A tanár halála---Wilhelem
A házak fedelei fehéren világítanak a szürke égbe, megmarad
a hó az utca északos felén is, de az úttesten, ahol mennek, elolvad,
ahogy leesik mindjárt. Piszkos kása lesz belőle s amin a menet is
átgázol, az tiszta locsogó sár.
Sokan tapicskálnak az üvegkocsi után, férfiak, nők elegyesen, de arcukon nem bánat van, csak komolyság és tisztelet, ami a halálnak mindig kijár. Az utolsó sorban három ember megy. Negyvenen túl lehetnek már, arcuk borotváltan is petyhüdt s hajuk ezüstös. A görnyedt testtartás természetes forma náluk s nem az elhunyt barátnak szól.
- Jó ember volt - mondja a törvényszéki bíró. Ezen az utolsó kicsi szón úgy elgondolkozik. Lenéz, de nem a földet látja, csak a két nagy gombot a hasán és a két gomb között egy hajszálat. Kesztyűs kezével gyorsan lesepri onnan a hosszú szálat és aggódva néz szomszédjára, a szikár ügyvédre, hogy az vájjon látta mozdulatát.
Megnyugodhat ott hamar, mert az csak néz maga elé és azon gondolkozik, ki lesz most már a negyedik a tarokk partiban és az ivásban egyaránt. A bal szomszéd nem ilyen nyugodt. Érzékenyebb lelkére ez az út nagyobb hatást gyakorol. Egy beszélgetésen jár az esze, annak befejezetlenségére gondol és a kérdésre, amit nyitva hagyott. Hacsak nem éppen ez a befejezése, villant át most hirtelen
- Jó barát volt- ismétli meg a bíró. Beszélni akar akármit, mert ez a nagy csend félelemmel tölti el és nem akar a halálra huzamosabb időn át gondolni. Nem is néz a koporsóra. A fáklyát tartó angyalt szemléli és az előtte haladó nők kalapjait, felváltva.
- Bátor ember volt - segít rajta az érzékeny lelkű jegyző.
- Akarat kell hozzá, erős és nagy akarat, hogy így kiugorjon valaki az életből. Lelkében fizikainak válik a kép és látja ugorni Tamási János tanár urat a halálba, úgy mint a fürdőben ahogy ugrálnak az emberek a partról a vízbe, fejük felett összetett kezekkel. Tudja, hogy neki soha nem lenne ennyi ereje, a vízbe sem mert még soha fejest vágni.-Minek sietni, amikor lassan is ideérünk - tárja szét karjait az ügyvéd. Ott mennek már valóban a sírok között s a macskaköveken úgy ingadozik a díszes kocsi, mint a virág a szélben.
Most megállnak, a kocsi nem megy tovább. Halálhuszárok veszik karjukra a koszorúkat s vállukra a koporsót. - Igazad van - szuszog az oldalban a bíró.
- Az a miénk csak, amit megeszünk, megiszunk, elcsókolunk. Többet soha nem lesz részünk benne, nem veri meg kabátunkat a havaseső.
- Nem rossz a halál - kél a távozó védelmére a jegyző.
- Megnyugvást ad, pihenést. Meghal a mindig mozgó ész, nincs mi számon tartsa az órát és a lélek örökké valósága betelik. Ha megkérdeznénk egyet e kövek lakói közül, tudom egy sem cserélne velünk subát. - Mi célja van hát a földi létnek?- emeli fel karját az ügyvéd és szürke szemével ránéz a jegyző szemüvegére. - Ki tudja? Vallás és filozófia kutatja, az ember sejti. Én azt hiszem, megtapasztalni az élet nyomorúságát és bűneit, a félegességet, hogy kiszabadulva innen annál ízesebb legyen a teljesség. A tökéletességből jövünk és oda megyünk vissza. A bűnt a testtel vesszük fel és azzal is vetjük le.
- Te nem hiszel az örök kárhozatban? - áll meg egy pillanatra a meghökkenéstől az ügyvéd.
- A testiben igen, a lelkiben nem. - Ezt hogy érted? - kérdezik egyszerre.- Úgy értem hogy a test minden pillanatát kárhozatban éli. Emlékezz arra, hogy csók közben is az a gondolat nyugtalanított, hogy holnap tán nem csókolhatod; evés közben, hogy este tán nem ehetsz ; ha egészséges a bensőd, akkor betegségtől rettegsz. A rettegés és az állandó vágy teszi kárhozatossá földi életünket.
- Te akkor Jánost nem sajnálod? - Nem- veti fel fejét.
- Várjatok csak, mondok nektek valamit, nem most - emeli fel kezét s inti, hogy hallgassanak, mert a pap a tátott szájú sír elé állt, a koporsó fölé. Elhallgatnak és a beszédet kezdik figyelni. Fiatal, beesett mellű ember a pap, gyengén fújtat a tüdeje s a szó halkan érkezik hozzájuk, mint egy régi orgona hangja. A sötétség nem is hall semmit belőle s mind közelebb húzódik az erdőből, hogy kivegyen valamit a beszédből fekete fülével. Közelebb lépnek ők is és a darálásból a romolhatatlanság igéit fogja fel agyuk. Komolyan néznek a vigasztaló ember erőfeszítésére, itt a hóval lepett avaron állva, a porrá vált test szomszédságában, szemben a halállal. Itt, ahol immár az agyag is vízzel telik meg, szétomlik és más alakban jelenik meg valahol egy folyó partján. A fűzfák vékony csontjai belezörögnek a beszédbe, a vékony ágak is is suhognak a kicsi szél nyomása alatt, csak a fenyők állanak mozdulatlanul, velük nem bír s csak hő sapkáikat porozza a koporsó tetejére.. A törvényszéki bíró aggódva néz a papra, hogy mikor fejezi már be. Vékony cipő talpa átázott,- lúdtalpa elfáradt s rosszul kezdi érezni magát mindenként.
Aggodalmaskodva hordozza körül tekintetét az ügyvéd is a hegy hátán, amely tiszta fehér, amin csak egy-egy fekete folt jelent színt és formát. Azután elhangzik az ámen és a három barát meredt szemmel nézi, hogy a halálhuszárok kezében, a kötél s indul el a koporsó. Lassan süllyed, már csak behavazott fedele látszik, azután az se. A tömeg megmozdul és oszlik. Ők még maradnak. Nézik a keskeny nyílást, a szoros kaput, amin túl minden tanítás szerint jobb világ van. A halálhuszárok helyét elfoglalják a sírások és gyors mozdulatokkal lapátolják vissza, a sárga agyagot. Szegények és rongyosok, mindenként illetlenek a gyásznéphez, olyanok, mint bogarak a fényes asszonyok között. Néhányan segítenek nekik és előbb elmorzsolva a nedves göröngyöt, bedobják a lyukba.- Tán, mehetünk mi is -szólal meg a bíró, mikor már egészen megtelik a gödör s még marad is a földből jelnek.
2
A másik kettő bólint, de nem menés lesz belőle. Csak csúszkálás a jeges kövek élén. És amikor a fagyott mohán a jegyző majd hanyatt vágódik, hát egymásba karolnak s úgy mennek, mint valami diákok, hogy a síkos út s a sötétség ne gyalázza meg egyiket se. így érnek a városba. Ott már égnek a lámpák. Az ablak szemek is világosak. A járdák pedig járhatok.- Valamit akartál mondani, mielőtt a pap beszélni kezdett volna - emlékezteti a bíró a jegyzőt. - Jánosról - integet fejével az s elengedi az
- De nem itt - ellenkezik az ügyvéd. - Átfázunk egészen. Van egy ötletem, ide már nincs messze az Oroszlán, igyunk meg ott egy pohár bort. - Úgy van - pártolja meg az indítványt a bíró.- Ott majd elmondod; mi is szívesebben hallgatjuk, te is könnyebben beszélsz... Fázom is - és összerázkódik. - Jó, legyen egyezik belé a jegyző is - de.. . nem inkább a Fehér ló-ba menjünk? - kérdi aggodalmasan. - Na, nem.. - utasítja el azonnal a lehetőséget is a bíró - ott nem vagyunk ismerősök. - A bor se jó -jelenti ki az ügyvéd. - Csak azért gondoltam - bátortalankodik el a jegyző mi tehetünk róla- rágja be bajuszát . Megindulnak a vendéglő felé. Az úton nem engedik, hogy belekezdjen az elbeszélésbe és szótlanul fordulnak be a vendéglő kapuján is. A régi asztalhoz ülnek és hálásan fogadják a pincér szomorú hangú beszédét, zajtalan járását, a lezárt rádiót és azt, hogy mindenki úgy bánik velük, mint gyászolókkal szokás.
Az első pohár rizling gyorsan felszívódik és kimelegíti egész testüket. Már a bíró sem fázik, elnyújtozódva ül a karosszékben és egy bőrszivarral babrál, hogy rágyújthasson.
- Tudjátok - kezdi a jegyző - amit elmondok lehet, hogy úgy volt, de az is lehet, hogy nagy részét most találtam ki a temetés alatt és nem is igaz. János különös ember volt...- Furcsa - jegyzi meg hirtelen az ügyvéd. - Az. Nem az érzelmes fajtából - állapítja meg a bíró, miután ügyes mozdulattal levágta a szivar végét. - Az barátom... már a teste is.. . hatalmas teste volt, mint egy bikának. Nagy hangja, széles mozdulatai, örökké jó kedve... tudott élni. Azt hiszem, sok szeretője lehetett...
- Csak azt nem tudom, miért csinálta? — tárja szét karjait az ügyvéd. — Én vezettem a nyomozást - simítja hátra haját a bíró és nagyot szí a szivarból- de nem maradt utána semmi levél, vagy nyom.- Azt hiszem, soha nem tudjuk meg- Látom, titeket is megtévesztett János viselkedése. Félreértettétek - mosolyog a jegyző . - Nem vettétek észre, hogy a sok kacagás, a zsíros tréfák, széles mozdulatok palástoltak valamit? Azt, amiről én azt hiszem, hogy halálba vitte, nekem osztálytársam volt. A kártyán kívül is gyakrabban találkoztunk, hát jobban ismerem. Figyeljetek ide, elmondok egy beszélgetést.
- Halljuk -türelmetlenednek.
- Egyszer, éppen itt voltunk, ennél az asztalnál is ültünk. Igen, ennél, ő ott ült - mutat a bíróra - ahol te ülsz most, Sándor. Az megmozdul, mintha kényelmet lenül ülne és nem a szék fája nyomná ülepét, hanem egy halott csontja. - Ott ült és lehetett benne már valamennyi bor. Én vele szemben ültem és két deci bort rendeltem. Akkor hirtelen, minden átmenet nélkül azt mondta nekem: - Te boldog ember vagy, Dezső. Ránéztem és megütődve kérdeztem. - Miért lennék boldogabb, mint te? - Azért barátom, mert én most búcsúztam el életem szebbik felétől.-A délutáni vonattal elutazott a feleségem.- Úgy tudom, rég el vagytok válva - csodálkoztam. -El.. . igaz... el.. .- fanyalogta- de, tudod.- hát persze nem tudhatod.-Én most is nagyon szeretem- mondta végül bátran ki.- Hát akkor? - akartam kérdezni.
- Tudod - vágott a szavamba-hogy miért váltunk el? Mert a gyanú minden embert csábítónak öltöztetett fel előttem. Úgy volt, kérlek, hogy elutazom. Szép nyár eleje volt és sétálva mentem az állomásra, nem kocsin. Lassan mehettem, mert mire leértem, a vonat már elment. Kicsit bosszankodtam, de a szép este megvigasztalt és hazafelé még lassabban mentem. Kellemes idő volt, gyakran megálltam nézni a csillagok Mikor hazaérek, hát a kapu nyitva van, az ajtó pedig zárva. Ezen megütődtem. Zörgetek. Semmi nesz. Dörömbölök, hát arra sem nyílik az ajtó. Ez már bosszantott. Tán öt percig állhattam az ajtó előtt s ez az öt perc szörnyű gyanút szült bennem. A fejem nyilallani kezdett, hogy feleségem nincs egyedül s ez az idő arra kell, hogy engem félrevezessenek. Akkor már reszketve vártam a zár pattanását és azt hiszem kiabáltam is. Feleségem kék hálóingben nyitott ajtót s arról panaszkodott, hogy megijesztettem, hogy nem tudta elképzelni, hogy ki az.-Még akart mondani valamit, de én félrelöktem s futottam be a háló szobába. Ott minden csepp vérem az agyamra futott s beleimet elöntötte az epe. A gyanú pedig akkorára nőtt, hogy letepert bennem mindent. Nyitva volt az ablak és nekem úgy tetszett, mintha a függönyök még mozogtak volna, mintha csak az imént ugrott volna ki valaki rajta, őrültként szaladtam az ablakhoz és kinéztem az éjszakába, de akárhogy kihajoltam s meresztettem szememet, nem láttam semmit, csak a japánbirs néhány levelét, amit a villany kisütő fénye világított meg. Lassan megfordultam akkor, de a párkányt nem engedtem el, úgy éreztem, hogy elesem, ha nem fogózkodom valamibe. Végignéztem a szobán, de nem volt nagyobb rendetlenség, mint amennyi egy hálószobában szokott lenni. Megtapogattam a fejemet, hogy ne szakadjon széjjel és rágyújtottam egy cigarettára. A feleségem ott reszketett előttem és csak nagy későre értette meg, mi történik bennem. Attól kezdve mindennaposok lettek a veszekedések. Sokszor akartam bebizonyítani magamnak, hogy nincs semmi okom feltételezni; hogy az ajtónak zárva kell lennie; hogy lehet nyitva ablak olyan langyos este; hogy aki mélyen alszik, az talán öt percig sem ébred fel; hogy nem is bizonyos az az öt perc... Hiába! a gyanú letorkolta a józan észt... Azután elváltunk-Most pedig elutazott a városról is és nem tudom, hová - Te — és a vállamra tette kezét - Te mit gondolsz! ? - Mit mondott a feleséged?!...- simogattam meg markoló ujjait... - Magyarázgat ott, de minden magyarázat csak gyanúmat erősítette. Azután megunta a védekezést s azt mondta, úgy volt minden, ahogy gondoltam.- Akkor ezt nem hittem neki... Előbb magyarázgat ott, azután sokat sírt, most itt hagyott. Tudod... azóta órákig állok az ablak előtt, kihajolok rajta és nézek az éjszakába. Felmérem a mélységet az ablak előtt, a távolságot a bokrokig és a kerítésig. Nem nyugtat meg semmi. - Most is azt hiszed még? - néztem
- Most is azt hiszed még? - néztem a szemébe - hogy igazad volt?- Nem tudom! Egyiket sem tudom elhinni- ha egyiket hiszem, akkor a másik kísért. Nem tudom. Ha a lelkébe tudtam volna látni, ha egyszer kinyitotta volna, mert zárkózott volt nagyon. Éveket adtam volna életemből, hogy megtudjam az igazat és adnék még ma is.
-Elhallgatott. Kiitta borát, fizetett és elment. Most délután eszembe jutott ez a beszélgetés. Én azt hiszem, hogy megunta az ablak előtt várni az éjszakától a feleletet és elébe ment az igazságnak. odaadta hátralévő éveit.-Hát lehet, hogy igaz, lehet, hogy másként volt - hallgatott el a jegyző megnedvesítette szája szélét a pohárban. A bíró a kék karikákat nézte, az ügyvéd az abrosz szélével játszott.
- Én azt hiszem, valahol itt van János halálának oka - szólalt meg nagy későre az ügyvéd. A bíró még mindig a füstöt nézte, de homlokát erősen ráncolta, mintha hivatalában lenne és egy összekuszált ügy szálait bontogatná.-Azt hiszem igazad van - szólal meg halkan. - Arra az ablakra akasztotta fel éppen magát, amelyik a japánbirsre néz. Az ablak nyitva volt és János arccal kifelé fordulva, mintha keresett volna valamit
- Most már tudja - susogtak az ügyvéd.- Mikor levágták, arca tiszta és nyugodt lett. -Tudjátok ez az arc egészen más volt, mint amilyennek ismertem! - Rosszul ismerjük egymást, -ereszkedett ismét beszédbe az ügyvéd - nem látszik az arcunkon ami bennünk van. Mindnyájan álorcát viselünk.A másik kettő nem szólt semmit. Mind a hárman néztek merőn a borba, de nem mertek inni belőle.
Sokan tapicskálnak az üvegkocsi után, férfiak, nők elegyesen, de arcukon nem bánat van, csak komolyság és tisztelet, ami a halálnak mindig kijár. Az utolsó sorban három ember megy. Negyvenen túl lehetnek már, arcuk borotváltan is petyhüdt s hajuk ezüstös. A görnyedt testtartás természetes forma náluk s nem az elhunyt barátnak szól.
- Jó ember volt - mondja a törvényszéki bíró. Ezen az utolsó kicsi szón úgy elgondolkozik. Lenéz, de nem a földet látja, csak a két nagy gombot a hasán és a két gomb között egy hajszálat. Kesztyűs kezével gyorsan lesepri onnan a hosszú szálat és aggódva néz szomszédjára, a szikár ügyvédre, hogy az vájjon látta mozdulatát.
Megnyugodhat ott hamar, mert az csak néz maga elé és azon gondolkozik, ki lesz most már a negyedik a tarokk partiban és az ivásban egyaránt. A bal szomszéd nem ilyen nyugodt. Érzékenyebb lelkére ez az út nagyobb hatást gyakorol. Egy beszélgetésen jár az esze, annak befejezetlenségére gondol és a kérdésre, amit nyitva hagyott. Hacsak nem éppen ez a befejezése, villant át most hirtelen
- Jó barát volt- ismétli meg a bíró. Beszélni akar akármit, mert ez a nagy csend félelemmel tölti el és nem akar a halálra huzamosabb időn át gondolni. Nem is néz a koporsóra. A fáklyát tartó angyalt szemléli és az előtte haladó nők kalapjait, felváltva.
- Bátor ember volt - segít rajta az érzékeny lelkű jegyző.
- Akarat kell hozzá, erős és nagy akarat, hogy így kiugorjon valaki az életből. Lelkében fizikainak válik a kép és látja ugorni Tamási János tanár urat a halálba, úgy mint a fürdőben ahogy ugrálnak az emberek a partról a vízbe, fejük felett összetett kezekkel. Tudja, hogy neki soha nem lenne ennyi ereje, a vízbe sem mert még soha fejest vágni.-Minek sietni, amikor lassan is ideérünk - tárja szét karjait az ügyvéd. Ott mennek már valóban a sírok között s a macskaköveken úgy ingadozik a díszes kocsi, mint a virág a szélben.
Most megállnak, a kocsi nem megy tovább. Halálhuszárok veszik karjukra a koszorúkat s vállukra a koporsót. - Igazad van - szuszog az oldalban a bíró.
- Az a miénk csak, amit megeszünk, megiszunk, elcsókolunk. Többet soha nem lesz részünk benne, nem veri meg kabátunkat a havaseső.
- Nem rossz a halál - kél a távozó védelmére a jegyző.
- Megnyugvást ad, pihenést. Meghal a mindig mozgó ész, nincs mi számon tartsa az órát és a lélek örökké valósága betelik. Ha megkérdeznénk egyet e kövek lakói közül, tudom egy sem cserélne velünk subát. - Mi célja van hát a földi létnek?- emeli fel karját az ügyvéd és szürke szemével ránéz a jegyző szemüvegére. - Ki tudja? Vallás és filozófia kutatja, az ember sejti. Én azt hiszem, megtapasztalni az élet nyomorúságát és bűneit, a félegességet, hogy kiszabadulva innen annál ízesebb legyen a teljesség. A tökéletességből jövünk és oda megyünk vissza. A bűnt a testtel vesszük fel és azzal is vetjük le.
- Te nem hiszel az örök kárhozatban? - áll meg egy pillanatra a meghökkenéstől az ügyvéd.
- A testiben igen, a lelkiben nem. - Ezt hogy érted? - kérdezik egyszerre.- Úgy értem hogy a test minden pillanatát kárhozatban éli. Emlékezz arra, hogy csók közben is az a gondolat nyugtalanított, hogy holnap tán nem csókolhatod; evés közben, hogy este tán nem ehetsz ; ha egészséges a bensőd, akkor betegségtől rettegsz. A rettegés és az állandó vágy teszi kárhozatossá földi életünket.
- Te akkor Jánost nem sajnálod? - Nem- veti fel fejét.
- Várjatok csak, mondok nektek valamit, nem most - emeli fel kezét s inti, hogy hallgassanak, mert a pap a tátott szájú sír elé állt, a koporsó fölé. Elhallgatnak és a beszédet kezdik figyelni. Fiatal, beesett mellű ember a pap, gyengén fújtat a tüdeje s a szó halkan érkezik hozzájuk, mint egy régi orgona hangja. A sötétség nem is hall semmit belőle s mind közelebb húzódik az erdőből, hogy kivegyen valamit a beszédből fekete fülével. Közelebb lépnek ők is és a darálásból a romolhatatlanság igéit fogja fel agyuk. Komolyan néznek a vigasztaló ember erőfeszítésére, itt a hóval lepett avaron állva, a porrá vált test szomszédságában, szemben a halállal. Itt, ahol immár az agyag is vízzel telik meg, szétomlik és más alakban jelenik meg valahol egy folyó partján. A fűzfák vékony csontjai belezörögnek a beszédbe, a vékony ágak is is suhognak a kicsi szél nyomása alatt, csak a fenyők állanak mozdulatlanul, velük nem bír s csak hő sapkáikat porozza a koporsó tetejére.. A törvényszéki bíró aggódva néz a papra, hogy mikor fejezi már be. Vékony cipő talpa átázott,- lúdtalpa elfáradt s rosszul kezdi érezni magát mindenként.
Aggodalmaskodva hordozza körül tekintetét az ügyvéd is a hegy hátán, amely tiszta fehér, amin csak egy-egy fekete folt jelent színt és formát. Azután elhangzik az ámen és a három barát meredt szemmel nézi, hogy a halálhuszárok kezében, a kötél s indul el a koporsó. Lassan süllyed, már csak behavazott fedele látszik, azután az se. A tömeg megmozdul és oszlik. Ők még maradnak. Nézik a keskeny nyílást, a szoros kaput, amin túl minden tanítás szerint jobb világ van. A halálhuszárok helyét elfoglalják a sírások és gyors mozdulatokkal lapátolják vissza, a sárga agyagot. Szegények és rongyosok, mindenként illetlenek a gyásznéphez, olyanok, mint bogarak a fényes asszonyok között. Néhányan segítenek nekik és előbb elmorzsolva a nedves göröngyöt, bedobják a lyukba.- Tán, mehetünk mi is -szólal meg a bíró, mikor már egészen megtelik a gödör s még marad is a földből jelnek.
2
A másik kettő bólint, de nem menés lesz belőle. Csak csúszkálás a jeges kövek élén. És amikor a fagyott mohán a jegyző majd hanyatt vágódik, hát egymásba karolnak s úgy mennek, mint valami diákok, hogy a síkos út s a sötétség ne gyalázza meg egyiket se. így érnek a városba. Ott már égnek a lámpák. Az ablak szemek is világosak. A járdák pedig járhatok.- Valamit akartál mondani, mielőtt a pap beszélni kezdett volna - emlékezteti a bíró a jegyzőt. - Jánosról - integet fejével az s elengedi az
- De nem itt - ellenkezik az ügyvéd. - Átfázunk egészen. Van egy ötletem, ide már nincs messze az Oroszlán, igyunk meg ott egy pohár bort. - Úgy van - pártolja meg az indítványt a bíró.- Ott majd elmondod; mi is szívesebben hallgatjuk, te is könnyebben beszélsz... Fázom is - és összerázkódik. - Jó, legyen egyezik belé a jegyző is - de.. . nem inkább a Fehér ló-ba menjünk? - kérdi aggodalmasan. - Na, nem.. - utasítja el azonnal a lehetőséget is a bíró - ott nem vagyunk ismerősök. - A bor se jó -jelenti ki az ügyvéd. - Csak azért gondoltam - bátortalankodik el a jegyző mi tehetünk róla- rágja be bajuszát . Megindulnak a vendéglő felé. Az úton nem engedik, hogy belekezdjen az elbeszélésbe és szótlanul fordulnak be a vendéglő kapuján is. A régi asztalhoz ülnek és hálásan fogadják a pincér szomorú hangú beszédét, zajtalan járását, a lezárt rádiót és azt, hogy mindenki úgy bánik velük, mint gyászolókkal szokás.
Az első pohár rizling gyorsan felszívódik és kimelegíti egész testüket. Már a bíró sem fázik, elnyújtozódva ül a karosszékben és egy bőrszivarral babrál, hogy rágyújthasson.
- Tudjátok - kezdi a jegyző - amit elmondok lehet, hogy úgy volt, de az is lehet, hogy nagy részét most találtam ki a temetés alatt és nem is igaz. János különös ember volt...- Furcsa - jegyzi meg hirtelen az ügyvéd. - Az. Nem az érzelmes fajtából - állapítja meg a bíró, miután ügyes mozdulattal levágta a szivar végét. - Az barátom... már a teste is.. . hatalmas teste volt, mint egy bikának. Nagy hangja, széles mozdulatai, örökké jó kedve... tudott élni. Azt hiszem, sok szeretője lehetett...
- Csak azt nem tudom, miért csinálta? — tárja szét karjait az ügyvéd. — Én vezettem a nyomozást - simítja hátra haját a bíró és nagyot szí a szivarból- de nem maradt utána semmi levél, vagy nyom.- Azt hiszem, soha nem tudjuk meg- Látom, titeket is megtévesztett János viselkedése. Félreértettétek - mosolyog a jegyző . - Nem vettétek észre, hogy a sok kacagás, a zsíros tréfák, széles mozdulatok palástoltak valamit? Azt, amiről én azt hiszem, hogy halálba vitte, nekem osztálytársam volt. A kártyán kívül is gyakrabban találkoztunk, hát jobban ismerem. Figyeljetek ide, elmondok egy beszélgetést.
- Halljuk -türelmetlenednek.
- Egyszer, éppen itt voltunk, ennél az asztalnál is ültünk. Igen, ennél, ő ott ült - mutat a bíróra - ahol te ülsz most, Sándor. Az megmozdul, mintha kényelmet lenül ülne és nem a szék fája nyomná ülepét, hanem egy halott csontja. - Ott ült és lehetett benne már valamennyi bor. Én vele szemben ültem és két deci bort rendeltem. Akkor hirtelen, minden átmenet nélkül azt mondta nekem: - Te boldog ember vagy, Dezső. Ránéztem és megütődve kérdeztem. - Miért lennék boldogabb, mint te? - Azért barátom, mert én most búcsúztam el életem szebbik felétől.-A délutáni vonattal elutazott a feleségem.- Úgy tudom, rég el vagytok válva - csodálkoztam. -El.. . igaz... el.. .- fanyalogta- de, tudod.- hát persze nem tudhatod.-Én most is nagyon szeretem- mondta végül bátran ki.- Hát akkor? - akartam kérdezni.
- Tudod - vágott a szavamba-hogy miért váltunk el? Mert a gyanú minden embert csábítónak öltöztetett fel előttem. Úgy volt, kérlek, hogy elutazom. Szép nyár eleje volt és sétálva mentem az állomásra, nem kocsin. Lassan mehettem, mert mire leértem, a vonat már elment. Kicsit bosszankodtam, de a szép este megvigasztalt és hazafelé még lassabban mentem. Kellemes idő volt, gyakran megálltam nézni a csillagok Mikor hazaérek, hát a kapu nyitva van, az ajtó pedig zárva. Ezen megütődtem. Zörgetek. Semmi nesz. Dörömbölök, hát arra sem nyílik az ajtó. Ez már bosszantott. Tán öt percig állhattam az ajtó előtt s ez az öt perc szörnyű gyanút szült bennem. A fejem nyilallani kezdett, hogy feleségem nincs egyedül s ez az idő arra kell, hogy engem félrevezessenek. Akkor már reszketve vártam a zár pattanását és azt hiszem kiabáltam is. Feleségem kék hálóingben nyitott ajtót s arról panaszkodott, hogy megijesztettem, hogy nem tudta elképzelni, hogy ki az.-Még akart mondani valamit, de én félrelöktem s futottam be a háló szobába. Ott minden csepp vérem az agyamra futott s beleimet elöntötte az epe. A gyanú pedig akkorára nőtt, hogy letepert bennem mindent. Nyitva volt az ablak és nekem úgy tetszett, mintha a függönyök még mozogtak volna, mintha csak az imént ugrott volna ki valaki rajta, őrültként szaladtam az ablakhoz és kinéztem az éjszakába, de akárhogy kihajoltam s meresztettem szememet, nem láttam semmit, csak a japánbirs néhány levelét, amit a villany kisütő fénye világított meg. Lassan megfordultam akkor, de a párkányt nem engedtem el, úgy éreztem, hogy elesem, ha nem fogózkodom valamibe. Végignéztem a szobán, de nem volt nagyobb rendetlenség, mint amennyi egy hálószobában szokott lenni. Megtapogattam a fejemet, hogy ne szakadjon széjjel és rágyújtottam egy cigarettára. A feleségem ott reszketett előttem és csak nagy későre értette meg, mi történik bennem. Attól kezdve mindennaposok lettek a veszekedések. Sokszor akartam bebizonyítani magamnak, hogy nincs semmi okom feltételezni; hogy az ajtónak zárva kell lennie; hogy lehet nyitva ablak olyan langyos este; hogy aki mélyen alszik, az talán öt percig sem ébred fel; hogy nem is bizonyos az az öt perc... Hiába! a gyanú letorkolta a józan észt... Azután elváltunk-Most pedig elutazott a városról is és nem tudom, hová - Te — és a vállamra tette kezét - Te mit gondolsz! ? - Mit mondott a feleséged?!...- simogattam meg markoló ujjait... - Magyarázgat ott, de minden magyarázat csak gyanúmat erősítette. Azután megunta a védekezést s azt mondta, úgy volt minden, ahogy gondoltam.- Akkor ezt nem hittem neki... Előbb magyarázgat ott, azután sokat sírt, most itt hagyott. Tudod... azóta órákig állok az ablak előtt, kihajolok rajta és nézek az éjszakába. Felmérem a mélységet az ablak előtt, a távolságot a bokrokig és a kerítésig. Nem nyugtat meg semmi. - Most is azt hiszed még? - néztem
- Most is azt hiszed még? - néztem a szemébe - hogy igazad volt?- Nem tudom! Egyiket sem tudom elhinni- ha egyiket hiszem, akkor a másik kísért. Nem tudom. Ha a lelkébe tudtam volna látni, ha egyszer kinyitotta volna, mert zárkózott volt nagyon. Éveket adtam volna életemből, hogy megtudjam az igazat és adnék még ma is.
-Elhallgatott. Kiitta borát, fizetett és elment. Most délután eszembe jutott ez a beszélgetés. Én azt hiszem, hogy megunta az ablak előtt várni az éjszakától a feleletet és elébe ment az igazságnak. odaadta hátralévő éveit.-Hát lehet, hogy igaz, lehet, hogy másként volt - hallgatott el a jegyző megnedvesítette szája szélét a pohárban. A bíró a kék karikákat nézte, az ügyvéd az abrosz szélével játszott.
- Én azt hiszem, valahol itt van János halálának oka - szólalt meg nagy későre az ügyvéd. A bíró még mindig a füstöt nézte, de homlokát erősen ráncolta, mintha hivatalában lenne és egy összekuszált ügy szálait bontogatná.-Azt hiszem igazad van - szólal meg halkan. - Arra az ablakra akasztotta fel éppen magát, amelyik a japánbirsre néz. Az ablak nyitva volt és János arccal kifelé fordulva, mintha keresett volna valamit
- Most már tudja - susogtak az ügyvéd.- Mikor levágták, arca tiszta és nyugodt lett. -Tudjátok ez az arc egészen más volt, mint amilyennek ismertem! - Rosszul ismerjük egymást, -ereszkedett ismét beszédbe az ügyvéd - nem látszik az arcunkon ami bennünk van. Mindnyájan álorcát viselünk.A másik kettő nem szólt semmit. Mind a hárman néztek merőn a borba, de nem mertek inni belőle.
Megjegyzések