Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Bennem élsz akaratod nélkül, a nap nem fut úgy, ha éjszaka űzi, testemben tested,karomban karod, legyen minden ahogy te akarod. Szeretnélek megtagadni, de vágyaim hidat vernek hozzád. Szeretnék egyszerre lenni urad és hú kutyád ki kedvedre igyekszik megőrizni lépteid illatát. Két száj beszél saját nyelvén egyszerre s két szempár egyre kérdezőbben les egyre kutatóbb tanácstalanabb érzelmek egyre sűrűbb legyintéssel behintve. A fő törvény kisiklott: bongva-csengve zúzódhat széjjel mint a többi szerencse, a harangok némák , iszonyú kilengéssel. S még mennyit mindent kell mentenem, mennyit mindent kell szavakba öntenem hogy szelíd álmok terüljenek szemedre. szelíd álmok 

Prüszkölve, dübörögve futott a vonat a város felé. Mint egy tűzokádó, vörös szemű mesebeli szörny, mozgatta kígyószerűen hajlékony testét, belefúrva magát az éjszakába. Hajnalodott. A mindent fogva tartó sötétség kezdett meghátrálni. Láthatók lettek a letarolt mezők, árnyas ligetek és a nádasok alábukó vad madarai. Friss levegő áramlott be az ablakokon. Lassan ébredni kezdtek a megkínzott utasok. Utolsót nyújtóztak a kényelmetlen fapadokon. Akinek volt, elővette elemózsiás zsákját és nekifogott a csámcsogásnak. Jóízűen szelték a falatokat, hálát adva a fölöttük őrködőnek, hogy még van honnan. Egy ilyen zsúfolt harmad osztályú teremkocsiban ült Kata és szívszorongva gondolt a városra, ahol eddig még sohase volt. Egész kis vagyont hozott magával faluról. Perkál ruhát, kötényt... Tizenhat fiatal évet, húsz évesre érett testet és határtalan életkedvet. Könnyek között bocsátották útra, mert sokan ették már otthon a kenyeret. Ellátta tanáccsal az egész falu, rokonok, ismerősök,

A dombokról az elmúlás,galoppban titkos falkái ereszkednek alá, köröskörül kis fényecske lángja elhamvad mint a nyári kánikula . A nap olyan mint egy vércsepp hunyó pilláján pislog, az ölében hajnalban őszszaga terjed régen, ködterheket hordoz szőnyegére. Holnapra itt rozsdásan elterül az őszi csend hűvös képzelete fészek teremtő bűbájos varázsa madárpárokat kerget fészkükbe. Amíg az ujjongó friss tavasz életfakasztó varázsló ifjúsága amíg fel nem derül a kék égre s megszületik a tavasz unokája[W.B.]

Vén föld, tudod-e, hogy törött tengelyed bal csillagzat alá sodort fergeteggel, ásom a könnyek kútját tehetetlen lehet  a világot vak végzet verte meg. Nincs rendjén,hogy hangunk reszket s a szájunk is vérzik, mint a  sebek, nem földön járunk, hanem fenn, egekben kettőnk közül egyikünk mindig szenved. Téged szeretni jussom semmi, semmi meghalhatunk, de ott is fogsz szeretni, add a kezed mert  lehunyt  szememben átkozott lett a kín, s nem enged szeretni. Reánk szakadhat ég s pokol s ezernyi bajnak és kínnak keserve.Sehol senki, sem segít most, hogy elvessem egy gondom ,  kettőnknek egy sírban a helye. Elmúlunk De szerelmünk sosem múlik szívemből akkor a számra szálltak szavak bizony azt vártam én, hogy megálljanak s igaz  alázatként  imát mormoljanak.[W.B.]

Lelkemen túli zord lehetetlen egy testben van, mint a titkom nincs messze tőled nincs vád, mely életemtől elszakítana kora hajnalban. Már benned élek, foghatlak, simogatlak unhatlak kincs vagy nekem csillogó smaragdzöld kövek alázatos darabja. Most messze vagy, szenvedélyed bennem el nem apad vágyad lelkemben kincsesen felszakadt kegyetlen hűtlenséggel . Tengerszemek vallnak nekem hajnal körül az égen zenélnek, zavaros ködök között s viharaid az én lelkembe szállnak, az én szívemben orgonálnak. S ha hallgatlak, a hajnalban nem tudom:a ritka csendem benned van-e zaj ? Vagy kinn, a benned alvó rengetegben mind halkabban tömörülnek egésszé ? És a neved mind halkabban ejtem, elhallgatom, s a nagy morajban, nem tudom kinek mit hoz tettekre hívatlan. De én ketté hullhatok, ketté tépve hűtlenségben de maradok, tengerszembe zárom titkom s nekem maradsz. örökre hajnalkor..

Oly értelmetlen ez az egyedüllét, életem rejtelmes ,szenvedélyesség szele leng ,zárt rendbe tereli létem, sóhajom rég szívembe menekült. Kínos szenvedély tenger cseppje szabályozza agysejtjeim elveit, keringésemben vért hiányoló sebek szarusodnak kérgesen szövetekbe. Remény és látomás szemem tükre bőrömhöz tapadnak keserű ízek, testem éhe, szomja epedve szenved meggyötört szívem üresen vereget.. A régi híd, hol egykor észrevettél karfája mállik ,roncsokba hull egyre zavaros víz hullámzik zöldes fényben ilyenkor a kívánat , hozzád terel. Meddig kell még várjak éretted bolyongok csendben amíg elérlek , függőhidat  építek te kedvedre nézd hogy csak egy pillanatra jöjj elém.   {W.B.] dat építek te kedvedre édes,

Szorongok mint villámláskor gyűlnek bennem keserű szavak, föl nem emeltél,el nem dobtál, nem vagyok kedvedre Uram . Nem törődsz üres szívemért sorsomban keveset engedsz a hallgatástól megbetegszem, bár tornyosodik a bűn felettem. Tegyél velem valami csodát nem bánom legyek akaratod , hadd hogy súgjam meg titkom engedd kavarjam össze agyam. Nem akarok tisztán ,frissen sorolni végre ijesztő,cifra átkot , szememben pislog a bűnbánat sápadt ajkam vérbőséggel áldott.. Már csak tompán zúg bennem némaságom szótlan hangja, ijesztőbb minden dörgésnél, vigyorgó bűneim lágy simogatása. És megmozdul bennem valami érzem kegyelmes akaratodat s megszólal bennem keverten , a szókimondás a régi formában ./W.B./

Utolsó esténk együtt magáért beszél dzsungel ösvények között a sötétben , semmibe vetted a szavak jelentőségét  ma is szabadulni akartál lengén tőlem. Nem lehet hogy gyűlöletben éltünk egymást ölni akartuk, vadul irigyen , taposva egymást sárban jéghidegen harapni ,karmolni átkok keservében. Lehet megállt bennünk egy magyarázat valami ingerelte fáradt bizonyságunk , érzem a holt csend minden recsegését akármi jöhet ez időben érdeken belül . Egyre küzdünk, mint élők s élettelenek , árnyak ,elemek, tikkadó megrekedések , álmunkban angyalok ,kisírt szemekkel tíz parancsolattal őrzik a törvényeinket . Boldogtalanok vagyunk a nem létben örvénylő tanok kerülgetnek sötétségben s minden ami élt szívünkben nem is rég , más irányt váltnak ,az utolsó szerepig . . [W.B.]

Uram rég megértem önt, figyelem hogy a volt kedves felesége kinek nem volt soha önérzete magának még annyi sem türelme hozzá, és ott hagyta régóta a kis Fecske- bárban kávézva más férfi karjában enyelegve. Mosolya feketén átfüröszt a kávézacc és rúzsfoltok közt, én magát figyelem szemközt pipámba régi dohányt tömök s a Fecske- teraszán ,röhögök. Maga fejet fordít hirtelen  másfele néz,tekintélyes mellényét igazítja rendbe,kedveskedve a hölgy előtt ki maga mellé leült. Hirtelen menekvésre készen lenne lemondóan legyint-a fenébe és kalapot emel a hölgy előtt pedig nem is szép szegényke. Jobbról gyűlöl, bal felől végtelen kedvesség ,oda se neki-tartozik nem az első eset a Fecske jelenet kompromittáló - alkalmas hely lett. Maga nem tudja ,hogy figyelem mert a nő ki ott ül maga mellett, az én kedves nejem ,dicsértessék, még visszanyerhetem, de elvetem Csak udvaroljon,mit tudok tenni egy pillanatig farkasszemmel lesünk Jerikó fala omlott le előttem időben

Papp Elek dr. hirtelen levette orráról a nagy fekete keretes szemüveget. Olvasásnál, írásnál nem nélkülözheti, de amikor emberekkel beszél, fölösleges. És különösen amikor fiatal, csinos nőkkel kerül össze. A szemüveg öregíti, komollyá, tekintélyessé teszi, erre pedig semmi szüksége, utóvégre egy negyvenkilenc éves férfi még nem öreg.  - Mit parancsol?- kérdezte az íróasztala előtt álló nőtől, miközben a szemüveget két aktacsomó közé bujtatta. - Nem parancsolok semmit, inkább kérek- mondta a nő nyugodtan.  - Tessék. - Unokabátyám, aki önnek iskolatársa volt és aki most Bécsben lakik, küldte. Gyorsan átfutotta az írást. Néhány banális sor. Nagy István kéri, hogy támogassa rokonát, aki abban a városban akar letelepedni. Hivatkozott régi barátságukra, a gimnáziumban eltöltött nyolc esztendőre és előre is hálásan köszöni a jóakaratot. Már éppen mondani akart valami kifogást, készült előszedni a leghatásosabb védekezési fegyvert, a súlyos gazdasági válságot, amikor a keskeny szájból is

Papp Elek dr. hirtelen levette orráról a nagy fekete keretes szemüveget. Olvasásnál, írásnál nem nélkülözheti, de amikor emberekkel beszél, fölösleges. És különösen amikor fiatal, csinos nőkkel kerül össze. A szemüveg öregíti, komollyá, tekintélyessé teszi, erre pedig semmi szüksége, utóvégre egy negyvenkilenc éves férfi még nem öreg.  — Mit parancsol? — kérdezte az íróasztala előtt álló nőtől, miközben a szemüveget két aktacsomó közé bujtatta. — Nem parancsolok semmit, inkább kérek — mondta a nő nyugodtan.  — Tessék. — Unokabátyám, aki önnek iskolatársa volt és aki most Bécsben lakik, küldte. Gyorsan átfutotta az írást. Néhány banális sor. Nagy István kéri, hogy támogassa rokonát, aki abban a városban akar letelepedni. Hivatkozott régi barátságukra, a gimnáziumban eltöltött nyolc esztendőre és előre is hálásan köszöni a jóakaratot. Már éppen mondani akart valami kifogást, készült előszedni a leghatásosabb védekezési fegyvert, a súlyos gazdasági válságot, amikor a keskeny szájból

Kék most az ég és süt a nap, sugár zubog, mint tűzpatak szívemben bimbóként bomlanak kimondhatatlan, szűz szavak. Most nézz az égre: fecske száll! Szinte súrolt s már messze jár és ahol eltűnt, a domb ívén csengettyűzik egy kecskenyáj. Te azt ne tudd, hogy ennyi szép színfolt és boldog semmiség fölött, kopáran s társtalanul zord csúcsnak is kell lenni még. Kimondhatatlan, szűz szavak bimbóznak bennem s tűzpatak zuhog rád s zuhog rám győztesen Férfi vagy ! Nézz rám!. Süt a nap! Te csak nézz a kék szemembe, onnan hull fény víg életedre, ha visszanézel: zord sziklaszirt vet árnyékot két szép szemedbe. [W.B.]

Kis rongydarabok a verseim, leváltak lelkem kabátjáról csak üres gomblyukak élnek híreket keresnek gazdájukról. Örökkévalósággá, rongyolódtak  a zsebek elismerően köszönnek a rokonság boldog  felismerésének a  rongyai   egymásközt is  nevetnek. Mutatni akarják, milyen vagyok. gombok, zsebek nélküli szakadt rongy ,melyen áthúz a hideg este üres zsebben fészkelnek angyalok. Árnyak vagytok, szegény rongyok s kicsit mégis olyanok, mint magam, lobogjatok gomb nélkül, hivalkodjatok, a rokonságot meg nem tagadom. Szép kicsi pillangó versek,földig ha az idő majd eltelik,foltot vetek be csodásak  lesztek még mindig  foltos-lelkűek de  szerető angyalok. .

Mivel egy napsugár sem hatolt be az éjszaka sötétjében,és az összes állatok aludtak abban az órában álmodva szebbnél szebb történeteket.-nagy csend ülte meg az erdő mellett levő  kis tavat is. Csak egy  ki béka kölyök- Zöldike ,nem tud aludni és óriás  szemeivel üldögél egy szép Tavirózsa levelén. A fején mindig egy kis sárga  cilindert viselt ,mert azt gondolta magáról,hogy egy elvarázsolt béka. -O, de szerencsétlen vagyok-Borzasztó szerencsétlen -sóhajt nagyokat. -Na,  mi történt ,hogy úgy elkeseredtél?-kérdezte kíváncsian a Tavirózsa -Hiszen eddig úgy ismertelek,mint a legvidámabb békafiókát,persze mikor látom a cilinderedet  kissé nevetségesnek tűnsz. -Bocsánat hogy megzavartalak-szólt  a béka  megijedve, majd levette cilinderét és meghajolt a Tavirózsa előtt.-Ne haragudj ,de azt gondoltam már régen alszol. -Hogy aludnék Zöldike drága-én csak akkor alszom el,ha minden béka brekegés elcsendesedik. ha pedig ha  már nem hallom a hangos vidám  brekegésedet.,csak azutá

Minden pillanat csak egyszer történhet mit ér az ifjú kor ha szíved nem akar, csendes fészkében forró kéjt eltemet míg szívem várja egyre a szükséget.   Ki ott lakol, hol a citromfa zöldell az arany narancs ég árnyas lomb alatt, mirtusz bomol kél,s enyhe fuvallat csókomat elcsókolják a fájdalmak.   Ott a távolban a hűs lomb integet, alatta tiszta forrás lágyan csörgedez nem csüggedek el ha múlik a pillanat, örvendtem,hogy meghallottam nevedet.   Ott a sötét szemek nézése büszke, bár könnyen lobban a szenvedély üszke, ott révedezvén, hol fűz lombja hajlong, itt lágyabb a szív, bizalomra hajlóbb.