Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Talán tévedek, hogy beszédem érted s felelsz is rá, meglepetten nézlek, rohadt eme kor mely vesztünket akar úgy élünk benne, mint az átkozottak.. Semmiben sem hiszek bár szép a nap most próbálkozom amíg kedves vagy, holnap talán késő lesz s cserben hagysz vagy talán nem éppen kedves a válasz. Miben higgyek hát, ami biztos lenne? A múlt rongyos lett,s a laza jelenre egyedül te lehetsz élő bizonyíték és ezek a sorok mik féltett gondok  bár ne lenne igaz , mikor kimondom: Te elhagysz, ő fellobban ,s örökre kiég!pW.B.]

Titokzatos mosollyal jár-kél, akár a szent kit mindenki szeret nem pirul ha szépséges testét, férfiak csodálják  gyönyörrel. Így is árulhatja   csodás  testét s parázna, szégyentelen férfiak, nézik merre elring szép alakja, útjából csábosan  félreállanak. De ő  megy mosolygós arccal, útjára  lehullt fehér szirom havaz, s hullt szirommal dehogy is bánja hogy nem tér vissza már a  tavasz. És nem  is érteni miért ez  az élet a férfi s az asszonyi szív örömét gyümölcsbe  tekeri,úgy sírnék mégis, hogy nincs szememben könny elég.

 Te felépülsz bárhova is sietsz a jéghegyek sapkáján is megélsz, hegyes lépteid mind merészebbek utánad csak egy sötét űr kerget. Meghitt apró csöndességemben végső sóhajom a cigaretta füstben száll, mint ahogy szállnak erkölcseink csak nézek utánad s az élményeink csendre intenek , a kihalt réteken utamban keresnek százszor felejtések, ha velem maradsz majd rajtad csüngők de csak karikában száll még füstöd. S míg bennem ezernyi hiány tódul felépült testeden idegen fogalom, üres szívemben vérem sem sokkol de megélt tetteink csupa ragyogások.

Szerettelek téged, harmatos hajnalon a piros rózsa dombon az erdei avarban. Megtört viharokban, napnak a fényében, holdnak kékségében, hulló csillagokban. Remegő csillogásban a nagy sötétségben, fénytelen estékben ködös merengésben. Feledtelek sokszor ég és földek között, a napnak hajnalában az érzés újra rám tört. Újra felkacagtam, lázasan mindennap lihegtem nevedet mindig ugyanazt. Sóhajokba zártam imába foglaltam, lelkembe tároltam kószán még suttogom. Ajkammal neved halkan.

Szívemben vagy, ha égre tekintek csillag szemmel, ha a hold ragyog kékes füstösen, szerelemmel. Veled vagyok nincstelen éjeken bár fojtogat a köd, finoman fogom eltévedt kezedet tiéd a jövőm. Hallom , ha az ég haragosan játszik az űr fenekén , hallom messziről finom sikolyod mi bennem él. Bármerre mész utadon követlek szorosan foglak, ha tombol a szél és elfújja kedved vigasztallak. Hallgatom halkan a tenger zúgását magányomban , hajnalkor eltűnnek ezer csillagok , marad csillagod. Tüzes lángok mardossák arcod vized vagyok , vad haragos orkánok tombolnak oltalmad vagyok. Szavad fülembe cseng dallamosan nem hiába , csábos szavaim hangodat tompítják száll a vágyam. Ha ringat a hullám, kavicsos parton pázsit vagyok , keblemre rátalálsz és ringat majd dalom , múltamat föladom. És ha kéjt hoznak az istenek hozzám üdítlek csókokkal , e szép változásban megújul kedved mindig tiéd leszek .

Gyűlölöd azt, mit tönkretettem az átvirrasztott, buja éjjeleket, tudom, majd visszakéred tőlem azt is, amit még nem is tettem. S a hévvel bíró győzelem érve még piheg, hiába kérdezlek téged, még fáj az öntudatlan őszinteség, és hogy emberibb lettél, ígértél. Nincs kegyelem: versenygyőztes az, aki jobban gyűlöl, a bölcsé, aki mindent karóhoz köt ebként, okosé a kegy, az idő mindenkié. Nem remélhetek újabb kegyelmet, amíg bennem új bűnök születnek, és halálos szorításom mérgezett, hiába igyekszem hősiesen elédbe. Most szíved fölé hajolok békésen, hallgatom és csitítom heves véred, megvárom, míg kegyelmes kezed végigsimítja hevesen forró testem.

Honnan jönnek emlékek a szívbe ? Ha visszanézel szinte hihetetlen hogy valóság volt minden édes tett mi örökre rád zárta az éji sötétet. Játékos füstként omlik az életed a márványnál is fehérebbnek érzed ringatod magad kedvesed mellett ki feléd hajol tüzesen,szítja véred. Boldogan, még félszegen élvezed arca vonalát, fürkésző nézését s hiába áll magasabban feletted alattvalód lesz, mámorból felelget. S a boldogság heves öröm perceiben, agyad sem gátol víg gyönyörben nem érted hogy leltél merészséget e ritka perc drága egy ékszer neked. Mennyi emlék zenél követelőzően, derű imbolyog halkan képzeletedben össze esküdt kapcsolata a szíveknek amit a testek közelségében élvezel. Ma már csak az emléke jut szívedhez , de régi vétkeid mind veled döcögnek és ha új szerelem néha-néha betéved új világot hoz,hátrahagyva a merészet. [