A cselédlány-Wilhelem

Prüszkölve, dübörögve futott a vonat a város felé.
Mint egy tűzokádó, vörös szemű mesebeli szörny, mozgatta kígyószerűen
hajlékony testét, belefúrva magát az éjszakába.
Hajnalodott. A mindent fogva tartó sötétség kezdett meghátrálni. Láthatók lettek
a letarolt mezők, árnyas ligetek és a nádasok alábukó vad madarai.
Friss levegő áramlott be az ablakokon. Lassan ébredni kezdtek a megkínzott
utasok. Utolsót nyújtóztak a kényelmetlen fapadokon.
Akinek volt, elővette elemózsiás zsákját és nekifogott a csámcsogásnak. Jóízűen
szelték a falatokat, hálát adva a fölöttük őrködőnek, hogy még van honnan.
Egy ilyen zsúfolt harmad osztályú teremkocsiban ült Kata és szívszorongva gondolt
a városra, ahol eddig még sohase volt.
Egész kis vagyont hozott magával faluról. Perkál ruhát, kötényt... Tizenhat
fiatal évet, húsz évesre érett testet és határtalan életkedvet.
Könnyek között bocsátották útra, mert sokan ették már otthon a kenyeret. Ellátta
tanáccsal az egész falu, rokonok, ismerősök, jó barátok, figyelmeztetve a város leskelődő
veszedelmeire.
- Kata - mondta szigorú józansággal az apja -vigyázz magadra, nehogy
rossz fajta légy, mert akkor nem ismerlek többé.
- Kata fiam -szipogott kicsorduló könnyek között az anyja- vigyázz
egyetlenem... Gondolj mindig rám és a Szűzanyára... Mi ketten csak megvédünk...
És ha nem menne jól sorod, gyere csak vissza... Ha kevesebb is jut majd mindegyikünknek

Elöntötte Kata szemeit a meleg könny, amikor erre gondolt és keserű lett a hazai
íze. Hiába kérdezte a mellette ülő legény a baja felől, csak nem szólalt meg. így
mondta az anyja.
 Nagyot, hosszút sípolt a mozdony és befutottak a sötétségbe. Megijedt Kata, azt
hitte megvakult és rémülete nőtt, mikor egy kezet érzett testén tapogatni.. Védte
magát a tolakodótól, rácsapott a kutató ujjakra, hogy csattant. Nevetés volt a válasz.
Kacagott az egész kocsi, hiszen  tudta mindenki, mi történt. Kata ült kidülledő
szemekkel, újabb támadásra készen és boldog volt, amikor világosság szűrődött be az
alagút közeledő végéről. Most már ő mosolygott, diadalmasan.
Most már nem félt a jövőtől, azt hitte, hogy ez minden, ami érheti és érezte,
hogyha kell, megállja a helyét. Az első siker megedzette. Nekiesett az elemózsiának
és jóízűen majszolt.
Egészen elfeledte, ami történt, a legény meg szégyenében úgy tett, mintha ott se
A vasszörny másodszori vészes sípolásánál Kata gyorsan elpakolt, hogy kész
legyen a harcra és várt. Nem jött semmi. Nem is jöhetett, napos rónán futottak keresztül.
Kinézett az ablakon és messze sűrű torony rengeteget látott, mely úgy csillogott
a napfényben, mint egy csendőrszakasz szurony erdeje.
-A város -nyilallt át az agyán, de igazán csak akkor örült, mikor a kalauz
úr is bejelentette, hogy akik ott szállnak le, készülődjenek.
Kimondhatatlanul boldog és izgatott volt, majd, hogy ki nem ugrott szíve a helyéből
Egy üveg tetejű csarnok futott a vonat mellé, többszörösen visszaverte az
alatta futkosok kiabálását, szitkait és búcsúzását. Megrohanták a mozdulatlanná vált
vasóriást és csak nagy üggyel-bajjal sikerült Katának csomagjaival földet érni.
Állt és bámult, majd ide-oda csoszogva  nekiindult a kijáratnak. Feje magatartású,
melle kifeszítve, járása peckes; büszke volt. Mit nem adna, ha a falu őt, itt, így
látná.
Gyalogosan ment.
Hogy hová, merre, nem tudta. A nyáj után, a többi falusi
után. Ahová azok mennek, oda tart ő is, ahol azok kikötnek, ott veti meg ő is a lábát.
Annyi minden újat látott, hogy elfelejtett a hosszú útba belefáradni.
Térségen kötöttek ki, mind megannyi szegény, munkát kereső, falusi cseléd. Csoportokba
verődve kezdtek ismerkedni. Csupa idegen arc, ismeretlen új iga vonói a
kő szörnyetegnek.
Kalaposok jöttek, nadrágosok. Cselédet kerestek. Olcsót, jót, tisztát, még nem
romlottat. Nézegették az élő árut, gusztálták, szemmel tapogatták. Az ügyesebbeket,
ajánlkozóbbakat hamar el is vitték. Fogytak a vevők, de árú még temérdek volt.
Kata már azt hitte, hogy sose akad vevőre, amikor megszólították:
- Voltál már állásban?
- Nem — nyögte Kata alig hallhatóan.
- Tudsz főzni?
- Mennyit kérsz?
- Ezret - hangzott bizonytalanul, de kevesebbel nem kezdte volna. Ennyivel
indultak a többiek is az alkuba.
- Hatszázat adok.
- Nyolcért jövök
Megindultak a kövezeten. A nagysága, mintha szégyellné, egy lépéssel mindig
előbbre. Kata szemügyre vette asszonyát. Arca jóságos, léptei fáradtak, ötven körül
lehetett. Egész úton szót se szóltak. Néha-néha megállt Kata, letette kosarát és pihent.
Asszonya szó nélkül hagyta, szintén megállt, várt.
- Derék, jó asszonyom van - gondolta Kata. - Szeretem.
A nagysága bement egy üzletbe. Kata megnézte a kirakatait. Volt ott minden,
amit az ember csak elgondolhat, liszt és sótól a gyertya és petróleumig. Megnézte a
cégtábláját és kibetűzte: „Berger."
Már jött is az asszonya. Újra megindultak és Kata még egy gyors pillantást vetve
a boltra, két embert látott az ajtóban, egy öregebbet és egy fiatalt, akik mosolyogtak.
Pár lépés után befordultak egy házba és az első emeleti folyosó végén újból csak
a Berger nevet olvasta ki Kata egy arany táblácskáról.
Bementek. A lakás üres volt.
Bergerné megmutatta a konyhát, a kis cselédszobát, mely kizárólag Kata otthonául
fog szolgálni, a lakást, melyet egyedül kell rendbe tartani, de mindezt annyi szeretettel,
hogy Katának semmi sem látszott soknak.
Ebédre hazajöttek a többiek. Apa és fia, akiket már az üzlet ajtóból ismert és
Éva, a tizennyolc éves leány. Sorra szemügyre vették az ajtónyitó új leányt és mindegyikük,
a maga szempontjából, elégedett volt.
Bergerné triumfált. Ahová ment, eldicsekedett az új akvizícióval.
-Olyan lány az kedvesem - mondotta - amilyent csak kívánhat az ember...
Tiszta, szorgalmas, engedelmes.
Folytak a napok, hetek és Kata mindegyikük szívébe férkőzött. És eseménytelenül,
napi robotban múltak volna további hónapok is, ha valami közbe nem jön.
Nyugovóra tért már az egész család, Kata is éppen befejezte munkáját és erősen
készült a kiérdemelt igazak álmára, amikor lépéseket hallott az előszobában. Valaki
jött. Mind közelebb az ajtóhoz, már a lélegzetvételét is hallotta. Csend lett. Kata rémülten
fogódzott az egyik székbe. Megnyomták a kilincset, az ajtó engedett és ott
állt pizsamában, a fiatal Berger. Sokatmondóan mosolygott.
- Bevittem a vizet - mondta megkönnyebbülten Kata, aki legkevesebb egy
betörő látogatására volt elkészülve.
- Tudom - suttogta az ifjú úr... -Nem is azért jöttem.
- Beszélgetni szeretnék magával.
- Velem?... Mit tud velem a fiatalúr beszélni? . . . Nem értem én a maguk
nyelvét.

2-------------

A fiatalúr egy lépést közelített ,de Kata rájött mi akar leni és elkezdett hangosan tolakodni
a fiatalemberrel
A férfi dühös lett, de félt a botránytól. Megvonogatta vállát, fitymálódva elmosolyodott
és lábujjhegyen visszaosont szobájába. Kata pedig az ajtónak ugrott, a kulcsot
megforgatta a zárban és zokogva borult a vörös huzatos ágyra.
Sokáig sírt és közben a legkülönbözőbb bajokat  látta jövőjében. Arra gondolt,
hogy ott hagyja helyét, még holnap reggel, hogy gyufaoldattal végez, hogy
visszamegy övéihez és Isten tudja hány más megoldást. De mire az éjszakát leváltotta
a reggel, csodálatosan nyugodt volt. Már tudta, hogy semmit sem fog tenni, ott marad.
Amikor olyan jók hozzá és ő is szereti őket...
Ment minden úgy mint régen, a munka pergett ujjai alatt, csak a vígsága kezdett elmenni
s a  honvágy és esténként kétszer is megnézte az ajtó reteszét.
Megszerette a családot és rövidesen otthonosan érezte magát. Segített az asszonyának
a kézimunkában, eldiskurálgatott a kisasszonnyal és csodálta azt a fene nagy
tudományát. Percekig el tudta nézni, hogyan böngészi és írja a sorokat és irigyelte.
Jártak fel vendégek, finom úri népek, prémes kábátokban, nehéz selymekben.
Irigyelte és szerette őket, mint mindent, ami a Bergerékhez tartozott.
Csak egyet nem. Egy magas, barna fiút, cvikkerrel az orrán, kamaszosan ripacsos
bőrrel, hangos modorral. Ezt nem. Sehogy sem bírta. Irtózott, ha eljött a 8 óra,
amikor ajtót kellett neki nyitni. Minden este. És ezért az egyért haragudott Éva kisasszonyra,
mert látta rajtuk, amikor szétugrottak, ha a szobába lépett, hogy nem közömbösek
egymásnak.
Gyakran nyomta rá füleit a kulcslyukra, nem talált ebben semmit, de csak susogást

 hallott. Nyugtalan volt. Tudni akarta, hogy nem forog-e veszedelemben az a
lány, akit gyermekes ragaszkodással szeret, kéznél akart lenni, ha esetleg segítség kell.
Múlt az idő, megjött a tél és Kata becsülettel állta helyét. Főleg az ajtó mögöttit,
ahonnan valamit hallhatott.
Egyszer nagyon megdobbant a szíve. Ügy, hogy azt hitte örökre megáll. Az ajtó
mögött állt és hallgatózott. Mint máskor. De most hallott. Éva volt benn a fiúval.
— Gyere fel hozzám.
— Bolond vagy?
— Szállodába. >
— Örült.
— De nem bírom tovább, Éva... Nem bírom...
— Várj.
— Mire? Meddig?
— Nem tudom.
— A te szobádban...
Faluról jöttek a szarkalábakkal teleírt vonalas levélpapírok:
— Kata vigyázz — így kezdődtek.
És vigyázott. Magára is, másra is.
A kis szalonban mind sűrűbben hangzottak az esdő kérések és mind fáradtabb
lett a védekezés. Egy szerdai napon sürgöny érkezett. Az asszonyt hívták beteg nővére
mellé. Sürgősen.
Bergerné sírva csomagolt és esdve mondotta a segédkező Katának:
Látta a búcsúzkodó leány ragyogó szemét és hallotta, amint mondta:
— Nyugodtan utazzál, anyám, én majd vigyázok.
Látta, hogy a fiatalember szemei összecsillannak
szent vasárnap, a pihenés napja. Alig állt a lábán,
remegtek a kezei, didergett, mintha láz rázná. Beadta a reggelit, megszidták az ebédjét,
eltört a mosogatásnál két tányér a jó készletből. Neki csak az járt az eszében. Az
ígéret, amit a lány a fiúnak súgott.
Éva bejött a konyhába:
- Kata, ha elmosogatott, mehet.
3-------------
- Nem megyek el - volt a válasz.
— Hát mit csinál?
— Itthon maradok.
— Menjen sétálni.
— Nem.
— A táncba... Itt van pénz a mozira...
Kata gondolkodott. Okos kis fejében hamar rájött, hogy el kell mennie. Ha
a kisasszony akarja. Elküldi valahová, a város végébe, valamit elintézni... Mit tehet
ellene? Akkor még rosszabb. Még messzebbre kerül.
— Megyek — mondta szomorúan.
Kata elkészült, megmosdott, kiöltözött, mintha tényleg a táncba, vagy ünnepségre
menne, kisütötte haját. Olyan volt, mint maga az élet, egészséges fiatalsága teljében.
Bement elköszönni. A két férfi, mint más vasárnap, kávéházba ment. Éva egyedül
volt szobájában, a díványon feküdt. Pongyola volt rajta, lenge, áttetsző, sejtető.
Kata arcát elöntötte a vér. Gyorsan búcsúzott és futva menekült a lakásból. Végig
a folyosón, kettesével le a lépcsőn, mintha sarkalnák.
Egy nagy ház előtt megfogta a szívét, erősen dobogott. A kapuban, mint a
strázsa, nekidőlt a félfának, kifújta magát. Homlokáról folyt a verejték, haja csapzottan
lógott. Majd letörli, rendbe hozza magát, míg felér a második emeletre —
Csengetett. Várt, remegett. Újra csengetett. Kemény léptek közeledtek és belenyilalltak
a szívébe. Megfogódzott a vaskorlátba. Rés támadt az ajtón és a fiatal úr
utálatos szemei kipislákoltak. Ünnepi öltözete hiányos, befejezés előtti. Útra készült.
Kata ott állt előtte.
— Hát magát mi hozta?
Először nem is tudott szólni.
— Valami baj van? — kérdezte aggódva a fiú.
Ott állt az előszobában. Hazudni kezdett. Hogy a kisasszony küldte . . . hogy
nem jól aludt . . . hogy rosszul érzi magát... hogy talán vendég is jön délután
h o g y - Hadart össze-vissza, értelmest és badarságot, hihetőt és hihetetlent, úgy, hogy
a fiú elmosolyodott. Kilátszottak nagy sárga fogai. Kata összerezzent láttukra.
A fiú közelebb lépett hozzá és nevetve szólt:
— Egy szó sem igaz.
A lány megijedt. Ügyetlenül hazudott. Próbálta kiigazítani, de még jobban belezavarodott.
A fiú simogatón az arcához nyúlt, és jól végignézett rajta. Kata összerezzent,
amikor azt a furcsa fényt látta kigyúlni a fiú szemén. Erre nem számított. De tudta,
mit jelent.
- Nem - ijedt önmagában Kata.
De a fiú erőszakkal átölelte már és magával vonszolta a szobába. Kata kért, könyörgött.
Látta, tudta, mi készül. Már tűrte, hagyta, hogy közelítsen, hogy megsimogassa
arcát nedves, szeplős kezeivel. Behunyta szemét, az ájulás környékezte
Kemény harc kezdődött a fiatalember felkorbácsolt vére és egy aprószent könyörgése
között. Forogtak az óramutatók, a fiúnak eszeveszett gyorsasággal, a lánynak
csigaléptekkel, csurgott a verejték mindkettőjükről, de egyik sem engedett. Türelmet
kért a lány, tudta, hogy csak így viheti a dolgát valamire, egy negyedórát, egy felet...
Nem vették észre, hogy a folytonos halogatás közben leszállt az este. Kicsattant már
a vér a lány testén, amint a fiú belevájta húsába körmeit, habzott a tehetetlen ember
szája, a lány érezte, hogy tovább nem bírja. Utolsó erőfeszítéssel feltápászkodott és teljes
erejével a férfi arcába vágott, ököllel. Azt elöntötte a vér, pillanatig megingott,
végighanyatlott a pamlagon. A lány pedig, mint egy őrült, rátalált a menekülés útjára,
felugrott, összekapkodta holmijait és kilökve az ajtót, beleszaladt a hideg, kora tavaszi
estbe. Szakadt, gyűrött ruháit, menekülve a feldühödt, tajtékzó ember
elől, csak lenn a lépcsőházban szedte valahogyan rendbe és boldogan, hangosan kacagott,
holott sírni lett volna kedve.
Már lámpák égtek mindenütt. Gyűrötten
Az emberek rámosolyogtak.
- Ez aztán letáncolta magát.
Nem látott semmit, senkit.
Nehezen, holtfáradtan ment fel az emeletre. Bement a lakásba, sötét volt. Nem
gyújtott világot. Odament Éva kisasszony ajtajához és benézett a kulcslyukon. Aludt.
Aztán kis fülkéjébe ment, úgy, ahogy volt, rádobta magát a megvetetten ágyra,
kitört belőle a zokogás... Csak akkor csendesedett el, amikor az anyja jutott eszébe:
Kata vigyázz!
Fölemelte a fejét. Mosoly suhant rajta át.