Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ki  őrzi,  mondd,  a  régi  házat azóta  és  ki  őrzi  a lépcsők  fokát? miféle  állat?kőkígyó  vagy  márványbika? kinek  fejét  paskolja tépi az  őszi  eső  és  a  hó és  rólam  mit  beszél a  régi és  most  is  bujdosó  hahó?

 Menni kell, most menni kell, mert a napfény a füvekben zöld izzással ünnepel.   Merre leng most derűs Őszöm merre csillan dús aranya, vérző búja merre van ? Csurog az ég a mezőkön megcsodálom sistergését s tovább megyek lankadt szívvel szomjasan és társtalan.   Túl a poros fülledt tájon valami kell,nem valóság, nem is álom amit még csak sejt a szem túl életen, túl halálon este-reggel keresem. Lehet, egyszer megtalálom az Ősz derűjét megtalálom s benne tiszta kedvesem

Mikor elvesztettelek akkor lettél igazán  enyém a  vonatról fátyolos szemmel nézlek Marosmenti kicsi ház s kert. Úgy  elsuhanok  melletted, meg sem  látom  a régi fészket. Az  alma fák  elfednek  szemem  elöl Alig csillan ki a zsindelyes tetö A  szörny-vonat vaskereke  csattog. Nem  hallom,  a kedves  hangod amint a  múltból hangzik felém És  göndör hajad nem  rázod És barnán csillogó eros kezed nem  integet. A  vad ágak  eltakarnak. Hogy ne lássak és ne  emlékezzek De talán jobb  is  így Elmenni melletted Nem  nézni rád. Marosmenti kicsi   ház. Elfordítani a fejet Te,a legszebb képzelet.     

 Talán mert jelképe vagy a nagy nyugvásnak Azért örülök úgy jöttödnek,este. S hosszas bár víg felhőnyáját a nyárnak csélcsap zefírt hozzál bár lengedezve.   Vagy hozz akár a megrémült világnak Havas égből hosszú homályt hetekre, Mindig egyformán hívlak, invitállak Szívem titkos útjait ismered te.   Az ösvények, hol töprengőn bolyongok, Örök semmibe visznek; ámde félek Fut a hitvány idő és futnak gondok   Csapatja, s tűnvén énvelem enyésznek S amíg békéden, este, elborongok alszik s nem tombol ez a harci lélek.      

 A szerelem tüze még tart hold és csillagok arcát tükrözik szem ével vakít a nap s a szél hozza hírét szilajul Március rügyei és a hóvirág kikandikálnak a tél álól s az én szavaim is úgy törnek föl érte mintha örök forrás táplálná őket. Bármerre nézek, az ő arca néz vissza rám s az Isten-arcú természet az ő arcával mosolyog reám Isten arca és kedvesemé ma egymáshoz közel vannak, mint mikor szívemben az ég a földdel néha összeér

 Úgy visz a szél! úgy visz a szél Fejem a forró napba ér.   Úgy süt a nap! Úgy süt a nap Úgy perzseli az arcomat.   Rátátogok, rátátogok s belémforog a napkorong.   Forró vagyok, forró vagyok, lázam tüzétöl pattanok.    Édes vagyok, édes vagyok vágyam mézétől pattogok.   Boldog vagyok, boldog vagyok boldogságomban pattanok   Hogy visz a szél! Hogy visz a szél égő szívem a napba ér.   Messze a föld, lent van a rét majd egy pipacs, majd margarett.   Megálljunk itt, szelem, szelem  Azt a szűz nárciszt szeretem.    Messze a rét, lent van a föld fehér, kék, piros, sárga, zöld.   Megállj szelem ! Szelem megállj Dália vár ott lenn reám!   Magas a nap, menny s ég közel, csókol a szél s a szél ölel.   Eressz! Eressz! Hadd zuhanok Jácint int fel, s öle kifog.   Búvik a nap, borul, dörög portölcsérben az ördögök.   Hála istennek nálad vagyok Isten hozott! Isten hozott!   Barkavirág, szomorú, szűz régen rám váró parti fűz.   Megcsókolom, megölelem ölébe csuklik vert fejem.    Mit álmodom? Mit álmo

  Mi lenne,ha most így előtted állva, a testem durva képvászonná válna s olajjá folyna rajta a lelkem.   És várnád, amíg ködbe burkolóznám hogy veled szemközt, a falon, az arcom rád nyíló-szemű életre keljen.   Tűnne a köd s én néznélek örökre, száz élő ember mind hiába jönne, s száz férfiú, sírva, hiába menne.   Bezárnák egyszer végre tárlatunkat az urak, látod, engem is megunnak és akkor és akkor,tudod, mi lenne?   Kihurcolnának mindent körülöttem téged az ajtón, melyen én bejöttem s nem engednék, hogy visszanézz reám.   S engem,a meghalt, meg nem hívott képet, magamra hagyva, el sosem vinnének, hogy eltemessen az elhagyott férjem.

 Meg csendesedtünk, mint ősz-időben, mikor eső mossa a bús rögöt. Tűnődünk s ha egymásra nézünk valami van, van a nézésünk mögött.   Fénytörés, vagy más homály okozza, nem látom már a homlokod alatt mint iker-tükörben, szemeidben ahogyan eddig láttam magamat   Fejem lehajtom és félrenézel te is. Szólj hát, beszélni kellene. Szívem nehéz, a tiéd se könnyebb mégis hallgatunk. Küzdünk ellene,   hogy kimondjuk, pedig ajkainkra már nem egyszer tolult a szó És ölelünk és csókolunk azért, hogy egyikünk se legyen áruló.

 Repedt falat kopogtat a harkály hallgatózik, szánja, hogy beteg Ő a rengetegek orvosa Jól tudja, hogy nem gyógyítja meg.   Ahogy ő áll évezredes falon szeretnék az időben állni meg. Minden arany tapasztalatomért vennék újra, tudatlan szívet.   Ö kopogtat, ha szabad, ha nem mint egy égő rubint a tetőn kitörő kedvvel fut a kopjafán egyetlen élő hang a temetőn.   Gyermekkorom ablakán bekopogtat, a kert alatt csobog a patak, húsz év telt el, mintha még diák volnék pihenek az almafák alatt.   Kedves bátyám , szólt a falu papja ahogy patkolta Isten lovait, inkább adok egy apró sörétet, te jól célzol, parittyázd le itt!   Aki nagy úr, nem veszi őt észre csak a gyermek, a beteg látja meg egyszer falun, tizenhat éves voltam s a szívemet kopogtatta meg!

 Mint aki álmában nagyot zuhan elbódult aggyal,émelygő gyomorral s kőhöz csapódik rettenő zuhany mázsás ütésével, vagy kit csontig forral forrongó láva katlanok heve, hová a csúcsról úgy zuhant bele  hogy azt se kiálthatta szája, Jézus, úgy jártam én, örvényes szerelmünknek szédítő mélye fölé vont fonálon hogy elindultam.   Estétől reggelig, reggeltől estélig mellem ez az égő, kínt forraló katlan eleven parázzsal csordultig megtelik, s nevem olvasóját rémülten pergetve, kezeim kulcsolva esni szakadatlan, mint az álommal vert csillagok porában torkig fuldokolni. Szenvedések ágyán százszor megvirradni, magános bolygóként fényemet kiadni, sodró magasságból ezerszer lehullni csak egyetlen egyszer csodálatos fényű szívedre borulni.        

 Szép fehér szerelem hat át simítom kedvesem haját, de tekintetem úttalan sötétbe téved untalan.   Tudom, nyomtalan elmegyek különös békítő hegyek puhítják szívemet.Talán várnak rám egy koldus tanyán.   Naphosszat velük hallgatok vagy gyermeket altatok. A haldoklókat biztatom jutalmuk, béke, tiszta hon.   Jót iszom, mikor körbejár savanyú borral a pohár, Mosolyom lesi sok sovány árnyékos szemű méla lány.   Mély lázadásuk oldva, sok Újszövetséget olvasok, s virrasztók szeméttel fedett viskókban álmaik felett.   Közben meg sáppad kedvesem nincs meg már régi kedve sem csak találgatja szüntelen, hogy mi történhetett velem.              S