Az égen tündököl a novemberi napfény, tombol, szikrázik, gyújt, ridegen megéget lenn sárgás- zöldben puhán nesztelen szél ringat,temetőben sok régi sírhelyet. Mint búcsúra a hívők, jönnek a rokonok krizantémmal , fekete ruhás asszonyok tömör sorokban szállnak bús sóhajok magában mindenki egy kis imát mormol. S míg köd dereng, halkan és rendületlen, a sok ember között levelek kergetőznek az arcokon megrendült bús komorság, mely mélyen gyakran ott marad arcán. Bús temetőben megrendülten állok mint fehér gyertyák, szállnak angyalok szemem kereste, a domborodó földet melyben titkos mélyén alszik a halott. Bocsásd meg nékem, édes kedvesem hogy szép szavakba próbálom beszélni, amin ma is egyre zokognom kellene, s amin zokogni szinte nem is tudok. Megindul újra könnyem. Fuldokolva kereslek, hol vagy? S hol van életem? s szeretném nevedet oly rémülettel kiáltani,hogy hasadjanak szét a fellegek. S halld meg te is fényévek távolában a döbbenetes éjszaka hideg sikolyában nagy messziről, vag