A gondolat
A leheletét még arcomon érzem
O , hogy lehet, hogy ez a pár csodás nap
Letűnt örökre s elveszett egészen ?
Ez oly titok, mit senki meg nem ért
És túl-keserves kis panaszkodásnak,
Hogy minden jött és semmiségbe tért.
S hogy Énemet, mely hirtelen suhant
Egy kis gyerekből át e testbe, miért
Csodálom, mint egy árva társtalant?
Meg aztán hogy már sok száz éve élek
S holt őseim, kiket lezárt a hant
S a szemfedő, mint én- hajam, enyémek.
Mint én-hajam oly titkosan enyémek
Az órák ! mig szemünk leréved ottan
Kék tengerekre és a nagy halált.
Megértjük szépen, könnyen és nyugodtan,
Mint nagy szemű és halványabbra vált
Kis lányok, kik didergőn megremegnek.
És érzik, hogy az élet most ered meg
S testükből átfolyt fájdalmatlanul
Füvekbe, fákba s bágyadtan nevetnek,
Az álmokkal vagyunk mi egy anyagból,
S szemét az álom épp úgy nyitja fel,
Mint kis fiuk cseresznyefák alatt, hol
A lomb közül halványan útra kel
A telt aranyhold, át a nagy-nagy éjen
Halk álmaink igy szállnak néha fel.
Itt vannak, élnek, mint gyerek szemében
A víg mosoly, de nem kisebbek itt
A holdnál, hogyha fölszáll és le mélyen.
A lelkünk titka nyitva van nekik
Mint szellem ujjak zárt falu homályon
Úgy élnek bennünk hosszú évekig,
És egy e három: ember, tárgy meg álom.
W.B.
Megjegyzések