Találkozás--Wilhelem

– Nem és nem! Többször nem tagadlak le, értsd meg! Ha megint õ telefonál, megmondom neki, hogy itthon vagy! Nem teheted ezt vele… – Talán nem is õ az. Lehet, hogy most téged keresnek… Kérlek, vedd fel a telefont… Ági dühösen odalép a kitartóan csörgő készülékhez és belehallózik. Arcára kaján mosoly terpeszkedik, ahogy anyja felé fordulva édeskés hangon a fülére szorított kagylóba mondja: – Igen, szerencsére most itthon van. Azonnal hívom. Anyukám, Viktor bácsi keres! – Aztán odébb lépve, halkan hozzátette: – A hódolód. – Igen, tudom, hogy kerestél… Nem voltam itthon… Beszélj inkább oroszul, úgy jobban értek… Nem, ma sehogy sem találkozhatunk, foglalt a délutánom… Holnap se… Igazán kedves vagy, hogy hiányzom neked… Nem, haza ne, tudod, nálunk mindig teli a ház… Inkább majd beülünk valahova egy kávéra és nyugodtan elbeszélgetünk… Mondjuk csütörtökön, amikor fodrászhoz készülök, és utána… Fél háromra leszek kész… Hogyne tudnám, hiszen bejelentkeztem… Nem kell bejönnöd a szalonba, várj meg az utcán… Engem nem zavar, nem is kompromittálnál vele, de így találom jónak…Ó, még hogy elviszel magaddal, ugyan már…
 A fi atalokat szokták megszöktetni… Kérlek, ne térj át ismét a nemet   nyelvre… Igazad van, tudnom kellene, csakhogy az iskolában magyar nyelvet tanultam – ebből látszik, milyen nagyon régen volt… Hát akkor csütörtökön, ahogy megbeszéltük…Igen, igen, majd igyekszem pontos lenni én is, viszlát! Az asszony kelletlen grimaszba gyûrõdött arccal, bosszúsan pillant lányára, aki kárörvendő mosollyal hallgatta végig a beszélgetést:
– Megkímélhettél volna ettől a találkozótól!
 -– Jaj anya! Nem lehetsz olyan kegyetlen, látod, mennyire odavan érted ez az ember, teljesen beléd esett! Jár neki egy randi, pár örömperc…
 – És nekem? Rám milyen öröm percek várnak? Arcomra igazított udvarias mosollyal „randizni” fogok egy olyan emberrel, aki számomra teljesen érdektelen. Nem érzek iránta mást a közönyön kívül. Miről beszélgessek vele, nincs közös témánk… És egyáltalán, mi a fenét akar tõlem…?! – Anyukám, szerelmes beléd, a vak is látja!
 – Ági elismeréssel néz végig jó megjelenésű, ápolt anyján.
– De ezt nem is csodálom! A korodhoz képest.

Te, mindjárt visítani fogok ettől a „korodhoz képest” kifejezéstől. Mindenki ezzel jön nekem… Rendben van, talán még nem fordul le rólam az emberek szeme, nem vagyok szánni való rozoga kripta szökevény, no de a szerelem… Azt régen eltemettem apáddal együtt. Ennek a jóembernek másfél éve halt meg a felesége, miért nem tud belenyugodni, hogy egyedül maradt? Vagyis ott a fia meg annak családja… Bár, ha jól meggondolom, beszélni a fiával. tud. A menye csak magyarul ért. Talán az unokák megértik a nagyapjukat…
 Akármilyen jók az anyagi körülményei, azért nem lehet könnyű neki. Idegen országban, az õ korában, egyedül… Mit várhat még az élettől? Valahol egy kicsit sajnálom is, ezért nem tudok hozzá sértőn elutasító lenni. Főleg megboldogult felesége, Éva miatt… Vele egykor jó kollégák voltunk… De Viktorhoz csak laza ismeretség köt, miért nem hagy békén?
 – Mert férfiból van, akárhány éves is, és a férfiak nehezen viselik a magányt. Meg aztán, ha nem tévedek, amíg élt a felesége, õ addig sem rejtette véka alá, hogy mennyire tetszel neki, ezt nem tagadhatod! Majd figyeld meg, hogy elolvad tőled, amikor gyönyörű frizurával kijössz a fodrásztól! Csak győzzed hallgatni a bókjait…
 A végén még megkéri a kezedet! Láthatod, egyszerűen nem tud hazautazni úgy, hogy ne találkozzon veled! Gondolom, a névnapod miatt van ennyire lázban. Tuti, hogy virággal megy a randira!
 – Más sem hiányzik nekem! …
 „Egy percet sem kések, a ‘hódolóm’ elégedett lehet. Istenem, mintha nem is december lenne… Milyen kellemesen melegít a nap, pedig alig egy óra múlva már sötétedik. Nem látom sehol… Most mit csináljak, ácsorogjak itt az üzlet előtt? Még hogy én legyek pontos, jó vicc! Hát, nõ létemre az is vagyok…
 Kész, eleget gyönyörködtem a szemüveg keretekben, lázmérõkben, vérnyomásmérõkben, megyek haza!… Talán csak nem történt valami baja, hogy késik…Igaz, itt kérhet segítséget az angolul is megértik és segítenek rajta… Ott jön… Uram-teremtőm: reménykedtem, hogy nem ezt a hülye kinézetű zsinóros tehenész kalapot rakja a fejére most is… Tél víz idején, dzsekihez! Semmi ízlés nem szorult bele, de nekem mindegy… Most majd hallgathatom a mentegetõzését… Csak nem abban a fekete tasakban hozza a nekem szánt virágot, amit úgy szorongat a kezében?…”
 – Üdvözöllek, igen, én is örülök, hogy látlak – mormolja Luca udvariasan és egy gyors sasszéval hátralép, hogy arcát még véletlenül se érje a férfi nemkívánatos csókja. Várja a késés miatti magyarázkodást, de az ember egy szót nem ejt róla, elsiklik fölötte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga .
Helyette arról igyekszik meggyőzni őt, mennyire sajnálja, hogy ilyen hosszú ideig nem találkoztak. Az asszony bólint és gondolatban megvonja a vállát: „Annyival is kevesebb időt töltök veled, amennyit késtél. Végül is rendben van.” Ettől felvidul, õ kezdeményez valamifajta beszélgetést, ügyelve rá, hogy helyesen ragozza az orosz szavakat. Viktor németül  beszél hosszú körmondatokban válaszol, és Luca reménytelenül veszi tudomásul, hogy alig ért valamit a hadarva eldarált szövegből. A kávézó ebben az időben mindig kong az ürességtől, Luca mégis sarokasztalt választ, hogy ne legyenek annyira szem előtt. A férfi összehajtogatja levegővel bélelt nagyméretű nylontasakját és leteszi egy üres székre. „Hát ennyit a nekem szánt virágokról” – kuncog a nõ magában.
 – Tudod, beteg voltam, megoperáltak. Nem tudtam utazni, autóba ülni… – mondja a férfi .
 – Mi bajod volt? – érdeklődik Luca udvariasan, magában örvendezve, hogy lám, valamit mégiscsak sikerült kihámoznia az eddig elmondottakból.
– Sérvem volt, itt – mutatja a férfi a kabátján keresztül. Luca nem érti a betegség nevét, mert Viktor továbbra is németül beszél, és most már türelmetlen rászól:
– Mondjad magyarul!
– Hogyne, persze, de inkább te tanulj meg újra németül.
– Én mindenütt jól boldogulok a német  nyelvvel. Talán neked kellene megtanulnod magyarul ha mar nõ volt a feleséged… És Romaniat ttátok új hazátoknak… Szóval, megoperáltak?…
– Igen, és tudod, milyen komoly műtét volt? Elmondom neked! Először is… Luca egy ideig megpróbálja figyelemmel követni a műtét kronológiai sorrendben részletezett hosszadalmas menetét, de a férfi újra visszatér az anyanyelvére, így elveszíti a fonalat. Igyekszik ugyan komoly arccal és együttérzéssel hallgatni az aprólékos beszámolót és ügyelni, hogy megfelelő időben hümmögjön, intsen igent, vagy nemet, de nem biztos benne, hogy ez sikerül. A tőle távol álló, töményen rázúdított információ áradat – amely minden esetben így indíttatott: „És tudod, miért? Elmondom! Először is…” – valójában cseppet sem érdekli. Az egyhangú mondatok gyakori ismétlése elzsongítja, a szavak álmosító csobogással elfolynak mellette.
Az egyhangú mondatok gyakori ismétlése elzsongítja, a szavak álmosító csobogással elfolynak mellette. Néha egy-egy szó elér a tudatáig, rövid ideig meg is ragad benne: mûtõasztal; has falba beültetett háló; az egymásra igazított hasi bõr többszöri nyújtása; a varratok gyengesége; új kapcsok; újbóli kiszakadás; magas kórházi ágy; térdig érő hálóing; ágyban mosdatás, ágytálazó nővérke, pisilési problémák.
– Otthon aztán ki ápolt és ki főzött rád? – vág közbe Luca, hogy felébressze a saját figyelmét.
 – Ó, hát akkor már egészen jól voltam, mikor hazavittek. A fiam vásárolt, én meg főztem egy hatalmas fazék borscsot és egy egész hétig azt ettem. A borscsot nagyon jól készítem…
 Szép, nagy modern konyhám van és hét hatalmas szoba van az emeletes házamban. Sőt, van pezsgõfürdõ is. Elviszlek magammal a palotámba, te leszel a királynõ…
 – Köszönöm, van hol laknom, két lakásom is van – válaszolja a nõ. „Csak otthonom nincs – teszi hozzá gondolatban keserűen.
– De ezen az áron inkább ne legyen!” – És a kötés cseréjét…
 – Hogy telt a nyarad?
Voltál nyaralni? – vág közbe Luca ismét udvariatlanul. „Elegem van a sérvmûtétbõl és a vele járó összes nyavalyából. Lassan szakképzett sebész vagy beteg ápoló leszek, ha ezt tovább hallgatom…” – Nem voltam sehol, a fiamék voltak Horvát országban – válaszolja az ember röviden.
A nõ nem hajlandó észrevenni hangjában a bujkáló sértõdöttséget, vidámságot színlelve folytatja:
 – Nézd, hoztam pár fényképet a nyaralásomról. Gyönyörű helyen voltam a fi amékkal. Hatalmas tengerjáró hajón utaztunk… Ugye, milyen szép a tenger és a hajó? Látod a várost, csodálatos! Az ott élő emberek élet színvonala, kultúrája, fényévekben mérhető messzeségben van tőlünk. Felejthetetlen élmény…
– Jó, hogy el nem süllyedt veletek a hajó… – a férfi száj szögletében lekicsinylő fél mosoly
–, én is voltam a régi rendszerben Ausztriában és Csehországban. Delegációval mentem… Ingyen! – teszi hozzá diadalmasan.
– A kormány hivatalból jöttek hozzám, a tanszékre, ellenőrzésre. Hű, mennyi stiklit kellett csinálnom, hogy mindent rendben találjanak! Főleg a kísérleti farmon, a tehenek és a disznók miatt… De megérte! Még kitüntetést is kaptam, majd megmutatom neked, ha eljössz hozzám! „Az az érzésem, hogy sose látom meg a kitüntetéseidet!” Viktor belenyúl a zsebébe és képeket húz elő:
 – Én is mutatok neked pár fényképet.
 – Az unokáidat? Szívesen látnám őket!
– Nem, ezek sokkal értékesebb képek. Az Éva sírjáról készítettem őket. Nagyon sok pénzembe került az emlékmű: indiai gránitból faragták. Nincs több ilyen drága síremlék abban a temetőben.
Figyeld meg gyönyörűek rajta a betűk. Mélyen vannak belevésve a gránitba és arannyal díszítve… Nos, mit szólsz?
– Hááát, igen… – húzza el a szót Luca, majd látványosan az órájára néz.
 – Bocsáss meg, mennem kell! Tudod, a szomszéd asszonyom is Luca, és ma őt is köszöntjük a névnapján.
– Rémesen furcsa név! Ha lányom lett volna, soha nem adtuk volna neki ezt a nevet – ráncolja homlokát a férfi . Ezen a ponton Lucából visszafordíthatatlanul és teli szájjal kirobban a röhögés. Tudja, hogy megbocsáthatatlanul viselkedik, de nem törődik vele:
 „Uramisten! Hogy tudott ezzel az emberrel élni Éva? Ekkora tapintatlan bunkóval… Aki nyugalmaz ott egyetemi docens, a mezõgazdasági tudományok doktora, de annyi odafi gyelés, intelligencia nincs benne, mint egy piálásért leszázalékolt, gyengeelméjû sírásóban.
 Ha-ha-ha! Ezt hívják kedveskedő széptevésnek, így kívánt nekem boldog névnapot… Még hogy virágok… Legalább a frizurámra tett volna elismerő megjegyzést! Hiszen annyit, hogy észrevegye, minden nõ elvár a férfi tõl, akárhány éves is. Főleg attól, akinek állítólag annyira tetszik! Bókok helyett sérvmûtét, félrepisilés, profi temetői felvételek, adatok az õ egykori hatalmáról és hasonló ínyenc témák. Őrület! Észre sem vette, hogy egész idő alatt csak õ beszélt… Randi… Örömpercek… Hát nekem nem, annyi szent! Mindegy, ilyen jót rég nevettem! Csak ne lenne annyira sértő mégis számomra…” Nem magyarázkodik, nem mentegetõzik. Nem tartja fontosnak, hogy bármit is mondjon. A sötét utca biztonságosan vezeti haza. „Jó, hogy egyedül vagyok, senki nem látja könnyeimet. Olyan megalázó volt ez az egész és annyira fölösleges…” \
Amíg a kulcsot keresi, felnéz a kihűlt, csillagoktól szikrázó égre: „Te örökre magaddal vitted a legszebb emberi érzést, ami igazán emberré teszi az embert, és én annak az emlékét őrzöm!…” A decemberi égen utat vág egy hullócsillag. Derengő ezüstfénye vigaszt hozó reményt szitál Luca lelkére.