Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Talán tévedek, hogy beszédem érted s felelsz is rá, meglepetten nézlek, rohadt eme kor mely vesztünket akar úgy élünk benne, mint az átkozottak.   Semmiben sem hiszek bár szép a nap most próbálkozom amíg kedves vagy, holnap talán késő lesz s cserben hagysz vagy talán nem éppen kedves a válasz.   Miben higgyek hát, ami biztos lenne? A múlt rongyos lett,s a laza jelenre egyedül te lehetsz élő bizonyíték   és ezek a sorok mik féltett gondok bár ne lenne igaz , mikor kimondom: Te elhagysz, ő fellobban ,s örökre kiég

 Kedves kék szemű volt nagymamám, emlékszem barackfa állt az udvarán, melyről már sok barackot lopott az idő vén volt a fa is, vén volt akárcsak ő.   Ott lakott az erdő mellet délcegen hogyha köszöntötték, kissé félszegen köszönt vissza s blúza széle fennakadt, fenn mint ágak közé dobott patyolat.   Régen szakácsnő volt s a többi között megszokta, mindenkinek előre köszönt és ötven év múlva is zavarba jött, ha elsőnek köszöntötték mások előtt.   Míg élt apám s testvérem is énvelem gyakran látogattuk meg a kedvest, köszönjetek szépen: súgta az apám s mi kezet csókoltunk neki tétován.   Mi bizony nem sokat törődtünk vele de most tudom: az volt az elégtétele, az utolsó, a legnagyobb üzenet, hogy a szakácsból is úrinő lehetett.   Szél jelöli a kicsiny felhőknek irányt iránta is úgy érzek mint szél iránt, mely olyan tájra kergetett engemet, ahol a szakács is úr s benne a szeretet.                   .Kedves kék szemű volt nagymamám, emlékszem barackfa állt az udvarán, melyről már sok baracko

sohse fogott rajta szerelmes ének Ferfiak szemébe sohase nézett Ölelésben, csókban sohse volt része  szelidek lanya volt volt, szuzek,szuze.   . Szilajon lobogó turáni Vére akkor mulatott csak igaz kedvére, Vad tusán ha több Volt  a varazsnal a varazs holt. Valami szende picike,de nagyon, pogány leanyr volt, Egyszer, Véres harcból érkeztek épen,  Magyarok urához köVetségben  Messze görögöktől bölcsek jöttek, Gsupa roskadt ferfir; hajlottak, Vének   .Ám mint liliomszál tölgyerdők alján, Volt Velük egy karcsú, tüzszemű leány ,Erőtlen szülőjét kisérte, Védte.  A magyar leventék versengtek érte. Sorra tüzelték mind szerelmes bókkal ,Sorra kínálták mind mézédes csókkal,  Hűséget, örököst igért Valahány  Mint a fehér márvány, hideg volt a lány. Induláskor aztán szemébe nézett akin még nem fogott semmi igézet, Kihez a többiek szólni se mernek Annak a zordon, nagy, pogány embernek  Valahogy olyan Volt az a pillanat Mint a tűz a Vízzel ha egybeszakad, Ha nap olVad össze nagy éjszakával ,És hajn

Csak hitegettél, csalogattál Nem enyém volt a csók,mit adtál Nem enyém volt az ölelésed, a te szíved titokba vérzett.     A karjaim közt csak temettél Te mást szerettél, mást szerettél, mámort keresett dacból lelked hogy őt feledjed, őt feledjed.   S bár kárhozatba vittél engem Fátyolt borítok reád csendben Én láttam vívódásod, gyászod, És megbocsátok, megbocsátok!  

Ma újra él a régi móka mosdottam márciusi hóba, mint gyerekkoromban. A kedvem a többit fokozta Amit nem is vártam soha, Anyámat is magával hozta! Drága arca nevetett, kérdett oh, rajta nem fognak az évek! De jó nekünk, szép akar lenni még de jó nekünk, a halál messzi még! O drága örök-fiatal Anyám Isten rózsája márciusban.  

 Bokrostól jött a nyomorúság  most bokrosan sarjad a rózsa lelkem is a nagy természet csodája, néha sír vagy épp nevet talán de sohse tehet róla!    S most, hogy meleg szájamba harapok, mert a neved kikívánkozik rajta, s mert szememben megtapadt alakod s az arcomba nyugtalan vérem hajtja felmosolygok, mint a tavaszi föld, Didergések után ki hitte volna? Ez megint a végtelenekből jött, sugarak sodrán zuhatagokban folyva     És mosolygok, mint a tavaszi föld  s most valahol tán mosolyogsz Te is  ez megint a végtelenekből jött most valahol mosolyog Isten is  orvendve,hogy ,adhatott valamit.