságom vánszorog szuszogó lombok között kievickélek mindenen túl, keservesen ,bünosen. Kis sebzett szívem bent fintort vág felkacag ismeri keserűségem dalát csak ő tudja hogy minden álomvilág nem tud rendet teremteni ,ostobaság lenne újra suttogni szerelmes hangon, mikor vígan szaladtál évekig sudáran kifulladva ölelő karjaidban,kamaszon míg percekig egyre suttogtad hangom. Pillanatig megcsap az illatos sóhajod most én futok utánad ,semmit karolok a por csak egyre szálldos körülöttem és futnék a félhomályban közeledbe. Mert minden szerelem így végződik ha megpattan egy rugó csaló szívben, pillanatig megcsap a nap bíborszínben elfelejted hogy valaha is feldühödtem.

Még vársz csendben nyugtalanul, hangos dallal ,majd hangod halkul várod a kopogást a szoba ajtón biztatod magad, hogy jönni fog. Percek telnek ,órák évek s hiszed hogy érkezik ,de múlnak évtizedek már nem dobog hangosan a szíved keserű gyűlölet fog el s nem hiszed. A reményt végleg fejedből kivered lemosod magadról az érintéseket s hiába zokogsz  megfáradt szemmel senki sem figyel, kopognak percek. Csillag voltál valaha férfi  kezében rég elmaradt, nem cseng éneked, tudod egy lépés választ el titeket ki lesz az aki lép örök végtelenbe. Évek után ködben vársz éjjelente szemedben nem csillog láng heve útjaitok elváltak a szennyességbe hitetlen, de érzéstelenebb a lelked. Valahogy lassan megváltozik életed ráveszed magad hogy más kövessen szétborzolt álmok, sóhajok, szenvedés kérdésedre válasz nélküli kicsengetés.

Kéklő jeges hegyeknek ormán még csüngnek hó morzsák, csak tüzes sugarakban locsog a latyak, lángoknak táncán. Gyopárok varázsos virága meg tündököl a csúcsokon bóbitás árnyak sóhajtásán kinyílt, szelid vágyat tipornak. És fényt vibrálnak fecskék, a türkizkék égnek hajnalán, alattuk állnak tömjén füstben kéklő hegyek, hősies szilárdan. Csodák világa ködnek derekán , értelmetlen  repdes buja szélben, körülöttük szállnak apró évek, minden sóhajban kis  remények. A hegyek világa éjjel nappal, kiszorítja vágyait magából sok kúszó indák külön kinyílnak sebet ejtve, s szentté hervadva. Magasztos hegyek árnyékában, ködös reggelen fenyők sorakoznak, szűrt résekkel keményen taposnak megszűrt sejtelmet sóhajtásokkal. Oly szépséges hegyeim csodái feslett csillagok alatt azurt nyílnak, s az örökösen hazatérő hold fényei szivárvány színekben vágyat taposnak./W.B./

Te édes Ránk záródó éjben, te édes a boldogság ránk ereszkedett , tudjuk , hogy mi ketten mindig ugyanazt keressük a vacogó éjben , forró álmokat szívünk hegyén , amíg a szikra lobban egyre -egyre félelmesen , a játék húrjai kegyetlenek véges ütemből a végtelenig elvesztődnek. De nem menekülhettünk , a titkos vágy oly egyszerű csak ölelni és ölelni , amíg a ravasz Ámor kacag felettünk . Kígyózó karok,könnyű testek , ittas gyönyörök , majd könnyek s a vágy marad gyötörten ott menténkben , ahol a szerelem született. Majd jönnek a könnyek melyek lezárnak mindent félemletesen. [W.B.]

Egy pillanat az időből- fájdalmas, pillangó szárnyán repül ,elillant sokszor letepertek,de felálltam bennem maradt sok édes kívánat. Földbe temettem a heveny lázakat értelembe vett rendhagyó vágyakat, pillanatnyi szerelmünk szürke arca megemésztett bocsánatok kudarca. A véget nem érő éjszaka rohanása undorral telt menekvés robbanása, semmi bűnbánat, csak durva szavak akadnak belénk-sejtelmek borzalma. Füsttel telt függöny áll mögöttünk csak a szél zavart pora személyes kettős meleg biztatása kényelmes lehet csak a pillanat volt szeszélyes. Most új utakon szédelgünk kétellyel a világ halad tovább egyedül tűnődve, kis kávé mellet keskeny derengésben visszatekintünk a véget erő reggelre.

Szerelmes visszhang Oly édes semmiségben tétlen az égbolt csillagos fényében testem még ring ölelésedben s csókot súgsz holdnak éjében. Belém vésődött finoman lelked néma érintések bársony lehelete szemedben fény szikrázik felém s érzem vágyad pihen benne. Mert eggyé olvadunk ördöngösen míg tejúton táncolnak tündérek s boldog nevetés szédületében színes életem búg ölelésedben. Ajkam pirosló vérem tengere minden vágyam benne keressed , kitárt karjaim lágy ölelésében benne van szíved minden verése. Csak egy perc míg magamba vésem férfi akaratod gyöngeségeit , s testem szótlan szobor fegyvere mi megvédi csókjaid üdvösségeit .[W.B.]

Csodát véltem látni az égen káprázatos fájó égi jelenség véresen sziporkázó Hold fényével felhőkbe bomol. Titokzatos aura fogja kőrbe lenge szélben furán pislákol , kiégni akar talán mindörökre véres udvara árnyékot lángol  . Magamba szívom foszló panaszát gyötrelemnek vélem szándékát testemben az idegek remegnek miközben sután ringatja csóváját . Büszkén állnak hegyei ,torkosan varázslatban szentelték maguk fölkorbácsolt hangulat árnyékán szívemben szomorúság honol. Szertelennek tűnő bugyborékok bepiszkolt égnek vad szellőjén lávaként rögzítik Hold fenekét csillag fényekkel megszínezik . Titokzatosan bódult mámorban szemeim takarom gyászosan égi csodáknak elpalástolt sóhaja szívemben sötét mélyen honol . [W.B.]

Ragyog a tüzes nyár,testünk leégve szenved komolyan . Napsütéses ragyogó forró életedet ne sirasd komoran . Rövid nadrágom forrón szorongat meleg a lég , Őrömmel vágok neki víg utamnak jó az őszinteség. Hódítani akarok, hódolót keresek még akaratom tudat . Így találtál rám , egy szerelem halóban pecsételjük sorsunkat. Most már késő megbánnod ,de énnálam maradhatsz örökre . Míg az ősz érkezik, a rozsdás ellenség vigyáz az ösztönödre . Lehet megszöknél hamarabb de a sorsod tudja hogy kellesz . Úgy akarlak mint a Nap a ragyogó Holdat könyörgöm kegyelmezz. [W.B.]

Megvadult világ génjei nem egyformák mérték nélküli értelmetlen szabályok köröznek előttem, káoszos, üres szobában majd rám tekerednek, mint jó barátok. És már tudom, nem testem művésze csak testemnek egy apró kósza része mellyel hasztalan szabadkozok,vértelen testem alkotórésze lett, de hihetetlen. Vad szelek játéka hozta ,megbékélten összeforrt szívemmel,kémleli szemem és úgy formálta énem ,kikerülhtetlen, mint egy ringyót,kit már rég elfelejtett. Csendességből kiáltok szelíd napfénybe kígyóvá tett a génem nyugalmas türelme sorvadoznak szép emberi ,büszke értékeim nagy kuszaság lesz bennem ,ha értékelem. Holnap mi lesz velem e kusza ösvényen gyilkos kacagások lehelnek rám hideget, tevékeny zűrzavar megbicsaklott, hiteget eleven izmaim bénulnak ,elvesztem hitemet, Ahogy lelkem bomlik új génem kifizetetlen, mert a Nő egy új virág rabságra kényszeredett kizökkent időben: rendhagyó lesz, hihetetlen kalandor , amikor semmi sem ellenőrizhetek..]W.B.]

Oly engedékeny vagyok bár én sorsom megfogott, vergődők kibicsaklottan hideg szépség arcomon. Diadalmam kell kibírnom kezemben nem volt sose bot testem sem már egy szobor cipőm kopog szürke talajon. Csirákat szül gondolatom felhődarab házam ablaka értelmem a hajnali álmom biztos csillagrendben lakom. Világom mosolyogva pártol új életemhez és sárga sárból kivirágzik tavasz rózsaszíne tény legyen, ne kép és fogalom. Habselyem égen csóka károg ujjam kopog, szívem borong, későn értem meg,nem tagadom magam tavaszától is búcsúzom. Igen, rettenetes évek sora amit  mélyen bemocskolók bar közös bünök ,egy undor maradt bennem s a kudarcok.

Az örök szimfónia sosem hal meg belőle tisztulnak meg édes érzelmek dallamos mementója lesz a létnek hullámzik lelkedben a végtelenbe. Az örök szerelem sosem hal meg kígyó módra csúszik körülötted átöleli forrón , végzetesen tested lángot kebelez be sajgó szívedbe . És csalfán szorítja kelepcébe , míg szíved a torkodban édeleg halkuló zeneszó simogat éjjelben a hegedű vonója visít melledben . Oly bánat ül szívedben sokszor búsan hallgatod a zenét annyiszor  vértelen ajkadon csüng a kérdés feleletnek igaz helye a megértés. És várod lágyan a Bach szimfóniát körülötted hangjegyek hullámzanak térdepelve keresed elvesztett álmod hegedűszó simogatja sok csalódásod 

Két ember tiszta külön élete amin nincs rajta árnyak bűne, két ember titokzatos története különválik, mint a nap és éj. Álarcuknak szelíd kísértete reszket a fény és árnyékban, mert kéjes csók múltja szenved mámoros tavasznak alkonyában. S uralkodik mindenek felett a hézagos lázba hullt szerelem, mi szépülni akart földre esett  szívedhez az út már eltévedett . Csak emlékek kapuja van tárva behunyt szememnek árnyékában s a fáradhatatlan alkony szelíden  betakarja szívem színes zenitét. Mert örök eskü volt,de hasztalan, átváltozott romokká és hangtalan halk szeleknek lantos hangjára  vérem lüktet ,csókod még akarom. És két ember külön lázban szenved keresik azt mit rég sepertek szelek, szívükben a gyász még tombol nagy fekete árnyak sepernek nyomot. De ott mélyen valahol mégis,rendre sötét vérükben még lüktet két szív, s hangok nélküli sötét mély veremben eggyé olvad sikítva, fájjon ,visszahív.

Bizonyos kor után ,ha  visszanézek csillogó porban fekete szilánkok, nem hiszem el hogy végig mentem kezem arcomhoz kapom,mert lángol. Szívem újra dobban, de látszatra rossz szemem fura módon csodálja, ifjúságom másfele ment,pusztulva és én csak állok csillagport bámulva. Mert elmaradt az igazság, a rajongás szürke ruhát öltött magányom rajtam de az időm lejárt. csak egyre apad bár még virul  előttem a régi nász. Uj világba lépek ,nincs kiút,szomjazom hol lassabban járnak emberek, vonatok, de közben hány zarándokút hány határ, határozza meg lázasan fájó panaszom. Nem lesz lobogó villám szememben elhagyom sorra a megunt szerelmet engem csak ösztönök korbácsa kerget felhők mögül még kisüt a nap ,melege.

Mint két rab kik egymás mellett sors társak lévén keserű utálat hagyta nyomát szívben a sajnálat mint börtön őrt gyűlöljük egymást. Csüggedve teszed rám érdes kezed már az sem szeret úgy ahogy érzem, kínom a te kínod is, egy sivár türelem mi összeköt két üres rongyos életet. Szobák ablakai zárva és száll a por nem jön rád szerelem, sem álom, csukott szemmel figyeled világod egyikünk sem győzött ,csak a kor. Időnként felvillan régi fiatalságunk finom rózsaszínű bőr rugalmassága , a vigasz gyönyörű ,vétek házasságunk nem szűkséges senki magyarázata. Mondják hogy ez természetes elem hosszú évek kimagyarázatlan ténye, az élet nem áll meg, másul, színesül, mi rabok lettünk -ketten egyedül..

Ha ámodozól Gondolatban ismét újra veled , fogva tartó hűséggel , de bárgyú közöny mellett átnézel felettem , csalódott kiábrándultsággal feleded ígért szerelmed bágyadó mulandósággal fogod már kezem . Magamban még ott leszek alázatos hűséggel , míg meghalt szavak kérnek hogy ne tovább , csak ragyogjon a távolság hordozza a csöndet közöttünk ,csendesen s dühöngve keresem vidám büszkeségem , édes méreggel. Lehet hinni ,szeretni feledni tévedést , tudni hogy mindig fontos szenvedni csókokért mi közöttünk elmaradt hamvadó parázsként , de az út mindig a pokol bűnösként birtokol minden feltámadást , ha álmodozol. {W.B.}

Az élet szüntelen kínálkozik annyi mindenre képes tanítani , kietlen időben minden belefér nyájas szép szokása végigkísér. Tanulnunk kéne bölcsességet ne bűnt , ami tőrbecsalt üzenet mennyi képzelet hozzáértés kell , hogy játszódni tudjuk a szerelmet. Tanulunk hálálkodni ,alázkodni a hitetlenség értelmén zsarolni , az ész makacs sok mindent elér megkövült szerelmet néha félremér . Mindenért, mi megbocsájtható lesz kétértelmű arcunk különbséget tesz az életben , szüntelen összefügg vele a szó, ami fárasztó lesz -csak kísérlet. [W

 A mámor mindenki szerencséje világossá teszi Ő maga tervét, nem is kegyetlen,fegyelmezett mindent egyformán megteremt. Mindenki ábrándját megszívleli senki előtt nem marad színtelen tettét nem méri senki mérlege és mégis egyensúlyban üzleteli. Szerelemből ébredve itt leled szelíd tájat fest a éj keresztjén, hiába vési a kövekbe őrületét, szívekben dobog az üzenete. Gyönyört takar ,kinyílást teremt mint megbokrosodott kis csemete, érthetetlen kárhozat után az éjben fulladozva kiáltja a szót-szeretlek. Es  egy pillanatra a mindenségében nem riad vissza a végtelen terekben, érdeklődni kezd becses személyedre és megnyugszik kapott dicséretedre.

A sok közös mozdulatokból összegyűlő apró érintésekből és félénk törékeny érzelmek ráncaiban is légy mindig ember. Mert színes üvegfalak árnyain inognak sötét idegen lelkek, így néha hasztalan karolásaink  forró csókjaink érintése őrültek. Porba hullnak elsírt alázatok, karjaink búsuló sötét vermek de erőnkön túl az akarataink maguknak mindent elnyernek. Valóságot, bájos álmok helyett fényt és inogó árnyat falevélen, s felvillanó víg holnapot látja, miközben némán múltat siratja. Mert kering az idő nesztelen, egy nap tél van aztán meleg, jönnek mennek a virágzások, mi maradunk mindig újraéledve. 

Mi-e dor de cerul de acasă                                  unde mă simt in siguranță, de păsări născute printre stele de mirosul ierbii parfumate . Mi-e dor de apele cristaline, ce nu se găsesc nicăeri in lume de cocorii  mei cu zborul lin şi  de mirosul copacilor de tei. Mi-e dor de brazii cei falnici de cerul albastru care găzduieste de căpriori  ,ce sar peste butuci, de miei grăsuţi cu blana carlionţi. Mi-e dor de familia mea blândă de mama mea cu gânduri linistite de perechea mea  ,care  mă aşteaptă mi-e dor de tot ce inconjoară  casa. Şi dacă câinele meu sare pe mine, ştiu că am  ajuns acasă cu bine uşa se deschide parcă    printr-o minune , iar eu păşesc inăuntru cu bucurie.     [W.B.]

Utolsó éjszaka és aztán elmentél, szárnyaid nőttek és csak elrepültél néztem utánad bánatos szívemmel, láttam nagyon fent vagy,bele remegtem. Nagy csend és béke lett a szívemben, tudom vissza nem jössz,megbékéltem szárnyaid nagyok,ragyognak és szépek, másfele visznek ,ahol megkereslek.

Még tavasz van,de minden ég a hangulat nyárias páralég tegnapelőtt búsan esett még ma a világ csupa fényesség. Pipacsok gyúlnak zöldes réten a a búzavirág vidáman kéklik  meleggel telítve duzzad a lég búzacsíra is felfele törekedik. Érzem felem szállni a lobogását a nyár már énekeli diadalát reszket a város ,telihold ragyog hallom szívem gyorsan dobog. Testben a nedv,vérben és szívben pattan a szikra beletemetkezem nagy lobogással, égjen bennem  buja fény és piros rózsa,bűntelen. Ez a tavasz új eletet hoz magával de a szívem régi tapasztalatával míg a nap aranysugaras áradatával igyekszik nyarat hozni a tavaszában.