Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Megalázhatnak, meg egyenként s összesen ,hasonlón felelni valami tiltja benn.   Dúlhatják, amink van, bősz tetszésük szerint, mikor már kitörnénk valami másra int.   Valami, futó hang de tudjuk mit jelent gazt csak gaz torol meg eb mar vissza ebet! 

 Átmenekíthetném magamból éjszaka, csempészáruként, mit oly szívesen fogadnál be e külsőleges kósza fényt,   éjszaka, titkos utakon hiszékeny őrszemeid között érkezhetném diccsel övezve de lásd, én mégis így jövök   így, terhes batyuval, szakadtan mint ütött-kopott menekült mint támadó s védő harcra kész, sebet osztó és sebesült,   ezt szeresd, a fáradt vándort ki nem ad jó szót senkinek de ha mélyre nyúlsz batyujában s kincset leltél,legyen a tiéd

 Barna csóka fészke szürke héja-vára régi babér, hajdani vér száradt a falára.   Füvellő vetésen zöldellő kalászon barna csóka, szürke héjja károg télen, nyáron.   Télen, nyáron károg, télen, nyáron jajgat, görbe szárnya holt sebeket holt tüzet takargat.   Barna csóka fészke, szürke héjjá vára fehér holló száll maholnap a torony órára   Parazsat visz tolla szikrát vet a szárnya holnapután nagy tűz lesz a Vásárhelyi határban.  

 Egy más világból úgy jöttél ide otthonod lesz e földi kis közösség de ügyeltél jaj, nehogy idekössék lelked, javak, s mulandók érdeke.   Igy gondoltad s hited, legfőbb erősség, inogni látszik lám vad kételye támad benned sorsodnak, bár fele úton se vagy s máris legyőz a többség.   amely előtt minden, mi szép kihúnyhat, s te nem látsz mást, csak tengerét a gúnynak mely feléd okloz mint sebző vasszilánk.   Költő! Cipeld, vigyed tovább kereszted, az élet köt s ha majdan eleresztett ,kristálycseppként egy fény az égbe ránt.

 Szótlan vagyok s kicsit levert mily keserű tünet mellemen már sokszor hevert e gyilkos rémület Jaj, szégyellem, így gyávaság lenne elvérzenem  s mint fuldokló a parti ág után kap két kezem.   Egész bensőm úgy áhított, elindultam feléd, s most lám másnak világítod felhőtlen kék egét. Napként ragyoghatsz jóllehet, én kísérőd vagyok,  de sötét lesz majd éjjeled ha holdad elhagyod.   Nem kértem sohasem kegyét míg éltem senkinek, volt számítás és más egyéb, mi visszatérített utómból, hogyha láttam itt, minden perc céltalan, a sok lemondás megtanít bolyongni egymagam.     Nyelvem eszemre hallgat és nem panaszol sokat  de belül minden mint ütés nyoma torzul s dagad. Megbújok sebeim közé a hajtott fák alatt  s úgy várok, mint régen Noé várta a zöld gallyat.  

 Az arcom nem az igazi befelé nőttek a sebek nem tudok többé vallani A lelkes virágáldozat is úgy lelankadt két karomban,   nem tudom már, ki küldte el és honnan hoztam. Oly nyugtalan, úgy ég belül itt valami Egy templom hűsítő kövére   szeretnék most leomlani és komolyan, mélyen beszélni Valakihez, ki nem szóval felel magam felé így vándorolni és így hallgatni el.

 Bontogatják a nyári fellegek a gubanc eső feltekert zsinórját pár hosszú rojtját már a Cenk felett fújó szelecskék a fákra sodorják.   Henger gyanánt fordul a föld velük s a hegygerinc hosszán a sűrű szálat magához rántja mind, már mindenütt háló-fonatja van a szemhatárnak   Futunk haza. Az átlátszó szövet most minket is lágy rostjaiba hurkol a fordulástól megszédült tömeg ugrálva ráng és eltűnik az útról.   Üres a táj, csupán a föld forog s makacsul sző egy véghetetlen szőttest tudod mi vagy ? egy észrevétlen bog a minta roppant mezejéhez képest.   .

 A láthatatlan szál, amely lerántja ágáról az almát, le a földre, beleráncigál már nemsokára engemet is, hm, a sírgödörbe.   Nem mert bánom, hisz miért is bánnám? mégis, nem tudom, de még szeretnék csüggni egyszer a tavasz nyílásán vagy egy nyarán, mely enyém lehet még.   Lássam, hogy a fényt mint szimatolja füvek orra, kint a gyümölcsösben, hogyan nyílik egymagán a rózsa s a borjú az udvaron, hogy szökken.   Mélyenjáró gondjaim levetve, sétálgassak egyszerűn az erdőn de cserébe mormoljon a messze Maros völgye, ahogy habra hab tör.   Este, mikor hétre jár az óra s utam álmok közt hazavezet, tejet adjon anyám egy csuporba s mellé frissen sütött kenyeret.  

 A zárt szobák most védelmet kínálnak s ha kint járok, melegbe öltözöm megkopasztott ággal pucéron állnak a fák s a bokrok minden útközön.   Egy nyáron át bolyongtam szinte pőrén a júniusi nap heve alatt, s amíg túladott minden tollán, szőrén,a lomb a fákra vígan fölszaladt.   Aki e fölcserélt világot látja, ne szánja csak benne a szenvedőt soknak nincsen kalapja és kabátja s akár a fák, úgy állnak tél előtt.