Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Szabadon lebegve Egy helyre vágyom, boldog órákra, áram és telefon-nélküli korra amikor az óra vekker felringatna gyertya fénye ébresszen madarakat és a macska doromboljon ajtómra. Legjobban szeretem azokat a napokat mikor a madár csicsergést álmomban meghallom, még rózsás hajnalban, míg a szívemben mélyen rejtve van a szárnyak nesze mely hangtalan. Amikor arany szikrát hint rám a nap szeretnék lebegni ,szállni suhogva ne zavarjon a világ apró borzalma, csak érezzem magam az ég alatt kitárt karjaimmal merészen szabadban. Az ég ragyogjon mint tüzes csóva s tenger ringjon régi dalával tova, míg a megrészegítő tavasz mámora boruljon ránk egy vidám éjszaka amíg én szállok halkan suhogva.  

 Értsd meg végre: szeretlek, féltelek mint pírját a hajnal, megértelek nem kérdem, hogy szívből adsz- e ennem, hogy hűségemért mi bért kell vennem gondolom, nyesem sivárságod, mint kertész a fáit, hol kellem terem.     Hogy megértem jellemed forrását a lappangó éjt, lelked zord táját méla, esengő egyedülléted, amely, mint rőt mező, benned réved hát magamban sírok fájón, folyton mennyi bú, mennyi kín — mennyi vétek   Nem sírnék, de tudom, bizony szenvedsz Esengnél, drága, ám nem csenghetsz Fényre vágyón árnyékos padkán ülsz gyűlölsz, szeretsz, elepedsz így hevülsz S bár szemedben ezüst részvét eseng, tőlem, mégis távolodsz, menekülsz,   Mint zerge veszélytelen vadonból ki leső veszélyre mit se gondol fut érzése, látomása után nem néz jobbra se balra se futván úgy futok, emelkedvén szinte, tört poéta emelkedvén szinte, tört poéta én szerelmedért csupán.   Van úgy az ember, míg némaságba jut hogy oltalomért vad veszélybe fut. S ki tudná elmondani, mi löki, mi ...

 KIT VIHAR SZERET   Szakítsad ki magad a szél hegyes karma közül .,örül majd egy angyal miképp most az ördög örül.   Rejtsd, ha tudod, lelked bújj, ha lehet, tartsd meg magad s rejtekből nézd, lesd a  rád vicsorgó agyarakat.   Eszmék mögé rejtesz kis virág, kit vihar szeret vagy halj meg már égve Nem. lehet, úgy-e, nem lehet Szegénykém,: úgy-e, nem lehet

Pírral, parázzsal és lánggal, mint könnyű lidérc-alak, hajnalkor jövök hozzád s felgyújtalak.   Gyulladj ki, világits,égj nekem, oktass, játssz velem köszöntelek bíbor hajnal, szép szerelem.   Telt gyümölcsű nyár vagy te s én éhes paraszt, etess Szoríts magadhoz félve, el ne eressz.   Pincéből láttalak meg és nincs nyugtom azóta. Lelkem bolygó vonat,szívem egy nagy rózsa.             

 A szerelem oly távol jár a muzsika oly messze szól mintha lilás kristálypohár, zengene lenge esthomálytól.   Így rezegnek a számban is szavak melyek lassan elnémulnak a mennydörgés így lesz hamis hang sóhaja, bágyadt búmnak.   Úgy hűlők ki mint az étel, úgy alszom el, mint a dallam úgy halok meg egyszer éjjel, meg sem látja senki rajtam.

 Hol az aszparágusz s rózsáim füzére, hogy feldíszítsem újra deres hajzatom? Vigadni vágyom, bár az évek súlya nyom vigadni és dalolni kacagó zenére.   Hol vannak kék barlangjaim s a földig ér-e dús fáimnak gyümölcse roskadt ágakon? Nyargalni vágyom én ifjonti vágyakon, világgá újra múltam tündérszép hegyére.   Az öregség derűs, ha homlokán ragyog még a fiatalság fénye, mely, lám, hű marad ahhoz, ki zord sorsával bátran szembeszáll.   az öregség nem szomorú, hogy kikopott rég az életből, nem sérti balgán gúny s harag, ha ott is víg, hol árnyat vet rá a jövő halál.