Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Mellettem az élet elsiethet csak még egy kívánság teljesedjék szállhassak el mint az őszi felleg.   Köd előttem s utánam árnyék ha a földi formát ledobtam szálljak arra,hol a legszebb láng ég.   Naprendszerek és kóméták utján zuhanhassak hullócsillagokkal míg az éter tisztasága fúj rám.   Aki szennyes gondokkal vesződtem megtisztulok minden égi máglyán s pára ,bárányfelleg lesz belőlem.   Nadir alattam,Zenith felettem s tengereknek tükrén,némán nézem merre menjek,ha már eddig jöttem?   Homokba fulladt szép oázisok esőt epednek ,amerre szállok de én maradok föd ,homály ,titok.   Mert én bárányfellegként kerengek s égi utam kincseit cipelve hazaszállok,hol mar elfeledtek.   Egyszer csak tavaszt ver az év szíve s de szép lesz akkor anyámnak kertjén májusi záporként hullani le.

 Ez  már a  sors halkult hullámverése, mely  elfelejtett minden  dáridót a zátonyokra  bőszen  sohse  támad s a  vészsirálynak  vissza  nem  rikolt. Vihar elől elrejtőzni  igyekszik s  ha  nem  tudja,  elbújni  képes-e magába  száll,  a  mély  örök  csendjébe s kalózoknak  nem  szövetségese. A  kagylóit sorjában  partra  rakja játszik  velük,  tolja  ide,  oda már  bölcs:  az elveszített  nagy csodáért kárpótolja  a  sok apró csoda. Mögötte  ég,  torlódik,  zúg  a  tenger és  visszanéz:  valami  ott rekedt ,aztán  megint kagylók  héját sikálja s elnézi a  szivárványszíneket .Minden  öröm  egy  kissé túlvilági s  minden  bánat de  nagyon emberi ez  már a  sors  halkult  hullámverése amint a  kopár szirteket veri.. ..

 Akármerre is forgatom a szót Értelme egy, sötét s vigasztalan, hogy emberszívben mákony a remény és hogy nagy butaság és hasztalan a hit, melynek egy más világban bizodalma van.   Kihunyó sugarát már a napnak én vissza nem hozom semmi hatalommal. Ha beföd az örök éj s magamra maradok. o, nincsen fény s nincsenek napok, amelyek sugárkövetüket hozzam leküldve felidézhetnénk újra üdvre.   Az élet addig van Amíg kering a vér a szívemben de nincsen a síri veremben s azontúl sem lehet! hogyha a halál egyszer homállyal takarja látó szememet amely a földön olyan sokszor gyönyörét lelte nincsen erő, amely felnyissa azt, újra egy percre!   Óh, azért, aki az emberek között feledhetetlen Pillanatot nem ért, ám kulcsolódjék a keze annak imára a földöntúli üdvökért,   de tudja meg, hogy mindhiába, mindhiába.