Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Miért nem voltál velem. Nem voltál velem, pedig oly szépen jött az este szelíden, mint a szerelem. Fütyörésző szél indult esti útra legényesen. Kék hegy-leányok várták Nótás aratók jöttek a mezőkről, és a szívükből messzire dobálták a vidámságot és az életet. De nem voltál velem, s az arcokon hiába simult ma minden redő a dombon szürke ködruhában állt ,s komoran hallgatott a temető.                                        

  A kertbe most kisfiam halkan lépjünk hogy rózsaszín álma a barackfáknak fel ne riadjon, amint belépünk.   Intsd a kezeddel, csak, le ne tépjen egy gyümölcs ígérő pici virágot mohó kacsodra majd én is vigyázok   Hallgasd csak, mily édesen döngicsélnek méz gyüjtő kedvvel a karcsú kis méhek lám ők is itt vannak, ők is élnek.   Amott egy ágon egész elámult füttyös jókedvében egy kicsi cinke barna a kabátja, sárga az inge   de nézd csak, szalag van eqyik lábán vaon,ez a mi cinkénk amelyik a félen bekocogtatott az ablaktáblán?                                         

 Mély csöndesség és lomha árnyak egymásután sötéten szállnak hangulatomra rátalálnak. Lelkem fekete habok mossák titokzatos titokzatosság medrét mélyen szívem be ássa ,hogy tükrén tán a misztikum misztikumát nehogy meglássa   Alom karok ringatnak lágyan fehér múlandóság az ágyam ,a távol azúrjába nézek felettem felleg száll az élet Láthatatlan lomha nagy árnyak az évek szállnak, szállnak, szállnak.      

  O, volnék szabad dalos mezők leánya Ki csak az áldott fényű napot kívánja, Kertészleány, ki virágot nevel, Ki előtt minden szín és illat letérdepel Halászleány, ki bálájával veri a habot, Mit a bullám felölelt, ringatott. Volnék gyémánt lelkű királyleány szolgálólánya, Vagy a boldogság kísérgető halovány árnya. Játéka megsápadt gyermekeknek, Kik karjukon elbabusgatnak, melengetnek Mely a messzeségekben zúgva leng el, Volnék bójákat rengető nyugtalan kóbor tenger. Volnék űzője mély, gond verte redőknek, 'Volnék csillagja csillagkeresőknek, földre ívelő távol horizont melynek t ővében elbújnék ha netalán észre vennének. O volnék szabad dalos mezők leánya Ki csak az áldott fényű napot kívánja. Kertészleány, ki virágot nevel Ki előtt minden szín és illat letérdepel. . O volnék szabad dalos mezők leánya Ki csak az áldott fényű napot kívánja. Kertészleány, ki virágot nevel Ki előtt minden szín és illat letérdepel. .

  A leheletét még arcomon érzem O , hogy lehet, hogy ez a pár csodás nap Letűnt örökre s elveszett egészen ? Ez oly titok, mit senki meg nem ért És túl-keserves kis panaszkodásnak, Hogy minden jött és semmiségbe tért. S hogy Énemet, mely hirtelen suhant Egy kis gyerekből át e testbe, miért Csodálom, mint egy árva társtalant? Meg aztán hogy már sok száz éve élek S holt őseim, kiket lezárt a hant S a szemfedő, mint én- hajam, enyémek. Mint én-hajam oly titkosan enyémek Az órák ! mig szemünk leréved ottan Kék tengerekre és a nagy halált. Megértjük szépen, könnyen és nyugodtan, Mint nagy szemű és halványabbra vált Kis lányok, kik didergőn megremegnek. És érzik, hogy az élet most ered meg S testükből átfolyt fájdalmatlanul Füvekbe, fákba s bágyadtan nevetnek, Az álmokkal vagyunk mi egy anyagból, S szemét az álom épp úgy nyitja fel, Mint kis fiuk cseresznyefák alatt, hol A lomb közül halványan útra kel A telt aranyhold, át a nagy-nagy éjen Halk álmaink igy szállnak néha fel. Itt vannak, élne

 Azok a legszebb verseim Amelyek verssé sosem vállnak A néma versek.  Ezeket nem hallja senki, csak én. Bennem teremnek, bennem vállnak széppé Ütemeik a szívveréseim.   Ütemei egy rejtelmes világnak Ahol még a gyermekmesék Ezer csodás alakja él. Óriások, hősök, daliák S a hazátlan Csaba vezér Szomorú, csonka csapata. Az álmaim innen indulnak el Es tépetten ide térnek haza   Azok a legszebb verseim Melyek innen sosem indulnak el, Melyeknek minden egyes ritmusa Bennem támad és bennem halkul el.

 Mi vagy nekem?Nem színes röptű csóva és cifra jelzők olcsó serege, posztó ruhás szívek nyugovója rólad regél a gyászok gyereke.   Voltál te látvány, vége-fogyhatatlan és betöltöttél sóvár szemeket Most köntösödet millióm alakban fölébe-hulló könnyel temeted.   De fészkeikből akiket kivertek megbánok mégis anya-kebleden a száműzöttek haza-menni mernek mert nincs nekünk hely, ami szebb legyen.   O, bús öröké elárvult fiataloknak Ó, elvarázsolt kincs-rejtő hegyek, Erdély-anyánk, hej, nagyon megsiratlak ha egyszer majd én is én is elmegyek.

  S amikor a hold kapuját nyitja, az éj ragyogásában felcsigázott szerelmed lángja megremeg ostobán, s megalázott tört szavaiddal keresel feleletet. Kitárt testedben harang szóra megdobban szived és nem tudod letagadni soha hogy szerettél, akkor is ott a hold nyitányában a pöre ég alatt. Csak az imádat mi elhamvasztaná testedet bennem, vérző sebeim s tilalmak titkai fölött keresnem kéne, a boldogság és halk gyönyör között a kérdést varázs szóra. S én szerettem saját vétkemet vad őrületemben, képzeletemben veszve volt minden az ész képtelen felfogni értelmetlenül a lehetetlent, mi benned ragyogott. És álltunk a nyílt ég karimája alatt bíborvörös vakságban bocsásd meg nekem tévelygésemet az éji hang zajában , felelet nélkül maradt örült kérdésem örökre, érthetetlen számodra .

  Eltelt ismét egy kis rész életemből amit szerettem szívem égésterméke sosem leszek olyan mint régi egyetlen hidegen hagy minden- megtőrt egyenes. Lassan minden már oly idegen lesz , jönnek majd mások kik ismerik a célt titkos életemnek zárt lelkű gödrében nincs jelentősége annak mi a kezdet. Oly kívülálló lettem a körülményekben minden másodpercem tűrhetetlenebb mint újszülött csecsemő nézem az életet egy bambasággal amit mindenki ismer. Figyelembe véve a hirtelen könnycseppet csak fejemmel biccentek ha kérdeznek szerettem volna tudósa lenni az időmnek hogy megértsem ,az emberi hitetlenséget. Csak abban hihetek ,ami már megtörtént , rang és vagyon szerint ki mit kereshetett CD lemezeken még forognak régi eszmék visszatérnek a kellemes  régi zenefejezetek

 Szellő sóhajtott, bágyadt volt a napfény, Őszi fák között kanyargóit az ösvény A lombok zöldje eltűnt, kifakult Még a mező is kihalt, elavult.   Megálltam a Házsongárd-tetőn Szélsodort levél hullt rám reszketőn Árva volt, fakó, mint az életem. Boldog lehet, most szépen elpihen.   Csókkal hinti a szőke napsugár Megsiratja a bús vándormadár Ha tűnt az éj s jött hajnalpirkadás Hitte: e földön nincsen hervadás.   Sorsát betölti, miként rendelték Elmegy, helyébe jön új nemzedék Ha rügy nyitó tavasz száll e világra Ezer alvó rügy tör a napvilágra.   Búsongó szívvel, mozdulatlan álltam Az örök várost végre megtaláltam Lábamhoz terült szennytől, zajtól tisztán Felém súgta : a sorsod messze visz tán ?   Már nem megyek el, ide köt az élet, A város lelke hív, az ősi lélek Mellettünk csend volt, édes, néma csend, S kék hegyek néztek messze keleten.      

 Szellő  sóhajtott,  bágyadt  volt a napfény. Őszi fák  között  kanyargóit  az  ösvény .A  lombok  zöldje  eltűnt,  kifakult; Még  a  mező  is  kihalt,  elavult .Megállottám  a  Házsong árd-tetőn ,Szélsodort  levél  hullt  rám  reszketőn Árva  volt,  fakó,  mint  az  életem. Boldog  lehet,  most  szépen  elpihen. Csókkal  hinti  a  szőke  napsugár ,Megsiratja  a  bús  vándormadár Ha  tűnt  az  éj  s  jö tt  hajnalpirkadás H itte: e  földön  nincsen  hervadás. Sorsát  betölti,  miként  rendelték Elmegy,  helyébe  jön  új  nemzedék Ha  rügynyító  tavasz  száll  e  világra ,Ezer  alvó  rügy  tör  a  napvilágra .Búsongó  szívvel,  mozdulatlan  álltam ,Az  örök  várost  végre  megtaláltam :Lábamhoz terült  szennytől, zajtól tisztán ,Felém  súgta :  a sorsod messze visz tán ?  M ár  nem  megyek  el,  ide  köt az  élet ;A  város  lelke  hív,  az  ősi  lélek Mellettünk  csend  volt, édes, néma csend S  kék  hegyek  néztek  messze  keleten.

 Ilyent nem látott még közelgő este! Vörös aranyérc a hegyek teste! Kigyúltak a fák lobognak a lombok szalmazsúpon nem guggolnak gondok kitört az égi láz.   Csilla rózsakvarc valamennyi ház  közöttük kertek,mesebeli kertek, Nagy rőt aranyos veretésbe kévék  Hogy azt hiszem: ez a régi meséskönyvem Hogy belé pottyant két nagy gyerekkönnyem  S átölelem a ringó ágakat.   Ez égi láz énrám is átragad. Piros szívem, ruhámon átdobog  Fehér ruhám pirosan fellobog! Gyenge karomat kitárom  Két nagy szemem csókol a határon át a: a földön az égi tűzön át S boldogan a láthatatlanba lát.

 Ugy jarok faradt csuggeteg mint sapadt arcu gyermekek kik bus szemebol konny pereg kik nem ismerik a tavaszt. Es sem zold fu sem friss haraszt jatekos kedvet nem fakaszt szivukben s buskomoly szemuk meredten nez elo es az arcukra terdelo banatban annyi mely ero sikolytja ,nezd vaok IGY megyek en is csuggeteg s mert arcosdpn nem csugghetek a suketnel suketebb  s vilagtalan vagyok. Vigasztalan vagyok

 Egymásra lelünk mégis te meg én szép végű lesz a Szerelem regény felhők ,bánatok és sötét napok borúján a Nap ismét kiragyog   Egymásra lelünk,bár egész világ irigyen kígyót-békát is kiált százszemű furfang semmiségbe vesz ha én szeretlek és ha te is szeretsz.   Egymásra lelünk,a felhők felett El még az Ur,látja a szíveket Tudja milyen tisztán szerettelek én segítő karját kinyújtja én felém   Nem is volt boldog,ki nem könnyezett nem is szeretett ,ki nem szenvedett a napfény sem örök,sem a ború a dal is úgy szép, hogyha szomorú.   Szeme ibolya ,arany a haja, rengő liliom menése jövése hajnali égbolt ,legszebb csillaga lerepült az én szívem közepébe..   Annus a neved száz dalba sóhajtom Annus az alkony a hajnal a tiéd dalaimban szelíd ritmusa táncol Tipegő lábad halk lépteinek Segítő karját kinyújtja felém.  

 A to A csondes berci to korotte oriasi fenyvesek megjarhattlan rengeteg s egszinu tiszta tukre ha nap reaja tuz le tunderi szep vilagot tar ele A to, szeszelyes berci to egyszer  megreszket hirtelen s az almodozo vizeken foldringato vesz szarnyal s felem a bo hullammal a foldontuliak hatalma szol E to, A szived edesem es gyilkos orvemyek felett a kek kodokbe elveszett revpart utan sovargok s rea sha sem talalok bolyongva a morajlo vizeken

 Vibralo sotet nagy szemembe bomlaszto tuzzel ul a varos szetdobalt szoim nagy ereje elkovetett bunnel hataros. csendet megtorok,nyugalmat bontok elaludt almokat felverek es szivunkhoz es dacba jaohak regen megalkudott emberk Bomlott nyugalmak kavarognak rotbe kigyulnak szurke nevek kicsit betegul felkacagok s lassan tovabb megyek

 És úgy magam maradtam, mint a vándor, Ha téli estén rengeteghez ér, S a ködbe-dermedt fák alatt üvöltő Csontharsonáján fújni kezd a szél.   .És úgy magam maradtam, mint a távol  Füves pusztán merengő régi domb ,Ki száz esztendő óta benne nyugvó  Csontvázakon és kincseken borong.   .És úgy magam maradtam, mint a tenger  Sötét fokán a hófehér sirály, Mint ős koroknak rőt bozótlakója, A kőbaltás, bozontos, vad király.   És úgy magam maradtam, mint a vár-rom  Komor körrajza fenn a holt égen Hitem bástyáján messze nyúlva, mint egy vörös zászló a sárga fellegen.   És úgy vagyok, hogy egy magamban állok, Kéz meg nem érint, háló nem fog át S fejem fölé a boldog egyedüllét  Sző zordon és szent csillagkoronát.  

 Ma utoljára simult kezed a kezembe mintha ajtó csukódott volna halkan valahol egyedül állok magányos, sötét éjszakában a hátam mögött egy bezárult kapu és új ablakban gyúlt ki lámpa Emlékezéspalotán.   A zárt kapu előtt árván állok indulnom kéne valamerre az elfelejtés néma ligetének lejtőn szálló fekete fasora közt vár is az út.    Már ballagok is lassacskán: haza önmagam felé, de minden percen vissza-visszanézek hátha gyászba vonják értem a kaput, amely bezáródott utánam ? s jaj, Emlékezéspalota homlokáról fájón éget a lelkembe az újonnan kivilágosodott ablak.                              

  Néha.néha A szívem megcsapja Az élet színes forgataga Valami édes izzó perzselő Fűszeres szellő Gyönyörbe ringatja A napsugár tánca, S befonja a szívem, Az öröm virág-lánca.   Máskor meg Nem tudom mi van velem Égő sajgás viharzik lelkemen. Hasogató kíntól alig tudok szólni Szeretnék a földre borulva zokogni  

 Ahol az első csókot adtad, arra ne menj, mert fájnak a hegyek.   Merre először megölelted kerüld kitépik szíved a fák.   Ahol megláttad, hunyd le szemed, örök könnyfátyol lepi el.   Kezei? kis csillagkacsók Válla?   szellőben sóhajt az este, ha megvillan Ajka? kis vágyak piros Ívelése.   Kis orra? hisz érte illan a rózsaillat. Szemei?   Vad férfiálmok kutja. jaj odahullt a tekintetem.   Ajka fehér, fény sem remeg barna élet szántotta testén.   Két karja renyhén örök nemtörődömség gesztusával tapad kebléhez,   igazi halott! Arcát szeplőlegyek belepték és amikor kiterítették, sírtak.   Arcát szeplőlegyek belepték   és amikor kiterítették,   sírtak!   

Lassú, figyelő a lépésem. Ügy látszik: tétova kanyar. Mintha nem tudnám: hova igyekszem. Kérő, meleg a nézésem. Ügy látszik: a szemem keres. Mintha nem tudnám: ki van előttem. Finom, halló a fülem. Ügy látszik: mégse hall néha. Mintha nem tudnám: ami fáj. Csukott, mosolygó az ajkam. Ügy látszik: néma néha. Mintha nem tudnám: mit feleljek. Játék, vonaglás az arcom. Ügy látszik: ördög ül rajta. Mintha nem tudnám:hogy  Isten lanya vagyok Hidd el, annyi volt az egész tavasz, Hogy fecske fészkelt az eresz alatt. És nézd: a nyárból az jut ki csupán, Hogy ki-kinyúlok a keze után .. . Lassan eltűnik minden földi nyom És ő is földi férfi jól tudom. Kezét, a kezét azért keresem, Mert én magam már régen temetem. S úgy érzem mindig, mindig úgy hiszem, Amikor visznek, majd ő is viszen, Ez a tíz ujja, ez a két keze... Aztán .. . ki tudja... mi lesz majd vele?!

  A legújabb imádságom Istenem, őrizz meg engem a barátság-mutatóktól értést hazudó szájon gyatra kíváncsi szóktól gerinctelen-osztályú ember "csúszómászóitól". Fehér szavaim hajói, posványba ne vesszenek ,szemforgatók szemei többé ne tévesszenek közeledők énbennem, csak undort ébresszenek. Őrizzen meg Hatalmad sok emberek szavaiktól rothadt vizes beszédjük dögletes italától. Ne homályban mozduló rejtőzködő arcokat, adjon nekem Kegyelmed nyílt, nagy erős harcokat méltóságos lelkemhez Méltóbb kudarcokat.

Én olyan vagyok, hogy szeretek sírni lelkemnek mélyén napokon át, én olyan vagyok, hogy szeretem hinni, mit vágyam fáradt könnyszeme lát. Én olyan vagyok, hogy szeretek élni s mámoros lenni, ha jön az éj, én olyan vagyok, hogy szeretek kapni, ha éhes szívem álmokat kér. Én olyan vagyok, hogy szeretem tudni mindazt, mi másnak örömet nyújt, én olyan vagyok, hogy új csatát várok, ha már előtte hódol a múlt. Én olyan vagyok, hogy szeretem hinni, mit vágyam fáradt könnyszeme lát. Én olyan vagyok, hogy szeretek sírni, lelkemnek mélyén napokon át.

 Szállna, szállna röpke Ámor Ám az út ma oly nehéz, Lenn a föld egy szűk sikátor Fenn a lég meg ködbe vész.   Szűk sikátor sok kövekkel, Benne botlik gyönge láb Köddel vinni, fellegekkel Sok bajlódás, csöppke vágy.   Szállna, szállna röpke Ámor Ám a szárnya törve már. Sok tapadt rá út porából Törve szárnya: ó be kár   Ut porából sok tapadt rá Megdobálta rossz gyerek, Szólt: kövezd meg, szólt a hajrá! Léha, álnok emberek!   Szállna, szállna röpke Ámor, de megsérült szárnyain gyöngyszemekkel tarka fátyol  szemtavakban mind a szín   Szemtavakban gond az élet Bánattenger, ó be mély  Körbe, titokban száz kísértet Csöppke Ámor mit remélj?.  

  Tengerbe szórtam csónakom virágait   És ezzel vége a sok álmodásnak .A szívem ki a barna földre vágyik, S a csíllag nézést elengedem másnak  Alomországból hazajöttem.   Összébb a szárnnyal szállni vágyó lelkem Ez immár nem a felhők országútja Fészeklakások puha, füves telken Az oldalukra piros rózsa futva  .Alomországból hazajöttem   Itt nincsenek már lábon forgó várak Hajlós lomb alatt, vad vírágos halmon Ott pihenek meg, ha a szívem fáradt S fejem az édes anyaföldre hajtom.  Alomországból hazajöttem.   Isten veled hát, Tündérország földje Hova ífjú lelkem álmodozni járt. Arany mezőíd a felejtés födje Én már kifáradtam s a falum is várt.  Alomországból hazajöttem

 Mellettem halkan lépdegélsz, De szemed meg se lát Úgy meggyötör e gyönge kéz S szép arcod, furcsa szád.   Méltass egy régi szóra csak Egy szócskát újra szólj A sebek titkon sajognak És te se nyughatol.   E néma száj most megaláz Csendjével fojtogat, Bár egykor kedvvel itta száz És ezer csókomat.   Ami rég üdvöm volt veled Az kelti most e kínt A szem, mely egykor éltetett Rám közönnyel tekint.   Oly sötétek az utcák, Oly zordak a szelek Fehér rózsáin, nőm lelkem Gyermekem, ég veled!   A kert oly fázva hallgat S míg sorsom messze lök Teneked el nem árul, Hogy vissza nem jövök.   E bús-kietlen útban Nincs senki sem velem Csak az égen a felhők Követnek szüntelen.    

 Ahogy akkor rám nézett , az a tekintet mely küzdést  hirdetett Szemének azt az izzó villanását mely bénának láb,vaknak égi látás ott  őriztem  a lelkem mélyén mélyén. Az a tekintet a lélek mélyén,mélyén bennem talán már term ő ve csírázík s a minden küzdés irtó mélységén tán századszor is új küzdésre rázott az a tekintet  elvezetet ma  újra vissza hozzá. Küzdő  magam csendjebe idomult vágyó valóm nagy  hullámába hullt tekintetem nem volt mar tétova szeméb ő l tisztán látó szemmel láttam a célt már el nem érhetjük soha.