Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Uram, ne engedj látnom a múltba Nézd megjelent, nézd újra meg újra. Megint kínoz, megint gyötör a múlt Megint itt van, mi egyszer elfakult.   Ez a szörnyű, ez a fekete rém Gyötrelmes képet hoz újra elém Lázterhes, forró éjszakákon Folyton csak az elmúltat látom.   Mind oly emlékeket idéz Miket már felejtett az ész. Ne engedd, ne hadd megöljön Rosszindulatú, megölöm. Amiket átadtam feledésnek, Miért idézitek fel rémes éjek Szüntelenül csak belétek látok Sötétségbe síró szerenádok.   Összetört szíveknek fájó zokogása Mind felhozza a múlt, mind elém tárja S oly kárörvendőn mosolyog le rám Megújuló sok kínos éjszakán.   Kétségbeeséssel könyörgök neked Uram hozd el, hozd el megint a jelent Es, ó, hagyj ott, felejts benne engemet.          

 Egy beteg pacsirta-fióka Fészke öléből kiesett Pihegett de csak hébe-hóba, S szárnya lankadtan repdesett.   Kitúrta mostoha madár-pár És úgy hullott lábunk elé, Megtörten, félig halva immár Közel az elmúlás felé   Fölvettük s lágyan melengetve Jeges testének új erőt terít S új fészkéül pihe-telítve Jobbat nyújtottunk mint előbb.   Azóta nálunk hangtalan bár, De szeme háladalt dalol És ránk egy csodás jutalom vár Mert feljegyzik ezt valahol.   Majd hozzánk száll ezer pacsirta, Ha végső utunkra megyünk S ez a kórus lesz zengve, sírva Hálából a gyász kíséretünk.     

 Jöjj el szerelmes, hűtlen Szerelmem te ! Jöjj, várlak minden este. Éj Szerelme csókos csöndet borít ránk S ki annyi édes csókunkat kileste Irigyen simul hozzánk.   Jöjj Szerelmem te! Küldd hozzám a lelked Látogatóba küldd egy percre bár. Ne hidd, hogy mert többé nem látjuk egymást  Szerelmünknek örökre vége már. Tavasz jön lásd a zordon tél után is Május-tündér ránk virágot havaz Lelkünk egymással, ha találkozik majd Akkor virul miránk is a tavasz.   A lelked várom. Csöndes éjszakákon, Mikor a lelkem vággyal megtelik Alomkirálynő messze elkerül s én Búsan virrasztók olykor reggelig De egyszer eljön tudom a te lelked, így van ez a sorsunk könyvébe írva, S úgy lel reám, amint neved sóhajtom Az éji csöndbe halkan, sírva-sírva             

 Már érti, hogy fogoly, csak mégis Szűk ketrecét kerüli körbe Kutatja a vasrácsok rését Ha ráfeszülhetne s kitörne.   Mindent tud már, döbbenve érzi Hogy nincs kapu, hiába minden Betelt a végzet, meg kell törni Meg kell szakadni végre itten.   Bár tudja, szörnyű bizonysággal Nem akar ráeszmélni mégse, S kutat rést, egy arasz reményt bár Hogy kábuljon a remélésbe.   Dühöngj nemes vad, verd a rácsba Dacos fejed, harapd a zárat Hazudj reményt magadba, míg bírsz Míg önáltatásod kifárad.   Ródd a végtelen hazugság-kört Szabad véget álmodj beléje Loholj, kábulj, álmodj, te bősz vad Aki fölébred: annak vége.      

 Ha ,egyszer eljönne hozzám a lelked  Egy szomjas este ,mikor epeszt a láz,  Szobám betelne fénnyel és sugárral és dalos lenne a ház.    Az én gyötrő nagy bús epedésemnek  Vigasztalása nincs egy percre sem  Álomhajók ringatnak el te hozzád  Míg lelked jöttét hasztalan lesem

 Tiéd az élet, a valóság Enyém a mese álom Te boldog vagy, én e varázslat Megszűnését úgy várom.   Várom. A szívem félve dobban Sötét hajam fehérlik És ezt a hosszú, bús életet így álmodom én végig.   S ha néha hangtalan lemondás Remeg e szívbe mélyen, Megcsendül a múltból a mese. Élt egyszer régen, régen,   Élt valaki nagy, néma búban Valahol messze, messze, Csak ennyi,mert azt már nem tudom Hogy folytatása lesz-e ?

 Árad még a kertben Buja, nedves, földszag, Mosolygó nap csókján, A rozzant kerti pad,   Alig hogy felszikkadt. De már az ágakról Pille libbenéssel Virágpelyhek hullnak.   Szórja az almafa Reám hajló ága, S hímzett csipkét rak Halványkék ruhámra.   Megüti a fülem Lehelet könnyű nesz Mely alig hallható  Lágy zsibongásba vesz.   Jéghideg véremben Valami fölébred, Valami megrebben Aláhulló kezem,   Ma gyönge, erőtlen S a lelkem holt beteg Szivárgó könnyekben Gyötrődve kesereg.   De már hessegetem Magamról lerázom S az éltető napot Megváltóként várom   Hogy vigye el tőlem, Mi beteg törékeny, Tűz csókos sugarán Lángra gyűljön vérem.   Rőt arany zománccal Vonja be az arcom  rózsát lopjon rája, Míg pihegve alszom.                                

 Rég elhangzott melódiák Szertefoszlott szép, büszke álmok Ifjúkori nagy akarások Nektek az időtök lejárt.   A hajam hull s a homlokom Megülték már a szürke szálak Isten veletek, régi vágyak S ti régi szép melódiák.   Nincsen dalom, nincsen már vágyam Kopasz fejjel, szürke hajjal Gond szántotta homlokommal Szépen, lassan, immár megálltam.   Az "Igen" elszállt s a "Nem" maradt meg A nehéz önmegtagadások, Isten veletek nóták, álmok Megálltam. Tovább nem megyek.   Lelkem kertjébe száz virág nyílt Száz színpompás álomvirág, S a sok virág mind-mind kiszáradt Kalász fonnyasztó nagy hevében, a forró nyárnak, s elültek a melódiák.   Beállt az ősz.Levélhullással  S én egyedül, mély lemondással, Bús egyedül, nagy gyász a csendben Minden álmomat eltemettem.          

Elsírtam minden könnyem, Már száraz a szemem. Nem keseríthet többé senki Nem fáj már semmi sem.   Már megtanultam látni O olyan józanul! Rongyokba tépett hitem Nem ejthet már rabul.   Már nincsen vágyam többé Mi célja volna még ? Nem gyúlhat újra lángra Mi egyszer már kiég.   Unott közönnyel várom Holnap mi lesz velem. S mit sorsnak hív az ember Mit hozhat még nekem.