Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Az  a  csend,  mi  mostanában  polyal vastagabb  is,  puhább  is  a  hónál tálán  él  is  alhatnák  alatta, bolond  álmom  patyolatra  fagyna. Elálhatnék,  ellehetnék  békén mint  kettőspont  egy  félmondat  végén. Másik  féle,  ha  el  is  maradna tiszta  volt  az  elsőnek  a  hangja. Roskadozik,  olvad  már  a  csendem alóla most álmom  hova  mentem ? Kivillan  már  vonala  belőle: Néznek  is  a  madárijesztőre. Milyen  rengés,  zengő  vihar  ver  le s formál bátor felkiáltójelre — ?

 Az  este  egyedül  maradtam  magammal .Olyan  egyedül, amint  még  soha. Ez  a  desztillált,  sűrű  egyedüllétL ehet  az  élet,  vagy  tán  a  halál Legfelső  foka. Nem  olyan  volt  ez,  mit  néha  úgy  óhajtunk ,Fáradt lélekkel, kicsik és nagyok. De  nem  is  olyan,  mint  mikor  kitör  még Krisztusból  is  a  keserű  panasz Egyedül  vagyok. Így  csak  az  ártatlan  csecsemő  lehet   aBölcsőben,  mikor  kedvesen,  bután Kövér  lábujját  a  szájába  veszi S  úgy  rí  az  élet  íze:  az  áldott Anyatej  után. Vagy  pedig,  mint  én  most,  érett  férfikorban ,Mikor  a  lélek  számadásra  szál lÖnmagába  s  nincs  más  szín,  illat,  se  hang Benne  s  körülte,  csupán  csak,  amit Odabent  talál .Elszántan  s  szorongva  magam  is  leszálltam Lelkem  kútjába,  hol  magtára  van A  letűnt  immár négy  tizednyi  évnek S  negyven  év íze, színe s illatában Kerestem  magam .A  színt  megtaláltam  zöldelö  vetésben, Szívemből  szórtam  hozzá  a  magot ;Izét  elhozták májusi malachoz Fűzött

Csönd  vagyok,  oly  szelíd, mint e szép  nyári nap ,mely  oszladozni  kezd s  piros  tajtékban  rezeg .Szellő, óh,  el  ne  vidd! Feslő  múltam  méla vánkosán  fekszem  hanyatt. Ki  voltam? ...  Szerettem bízva,  majd  kerestem s  biz remegtem  néha. Erőd  mint  a  harang   szó,  cseng,  szétfoly,  elhül s  te,  te  szép,  te  szegény ,érted:  ellibbent  a  fény így  szól  bennem  egy  hang Hát  döngettél  falat\. De  fal  mögött  hévül, liheg,  oson  időd, neked  tojást  nem  költ s  nézd,  hűli  véred  is   a  nap .Az  alkony,  közönyöm lágy-vörös  posztóját babrálja  felettem .Pírját,  im  elejtem s  dicséri  ösztönöm a  kegyek  osztóját  

 Ne  szólj.  Nyelved  már  úgysem  igézhet e  szerelemre új szavakat, a  régikből  meg kifolyt a lényeg s  már csak a  tömeg  kongatja  velük vágyát,  hogy  majd  megszakad. Csak  a  szótlan  szó  szerelemtéli ,hadd  maradjon  a  szád  csodalak, mélynek  titkát  csak  csókom  ismeri  s némán  surranjunk  át  az  életen, mint  örvényen  a  halak.

 Lásd,  megkértelek hadd  már  a  bánat  hűs  kezét el  is  vettem  rólad  félét, hogy  könnyű  légy  miként  a  szellő amely  sötét  barlanglikban  nő karmokkal,  forongva   és  hiába jőn  e  szép  világra. Légy  már  értelmes  és büszke  és  reménykedő ne  hallgatag,  fázó,  leső. Oly  kiforrott  ércből  való  ok mint  öntudatos  fiatalok, kik  önmagukat  szűrik a  szitán más  szenvedély  után.   Dobj  ki  szívedből lágy  bánatot  s  zord  szerelmet. Tiszta  tükör  légy,  mint  gyermek ki  derűs,  ártatlan  és  csak  szemlél így  ocsúdik  majd  lelked,  el él s hogyha szólít az új világ:  mondd csak körülülnék  fülelő  vas-ifjak s te  elmeséled  gonddal,  hol  voltál mit  láttál  s  halottál.

 Miféle  vágy,  álom,  bús  szerelem, tán  szilaj szellemem szállt  e  zöld-bolyhú  fára?  Felemel, visz  oly  szépen  énekel. Csattogj, füttyös, szép  szenvedő!  szavad gyémánt  nékem.  Szalad vélem  nyaram  s  télem  szétfolydogál csattogj,  bugyogj,  fujdogálj .Tán  minden  vagyok,  tán  űr,  lehelet, ős  vadonban  szeretet ,gomolygok,  könnyű  pára  s  szememen kihajlik  a  kedvesem

 Enyém a szó. Enyém a teste lelke enyém a számban minden gondolat amely méreg fogával beharap imára kulcsolt fiatal kezekbe.   Az én szavam mely mindig énekelne lázit, pedig maga is csak rab, és azt hiszi, hogy mézet csurgat kitárt szájakba s halál ecetje,   hogy összehúzza álma nyálát kedvesemnek, kiért nyelvem szól kiért a szóban értelem rezeg.     Öl hogyha mozdul, miért nem vágják ki nyelvem, hiszen vért harangoz, hiába van szóm. Már szólni nem merek.

 Ízlelem mosolygásod Mint lágy-hamvas gyümölcsöt Lelkem telkedhez fekszik, Mint part a folyam mellé.   Belém hulltál, drága gyöngy s lelkem tava eltitkol. Kicsattantál, drága rügy s szívem ága mosolyog.   Alamizsnás hű ujjad Int s tetőn eléd hullok Mosolyom, rózsám, szavam Szelíd szemedbe őrlőm.   Alkonyom, búm bűneim Tejszín arcodhoz törlöm Mert te vagy kelyhem, csókom Szabad mezőm énnekem.   Ahol kergetőzvén, vagyok lelkes, libbenő lepke én. S mert te vagy a Nap és Hold szívembe ragyog a csillagod.   

 Szép és igaz a mi bájos szerelmünk, mégis rejteni kell, bár vágynál,hogy feltárd ki az utcán lát sétálni, elébb hiszi idegent bennünk, mint szerető párt.       Keserű kényszer. Kérdnek, titkolózunk. Még megszólnak, mit is tehetünk mást És közömbös hangon beszélünk, szólunk csak szemünk villan meg. Értjük egymást     Szerelem, így vagy hát szabad, szent, égi? Nem számít itt, szeretlek s szeretsz te nyíltan mint egyébben az vallhat meg, ki törvénnyel jogát rá megszerezte.