A kisokos----Wilhelem
Volt egyszer egy halmocska, egy roppant kíváncsi kis halmocska. A világon mindent meg akart
tudni. Nem hagyott békét sem égnek, sem földnek,sem légnek, míg el nem beszéltek neki mindent, amit tudtak.
Már annyi mindent tudott es olyan okos lett ,hogy szép lassan megkopaszodott a feje.
azok mosolyogva néztek egymásra és halkan suttogták: -azt az egyet még sem tudja-
-Mit nem tudok?- kérdé haragosan a halmocska Erre azonban szomszédai mindig azt felelték, hogy
bizony a nevét nem ismerik, hanem azt hallották,hogy van olyan tudomány, melyben a bölcsek köve
s minden talánynak megfejtése, a titkok titkának kulcsa rejlik, melyet mindenki fáradság nélkül megtanulhatsz melyben több bölcsesség van, mint mindazon haszontalanságban, melyen a tudósok — egész kopaczodásig törik a fejüket.
-Ha-ha-ha nevetett a halmocska megvetően. -Haha,,mily ostoba állítás! hisz én tudom legjobban, hogy már mindent tudok a világon - s mi a kopaszságot illeti, arra büszke vagyok, mert azok a legokosabbak.
Ezzel hátat fordított társainak s e perctől fogva nem is törődött többé azokkal a tudatlanokkal, hanem egészen elszigetelve élt, és csupán a tudományoknak szentelte napjait. Es a halmocskából halom lett és a halom megöregedett, a többiek pedig még mindig azt súgták egymás fülébe : -Még sem tudja azt az egyet!
Egyszer, évek múltával, a halomnak látogatója jött Egy öreg felhőkisasszony volt, ki ócska,
kék szegélyzetű szürke köpenyt viselt, oly tudós volt, hogy mindenki irtózott tőle.
Szellő soha sem közeledett a kék szegélyzetű esőköpenyhez, s soha nem is kérte meg kezét, minek folytán öreg felhőkisasszony lett belőle, ki hivatását nem teljesíthette.
Az öreg halmot azonban egészen elbájolta az öreg felhőkisasszony tudománya és szellemes társalgása.
A napok ezen kellemetes társaságban szokatlan gyorsasággal múltak el, midőn végre elérkezett a felhő elutazásának ideje.
Azonban elképzelhető az öreg halom megdöbbenése, midőn a felhő, elutazása előtt,
olyan dolgot említett fel, melyről a halom eddig soha nem hallott.
Ismered-e azt a szép mesét, az ég négy szerelméről? -kérdé a felhő, midőn már búcsúzni akart.
Mi az, a szerelem? az nem lehet tudományos dolog,mert én bizony nem értek hozzá.
-Tudomány az, ha nem is ismered feleié a felhő, még pedig olyan, mit Isten maga gondolt ki, maga
írta róla a könyveket, minden lény szívébe Lehetetlen !kiáltott fel szörnyülködve a halom, ha
valóban tudomány, miért nem hallottam soha felőle ?
-Nem is beszélnek erről a természetben,» mondá a felhő, -mindenki, a ki ismeri e tudományt, magába zárja, mint egy szentelt érzelmet, nem jön az soha az ajkakra. Látszik, hogy egész életedben nem találkoztál emberekkel, mert csak azok tudtak nevet találni e tudomány számára, csak azok tudják megbeszélni s árulni, csak azok tudnak játszani vele !
-Midőn Isten megteremtette az Eget és az bágyadtan nyugodott le felhőpamlagára,
domború tagjait kiterjesztve a végtelenbe-- felemelte nagy kék szemeit ábrándos vággyal, és
az első a mit látott, a mit észrevett a mindenségben,a szerelem volt, négy bájos
nő alakjában.
És a négy nő megölelte gyöngéden, szerelem teljesen,üde ajkaik édes szavakat susogtak, szemeik
még édesebb nyelven beszéltek, s az Ég soha se gondolt arra melyiknek a szava, csókja simogatása jobb vagy szebb.Egyformán szerette őket.
Igy éltek egy darabig amíg a nők kezdtek féltékenyek lenni egymásra.Gonosz szavakkal illették egymást addig amíg az Isten megelégelte es szét választotta a nőket:
Egyszer csak az egyiknek szabad az Éggel szerelmeskedni.
A legfiatalabb már kora hajnalban ott volt.
Megjelenésére felébredt minden, a pacsirták ujjongva daloltak a friss, üde légben, a virágok kitárják harmatos kelyheiket és a kis barna nyulacskák előbújnak a bokrokból,s komolyan köszönnek -jó reggelt hosszú füleikkel. Mert e bájos leányka az aranycsillaggal - a REGGEL
Amott a láthatáron közeledik fényesen, ragyogóan a másik nő, élete delében.Arany haját felbontja
s ellepi vele az Eget, a Földet s a tengert,aranyos fénybe fürosztve az egész természetet.
Itt van az égőn szorítja kebeléhez deli kedvesét, a világ aranyhajú királynéját - a NAPOT
Égnek túlvilági fényében ragyog fel, sötétkék szemeiben szenvedélyes lángok lobognak, midőn
tudni. Nem hagyott békét sem égnek, sem földnek,sem légnek, míg el nem beszéltek neki mindent, amit tudtak.
Már annyi mindent tudott es olyan okos lett ,hogy szép lassan megkopaszodott a feje.
De o nem törödött ezzel,,hanem tanult ,kutatott tovább és a világ legokosabb halmocskájának képzelte magát.Csak az bosszantotta, hogy valahányszor szomszédai előtt tudományával dicsekedett
azok mosolyogva néztek egymásra és halkan suttogták: -azt az egyet még sem tudja-
-Mit nem tudok?- kérdé haragosan a halmocska Erre azonban szomszédai mindig azt felelték, hogy
bizony a nevét nem ismerik, hanem azt hallották,hogy van olyan tudomány, melyben a bölcsek köve
s minden talánynak megfejtése, a titkok titkának kulcsa rejlik, melyet mindenki fáradság nélkül megtanulhatsz melyben több bölcsesség van, mint mindazon haszontalanságban, melyen a tudósok — egész kopaczodásig törik a fejüket.
-Ha-ha-ha nevetett a halmocska megvetően. -Haha,,mily ostoba állítás! hisz én tudom legjobban, hogy már mindent tudok a világon - s mi a kopaszságot illeti, arra büszke vagyok, mert azok a legokosabbak.
Ezzel hátat fordított társainak s e perctől fogva nem is törődött többé azokkal a tudatlanokkal, hanem egészen elszigetelve élt, és csupán a tudományoknak szentelte napjait. Es a halmocskából halom lett és a halom megöregedett, a többiek pedig még mindig azt súgták egymás fülébe : -Még sem tudja azt az egyet!
Egyszer, évek múltával, a halomnak látogatója jött Egy öreg felhőkisasszony volt, ki ócska,
kék szegélyzetű szürke köpenyt viselt, oly tudós volt, hogy mindenki irtózott tőle.
Szellő soha sem közeledett a kék szegélyzetű esőköpenyhez, s soha nem is kérte meg kezét, minek folytán öreg felhőkisasszony lett belőle, ki hivatását nem teljesíthette.
Az öreg halmot azonban egészen elbájolta az öreg felhőkisasszony tudománya és szellemes társalgása.
A napok ezen kellemetes társaságban szokatlan gyorsasággal múltak el, midőn végre elérkezett a felhő elutazásának ideje.
Azonban elképzelhető az öreg halom megdöbbenése, midőn a felhő, elutazása előtt,
olyan dolgot említett fel, melyről a halom eddig soha nem hallott.
Ismered-e azt a szép mesét, az ég négy szerelméről? -kérdé a felhő, midőn már búcsúzni akart.
Mi az, a szerelem? az nem lehet tudományos dolog,mert én bizony nem értek hozzá.
-Tudomány az, ha nem is ismered feleié a felhő, még pedig olyan, mit Isten maga gondolt ki, maga
írta róla a könyveket, minden lény szívébe Lehetetlen !kiáltott fel szörnyülködve a halom, ha
valóban tudomány, miért nem hallottam soha felőle ?
-Nem is beszélnek erről a természetben,» mondá a felhő, -mindenki, a ki ismeri e tudományt, magába zárja, mint egy szentelt érzelmet, nem jön az soha az ajkakra. Látszik, hogy egész életedben nem találkoztál emberekkel, mert csak azok tudtak nevet találni e tudomány számára, csak azok tudják megbeszélni s árulni, csak azok tudnak játszani vele !
-Midőn Isten megteremtette az Eget és az bágyadtan nyugodott le felhőpamlagára,
domború tagjait kiterjesztve a végtelenbe-- felemelte nagy kék szemeit ábrándos vággyal, és
az első a mit látott, a mit észrevett a mindenségben,a szerelem volt, négy bájos
nő alakjában.
És a négy nő megölelte gyöngéden, szerelem teljesen,üde ajkaik édes szavakat susogtak, szemeik
még édesebb nyelven beszéltek, s az Ég soha se gondolt arra melyiknek a szava, csókja simogatása jobb vagy szebb.Egyformán szerette őket.
Igy éltek egy darabig amíg a nők kezdtek féltékenyek lenni egymásra.Gonosz szavakkal illették egymást addig amíg az Isten megelégelte es szét választotta a nőket:
Egyszer csak az egyiknek szabad az Éggel szerelmeskedni.
A legfiatalabb már kora hajnalban ott volt.
Megjelenésére felébredt minden, a pacsirták ujjongva daloltak a friss, üde légben, a virágok kitárják harmatos kelyheiket és a kis barna nyulacskák előbújnak a bokrokból,s komolyan köszönnek -jó reggelt hosszú füleikkel. Mert e bájos leányka az aranycsillaggal - a REGGEL
Amott a láthatáron közeledik fényesen, ragyogóan a másik nő, élete delében.Arany haját felbontja
s ellepi vele az Eget, a Földet s a tengert,aranyos fénybe fürosztve az egész természetet.
Itt van az égőn szorítja kebeléhez deli kedvesét, a világ aranyhajú királynéját - a NAPOT
Égnek túlvilági fényében ragyog fel, sötétkék szemeiben szenvedélyes lángok lobognak, midőn
égőn szorítja kebeléhez deli kedvesét, a világ aranyhajú királynéját - a NAPOT
Itt jön a harmadik nővér! Arcán bíborfátyol,ruhája ködlepel, úgy lebeg, leng, mint egy árnyék.
Sötét fátylait lebocsátja kedvesére és mellé ül csöndes,mélázó szemekkel. A földön minden lenyugszik Csak a bokorból hallatszik nesz és elkezdi méla dalát a fülemüle, az ég ibolyaszín, sötétebb lesz,lassan tűnik le róla a bíboros fátyol, és még egy halvány sugárral intve elválik -az EST
. Egy csókcsillag. Fekete köntösével elborítja kedvesét, fejét keblére fekteti s csókolja arcát szenvedélyesen, míg az éj ragyogni kezd az aranycsillagok fényében,melyek mind csókjaiból lettek. Minden alszik,csak e nő nem, ki lecsókolja a leheletet kedvese ajkáról és bölcsődalt zümmög neki .
Majd az EJ-elbúcsúzik
enyelgett, a szomszéd hegyek összeölelkeztek,a patak fehér habja, a szomorúfűz lecsüggő ágait
csókolgatta. Lenn a völgyben pillangó és virág, szellő és falevél édes titkokat susogtak és a halom most mindent megértett.
Csak ő állt egyedül, csak neki nem volt párja, csak tőle fordult el mindenki, midőn szerelmet
. Gúnyolták, nevették a vén bolondot ki öreg korára ifjú szeretőt keres.
A halom elszomorodva nézett körűl, mert megértette ; hogy míg élete gyökereit vizsgálta, annak virágai elhervadtak, s kezében nem maradt egyéb a sziromtalan, levelek a szárnál.
Itt jön a harmadik nővér! Arcán bíborfátyol,ruhája ködlepel, úgy lebeg, leng, mint egy árnyék.
Sötét fátylait lebocsátja kedvesére és mellé ül csöndes,mélázó szemekkel. A földön minden lenyugszik Csak a bokorból hallatszik nesz és elkezdi méla dalát a fülemüle, az ég ibolyaszín, sötétebb lesz,lassan tűnik le róla a bíboros fátyol, és még egy halvány sugárral intve elválik -az EST
. Egy csókcsillag. Fekete köntösével elborítja kedvesét, fejét keblére fekteti s csókolja arcát szenvedélyesen, míg az éj ragyogni kezd az aranycsillagok fényében,melyek mind csókjaiból lettek. Minden alszik,csak e nő nem, ki lecsókolja a leheletet kedvese ajkáról és bölcsődalt zümmög neki .
Majd az EJ-elbúcsúzik
-En is szeretni akarok! kiált fel a halom, .A halom körültekintett. Az ég szöghajú kedvesével
enyelgett, a szomszéd hegyek összeölelkeztek,a patak fehér habja, a szomorúfűz lecsüggő ágait
csókolgatta. Lenn a völgyben pillangó és virág, szellő és falevél édes titkokat susogtak és a halom most mindent megértett.
Csak ő állt egyedül, csak neki nem volt párja, csak tőle fordult el mindenki, midőn szerelmet
. Gúnyolták, nevették a vén bolondot ki öreg korára ifjú szeretőt keres.
A halom elszomorodva nézett körűl, mert megértette ; hogy míg élete gyökereit vizsgálta, annak virágai elhervadtak, s kezében nem maradt egyéb a sziromtalan, levelek a szárnál.
Megjegyzések