Az égen tündököl a novemberi napfény,
tombol, szikrázik, gyújt, ridegen megéget
lenn sárgás- zöldben puhán nesztelen
szél ringat,temetőben sok régi sírhelyet.
Mint búcsúra a hívők, jönnek a rokonok
krizantémmal , fekete ruhás asszonyok
tömör sorokban szállnak bús sóhajok
magában mindenki egy kis imát mormol.
S míg köd dereng, halkan és rendületlen,
a sok ember között levelek kergetőznek
az arcokon megrendült bús komorság,
mely mélyen gyakran ott marad arcán.
Bús temetőben megrendülten állok
mint fehér gyertyák, szállnak angyalok
szemem kereste, a domborodó földet
melyben titkos mélyén alszik a halott.
Bocsásd meg nékem, édes kedvesem
hogy szép szavakba próbálom beszélni,
amin ma is egyre zokognom kellene,
s amin zokogni szinte nem is tudok.
Megindul újra könnyem. Fuldokolva
kereslek, hol vagy? S hol van életem?
s szeretném nevedet oly rémülettel
kiáltani,hogy hasadjanak szét a fellegek.
S halld meg te is fényévek távolában
a döbbenetes éjszaka hideg sikolyában
nagy messziről, vagy tán egész közelről
talán felfogom, halkan-halkan válaszod.
Megjegyzések