Az önarckép

 Mi lenne,ha most így előtted állva,

a testem durva képvászonná válna

s olajjá folyna rajta a lelkem.

 

És várnád, amíg ködbe burkolóznám

hogy veled szemközt, a falon, az arcom

rád nyíló-szemű életre keljen.

 

Tűnne a köd s én néznélek örökre,

száz élő ember mind hiába jönne,

s száz férfiú, sírva, hiába menne.

 

Bezárnák egyszer végre tárlatunkat

az urak, látod, engem

is megunnak

és akkor és akkor,tudod, mi lenne?

 

Kihurcolnának mindent körülöttem

téged az ajtón, melyen én bejöttem

s nem engednék, hogy visszanézz reám.

 

S engem,a meghalt, meg nem hívott képet,

magamra hagyva, el sosem vinnének,

hogy eltemessen az elhagyott férjem.