Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Az Idő dacos kölykei: az  órák rátérdepelnek olykor a szivemre s peregnek lelkem tavába a percek, mint sárgult levelek... Fürgén...  Zizegve. S elmúlt tavaszom siratom akkor vissza \,mikor szivemen dörömböl az Idő \a zord, kegyetlen, álmokat letipró rég holt vágyaknak kriptáit feszítő. Kedvem ilyenkor mintha gúzsba  kötnék, a lelkemen borús, mélázó csend ül. ..De jössz mosolygó, csókos ajkaiddal s szivünk, mint két hegedű, összecsendül .És muzsikál szórdinósan a csendbe szived s szivem ... Megállónak a percek s bókol, előttünk földig meghajolva, a vén Idő: kecses rokoko herceg.

 Mint tépett/föszlányú lobogószárnyak ,az égen apró felhőrongyok szállnak .Libegnek, lengnek, fagyán ,  tétovaés nem is tudják, merre és hova .Csak szállnak, szállnak. S nem tudják miért. Tán eggyé legyenek.  Tán semmiért .Mint a mezőn szétvert báránysereg, űzötten, gyáván, úgy kerengenék .Mi lesz velük ?  Új élet jön  megint ? Vagy már a Vég hűvös szárnya legyint  ?Mi jön ? Ki tudja ?  Ó, ki, Istenem  ?Jó volna már túllenni mindenen! Jó volna túl már a bús életen s békén élni a tiszta  Végtelen ötén pihenve,  boldog béke lágy karjain ringva, ahol csipkeágy édes nyugalma vár, fogad, becéz  !S hol minden örök, igaz és egész. A sok-sok felhő így gondolja ezt .De nem lehet.  És  halkan esni kezd.

 Egy  szomorún  szép  nyárutánzó  őszön mikor  a  rózsák  sápadt  szirma  pergett , lelkem  csodatüikrén  egy  drága  gyerek  képe jelent  meg .  .  . régi  ismerősöm. Ismertem  őt  gyermekkori  mesékből s  az  álmok  szárnyán jött  olykor  felém ,de  most  úgy  bukkant  váratlan  elém ,mint  drága  gyöngyszem  mély  tengerfenékből .Hogy kicsoda s hogy hívják ? .  .  . azt  csak  sejtem s  lelkem  tükrén  bár  képe  ott  ragyog, nevét  százszor,  ezerszer  elfelejtem .Ő  azt  súgja: „Én  a  Boldogság  vagyok I“ De  tudom,  hogy  rögtön  elveszejteném, ha  valamikor  nevét  kiejteném. 

 Egy ferfi  van  csak,  ki  szeret De  ritkán  ölel  engem Be  árva  a  szegény !   Egy- ferfi, aki  bennem él És  mégis  nélkülem  remél. Be  árva  a  szegény !   Egy  ferfi  aki  úgy  remeg ,Ha  néha  hozzá  elmegyek .Be  boldog  a  szegény!  Egy ferfiy, aki  — ha  ölel    így  szó l:  „Sohsem eresztlek el  !de  boldog  a  szegény1   —.

 Út  volt  az  utunk  bús  válasz-úton s  mint  magamat,  úgy  erezem  tudom ,hogy  nem  találkozunk  már  so ha többé És  sir  utánad  lelkem  éjjel-nappal ,zokog  vergődő özvegyi-bánattal .Sírván sirat,  mint  holt  asszonyt  a  párja .Bús  csókjaim  esőznek  még  reád;  borús  szerelmem  önti  záporát csók-záporát  rád,  mint  nagy  barna  felleg .Az  Isten  áldja  meg  a  lelkedet ,vidám  szerelmek járjanak  veled s  boldog  csókok  rajozzanak  körül. Virágozzék  az  ajkad  szép  szavakkal s  vig  csókokkal  és  kacagó javakkalál ala                    djon  meg  téged  az  élet  ura. És  kézen  fogva,  mint  ...

 Elsötétedett. Felhő-fantomok kúsznak városunk  tetői  felett. Havat  dobál  a  szél,  nem  ég  egy  lámpa  sem  egyedül  érzi  magát  aki  megy ,egyedül  a  kerítések  eltűnő  során, egyedül  a  sok-sok  fal  között ezernyi  ember   közt  egyes-egyedül.  Körül  tekint  hívna  valakit aki  segitne  talán csak  neki, hogy  kilépjen   vagy  kinyissa  magát hogy  öleljen  vagy  őt  ölelje  más, de  a  vak,  dermedő  sötétben beleég  az  iszonyú  való, hogy  hiába  ölelne,  minden  hiába, mind-mind  egyedül  van amig  él,  magában dermedő,  havas, téli  éjszakán.

 Es  nem  kellene  más, csak a  halántékomon  egy  ici pici rés, fekete-piros csöppnyi, mint egy  katicabogár és elpárologna  tőlem  a  lét,a  föld,  a  fák és  közelebb jönne  az  ég,e kék  lak s  a  fényesség. Az élet  nagy  felelősség,jó  volna  letenni és  tudni ,hogy  nem  kellene  más, csak a  halántékomon egy  ici-pici  rés, fekete-piros csöppnyi,mint egy  katicabogár s a  könnyű,  légen könnyű szívvel repülnék Feléd s  ha  igazak a  mesék ,ki  tudja,talán  még könyökömre  hajló, bámuló angyal  is  lehetnék a  mennyben a  lábod zsámolyánál.