Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Az erdőben kihalt minden élet Vetve már az ágya a levélnek, A juharos méla lombhullása Tanítgatja lelkünk lemondásra.   Elszállott az erdő édes álma Nem szűrődik dal a lombzúgásba, még a kis madár is mintha félne Ebbe a riasztó csendességbe!   Szegényesek lettek a virágok Viseltes a selyem zöld ruhájuk Hol tavasszal esküvőjük tartják Dér fedte be a kis patak partját   nyoma sincs már a gyalogösvénynek,  minek ösvény, ha kihalt az élet! S itten járni ugyan ki kívánna, Hol hallgat a pásztor furulyája?   Csend, néma csend lakik az erdőben S panaszolok rajta átmenőben  Szívemre is őszi napok járnak, Vége van a nótás szép világnak

 Meghalnék könnyen, büszkén boldogan Csak egyszer szépnek álmodnám magam Olyan örömmel térnék a sírba Csak egyszer hullna lábamhoz sírva.   De oly borús és oly reménytelen, Örök vergődés így a szerelem A lelkem tiszta, ragyogó, fehér Mesevilági drága kincset ér.    A szívem is jó , fiatal, meleg S a mélyén gyöngyös nóták rejlenek Bátor, erős és dolgos a kezem, S az érintése lágy habos selyem   De a szemem józan, hideg, komoly Az ajkam szélén nem villan mosoly A lépésemnek nincsen ritmusa, Vállam se hajlós, csábító, puha.    A csókomnak is hideg lángja van Álmodva hull, fehéren, hangtalan Örök vergődés így a szerelem! Mindig borús, mindig reménytelen.   Csak azt tudnám, hogy vágyott utánam Nem volna többé, ah ! semmi vágyam, Csak egyszer hullna lábamhoz sírva Olyan örömmel térnék a sírba!   S ha egyszer szépnek álmodnám magam Meghalnék könnyen, büszkén, boldogan S nem volna többé, ah! semmi vágyam Csak azt tudnám, hogy vágyott utánam. 

 Hideg  az  ajkam, névtelen,  bágyadt Amikor szólna,  hangtalan  reszket Szomorú,  sápadt. Búcsúzó,  könnyes  tavaszi  éjjel Pirosán  izzó  csók  lángolt  rajta Szerelmes  kéjjel Rég  elfeledte,  rég  megtagadta Mérgező,  édes,  megölő csókját Az,  aki  adta. Én  is  feledném,  én  is  tagadnám Ó,  azt  a  csókot vissza  is  kérném, Vissza  is  adnám De  soha többé,  már soha többé Utamba  nem jön  Kerül  már  engem Mindig, örökké. Hideg  az  ajkam,  névtelen,  bágyadt, Koldus betegje  annak  a  csóknak Annak  a  vágynak. S gyötrődve  értem,  híven  halálig Egy  bús, forró  száj  én  beteg  ajkam Csókjára  vágyik.

 Itt lenn a Virág mind halandó S a madárdal rövid nagyon Én az örökké tartó Fényes Nyarakról álmodom.   Itt lenn az ajkak elpirulnak S nincs méz a fonnyadt bíboron Én az örökké tartó Édes Csókokról álmodom.   Ide lenn minden szeretőnek S barátnak ajkán siralom Én az örökké tartó Páros Hűségről álmodom.

 Öntudatom tüzébe nézek mélázva sok kis, apró lángon s mi ott lobog a szikrarajban, fény és árny, képpé babonázom.   Emlékerdőm gyűjtött rőzséjét ráhullatom, csak hadd zizegjen pernyét-szitáló lángok táncát meg nem bámulták soha szebben.   Jó volna így megsemmisülni mindent az örök tűznek-tártan s az életet mássá igézni jövőt-váró főnix-halálban.