Mogyorobokor tortenete avagy Kolozsváros
Egyszer volt, nem is olyan régen, amikor a te nagyszülőd nagyszülője pont
akkora volt, mint te most, nos, abban
az időben volt egy büszke város, úgy hívták, Kolozsváros.
Szép, takaros házaival, fényes palotáival, tiszta utcáival, illatos dombjaival és szőke folyójával csak vonzotta, vonzotta magához az embereket. Sokan azok közül, akik csak ideiglenesen jöttek dolgozni vagy tanulni híres műhelyeiben, iskoláiban, bizony le is telepedtek. Földet vettek, házat építettek, s utána ők maguk is boldogan sétálgattak a Sétatéren, mert akkoriban a sétának és a nyugalomnak még külön tere volt, és úgy érezték, hozzájuk beszél minden fa, bokor, virág.
Az én mesém is éppen egy ilyen ház építésekor kezdődik. Felhúztak egy pompás, fehér falú, nagy, zöld verandájú házat az udvar leges-legvégibe, mert úgy okoskodtak, hogy ha az utat a kaputól a házig virágok, gyümölcsfák és szőlőlugas között teszi meg az ember, akkor, amire ajtón belül ér, lekopik róla minden kintről hozott zaj, por és békétlenség, s belépve a házba már csak azt hozza be vagy haza, ami jó benne.
– A ház elé, az ösvény két oldalára ültessünk egy-egy fát – javasolta a fiatalember.
– Egyet neked, egyet nekem – mosolygott szerelmesen a fiatalasszony.
– Két tölgyfát, hogy terebélyesedjünk.
– . – Az nem jó, beárnyékolja az egész udvart. Valami szelídebb, háziasabb kell, mondjuk egy diófa – makacskodott a friss asszonyka.
– De nekem szükségem van az erdő illatára is, a szabad növekedés érzésére. Ültessünk inkább mogyoróbokrot – gyozte a frje
Addig s addig tanakodtak, hogy másnap az ösvény egyik oldalán egy kis diófacsemete ügyeskedett, a másikon pedig egy mogyorófavessző. Eleinte túlságosan el voltak foglalva saját magukkal, de amint a mogyoróvessző egyszer körülpillantott ég felé csipeszkedésében, észrevette a diófacsemetét. Egyből megtetszett neki a sudár, csinos, ezüstösfehér ruhát viselő diófa kislány.
– Ha nagyok leszünk, hozzám jössz feleségül? – kérdezte a mogyorófa fiú abban.
A diófa csak hosszas nézelődés után vette észre a vékonyka vesszőt. Lebiggyesztette ajkát, és elfordult. Még csak szóra sem méltatta kis szomszédját. Hogyne, gondolta magában, én jó családból származom, híres orvos volt minden ősöm, és én is az leszek, ha megnövök. A gyümölcsömtől megokosodnak az emberek, a levelem gyógyít és szépít, ágaimra hintákat erősítenek, s gyermekek másznak fel rám.
Dehogy megyek hozzá egy ilyen neveletlen, jöttment, erdei vadóchoz. Még igazi hajviselete sem lesz soha, loboncosodhat kedvére. De a mogyoróvesszőt nem merev fából faragták, cseppet sem törte le a kikosarazás, hanem minden reggel, amint a nap sugarai felébresztették, megkérte a diófa kezét. A diófa pedig továbbra sem válaszolt. Úgy döntött, ha nem akad egy rangban hozzáillo keroje inkabb venfa marad
Évre év következett, hajtásra hajtás. Már igazi felnőtt fa lett a zsenge diófacsemetéből, terebélyes bokor a hajdani csenevész mogyoróvesszőből, amikor a házba új lakók költöztek: apa, anya és egy fiúcska. Kicsike volt a gyermek, épp csak tanulta a kinti világot, így hát először a barátságosabb mogyoróbokron próbálgatta a fáramászást. Aztán egy kicsi macska is megjelent, s az is a mogyorófán ismerkedett a vadászélettel. A mogyoróvesszőkből íjak, nyilak készültek, ősszel pedig órákig törögették, eszegették a termését. A diófa figyelt, töprenkedett, nem szólt semmit. De egy reggel, amikor a nap megsimogatta a tetejét s a tetején a hálásan csivitelő madarakat, megszólalt. Azt mondta: igen. A mogyorófát, mivel alacsonyabb volt, később ébresztette a nap. De ezen a napon nem a napsugarak cirógatására ébredt, hanem a diófa hangjára. Most hallotta életében először, és minden elképzelhető hangnál szebbnek tűnt számára. Ezért a hangért, ezért a válaszért érdemes volt várnia. Vékony de erős mogyorófa-karját a diófa hölgy felé tárta, az pedig belesimította fényes, selymes levéltenyerét. És azóta is így állnak ott télben, nyárban, kéz a kézben, kar a karban, a diófa és a mogyorófa, boldog csendességben, s a lombsátruk alatt elhaladókra rászórják az igen örömét.
Szép, takaros házaival, fényes palotáival, tiszta utcáival, illatos dombjaival és szőke folyójával csak vonzotta, vonzotta magához az embereket. Sokan azok közül, akik csak ideiglenesen jöttek dolgozni vagy tanulni híres műhelyeiben, iskoláiban, bizony le is telepedtek. Földet vettek, házat építettek, s utána ők maguk is boldogan sétálgattak a Sétatéren, mert akkoriban a sétának és a nyugalomnak még külön tere volt, és úgy érezték, hozzájuk beszél minden fa, bokor, virág.
Az én mesém is éppen egy ilyen ház építésekor kezdődik. Felhúztak egy pompás, fehér falú, nagy, zöld verandájú házat az udvar leges-legvégibe, mert úgy okoskodtak, hogy ha az utat a kaputól a házig virágok, gyümölcsfák és szőlőlugas között teszi meg az ember, akkor, amire ajtón belül ér, lekopik róla minden kintről hozott zaj, por és békétlenség, s belépve a házba már csak azt hozza be vagy haza, ami jó benne.
– A ház elé, az ösvény két oldalára ültessünk egy-egy fát – javasolta a fiatalember.
– Egyet neked, egyet nekem – mosolygott szerelmesen a fiatalasszony.
– Két tölgyfát, hogy terebélyesedjünk.
– . – Az nem jó, beárnyékolja az egész udvart. Valami szelídebb, háziasabb kell, mondjuk egy diófa – makacskodott a friss asszonyka.
– De nekem szükségem van az erdő illatára is, a szabad növekedés érzésére. Ültessünk inkább mogyoróbokrot – gyozte a frje
Addig s addig tanakodtak, hogy másnap az ösvény egyik oldalán egy kis diófacsemete ügyeskedett, a másikon pedig egy mogyorófavessző. Eleinte túlságosan el voltak foglalva saját magukkal, de amint a mogyoróvessző egyszer körülpillantott ég felé csipeszkedésében, észrevette a diófacsemetét. Egyből megtetszett neki a sudár, csinos, ezüstösfehér ruhát viselő diófa kislány.
– Ha nagyok leszünk, hozzám jössz feleségül? – kérdezte a mogyorófa fiú abban.
A diófa csak hosszas nézelődés után vette észre a vékonyka vesszőt. Lebiggyesztette ajkát, és elfordult. Még csak szóra sem méltatta kis szomszédját. Hogyne, gondolta magában, én jó családból származom, híres orvos volt minden ősöm, és én is az leszek, ha megnövök. A gyümölcsömtől megokosodnak az emberek, a levelem gyógyít és szépít, ágaimra hintákat erősítenek, s gyermekek másznak fel rám.
Dehogy megyek hozzá egy ilyen neveletlen, jöttment, erdei vadóchoz. Még igazi hajviselete sem lesz soha, loboncosodhat kedvére. De a mogyoróvesszőt nem merev fából faragták, cseppet sem törte le a kikosarazás, hanem minden reggel, amint a nap sugarai felébresztették, megkérte a diófa kezét. A diófa pedig továbbra sem válaszolt. Úgy döntött, ha nem akad egy rangban hozzáillo keroje inkabb venfa marad
Évre év következett, hajtásra hajtás. Már igazi felnőtt fa lett a zsenge diófacsemetéből, terebélyes bokor a hajdani csenevész mogyoróvesszőből, amikor a házba új lakók költöztek: apa, anya és egy fiúcska. Kicsike volt a gyermek, épp csak tanulta a kinti világot, így hát először a barátságosabb mogyoróbokron próbálgatta a fáramászást. Aztán egy kicsi macska is megjelent, s az is a mogyorófán ismerkedett a vadászélettel. A mogyoróvesszőkből íjak, nyilak készültek, ősszel pedig órákig törögették, eszegették a termését. A diófa figyelt, töprenkedett, nem szólt semmit. De egy reggel, amikor a nap megsimogatta a tetejét s a tetején a hálásan csivitelő madarakat, megszólalt. Azt mondta: igen. A mogyorófát, mivel alacsonyabb volt, később ébresztette a nap. De ezen a napon nem a napsugarak cirógatására ébredt, hanem a diófa hangjára. Most hallotta életében először, és minden elképzelhető hangnál szebbnek tűnt számára. Ezért a hangért, ezért a válaszért érdemes volt várnia. Vékony de erős mogyorófa-karját a diófa hölgy felé tárta, az pedig belesimította fényes, selymes levéltenyerét. És azóta is így állnak ott télben, nyárban, kéz a kézben, kar a karban, a diófa és a mogyorófa, boldog csendességben, s a lombsátruk alatt elhaladókra rászórják az igen örömét.
Megjegyzések