Feltelek csak

 Értsd meg végre: szeretlek, féltelek

mint pírját a hajnal, megértelek

nem kérdem, hogy szívből adsz- e ennem,

hogy hűségemért mi bért kell vennem

gondolom, nyesem sivárságod, mint

kertész a fáit, hol kellem terem.

 

 

Hogy megértem jellemed forrását

a lappangó éjt, lelked zord táját

méla, esengő egyedülléted,

amely, mint rőt mező, benned réved

hát magamban sírok fájón, folyton

mennyi bú, mennyi kín — mennyi vétek

 

Nem sírnék, de tudom, bizony szenvedsz

Esengnél, drága, ám nem csenghetsz

Fényre vágyón árnyékos padkán ülsz

gyűlölsz, szeretsz, elepedsz így hevülsz

S bár szemedben ezüst részvét eseng,

tőlem, mégis távolodsz, menekülsz,

 

Mint zerge veszélytelen vadonból

ki leső veszélyre mit se gondol

fut érzése, látomása után

nem néz jobbra se balra se futván

úgy futok, emelkedvén szinte, tört poéta

emelkedvén szinte, tört poéta én

szerelmedért csupán.

 

Van úgy az ember, míg némaságba jut

hogy oltalomért vad veszélybe fut.

S ki tudná elmondani, mi löki,

mi ajzza, űzi, hogy majd széttöri?

Lehet, holt anyám derengő féltése,

vagy pók csupán, ki művét így szövi.