A Nap sugarában
Csak szorongunk a csapásoktól folyton dicsérünk kuszaságot nyugtalan életünk földi lazulás, szép emberi érzelmeink, hervadás. S kivilágosodnak vak szemeink türelmesen az irgalmas Világra már nem dicsérjük ősi diadalunk büszke testben csak sorvadunk. Arcunkon puhán torzul a mosoly széltől kiszáradt cserepes ajakkal bölcs Világról értelmet álmodunk, csak ostort fog ránk a szeles vihar. És mindennek megvan a lényege cselekedetteink kárörvendőek, jut is marad is az emberi jóságból, kígyó módra csúszik-mászik élete. Szemünk íriszében harcunk démonai bölcsebbek mint minden szent érzés, ki tudja látjuk- e még a bicegő jövőt ha közöttünk a szavak elgyengülnek. S majd testünk fecsegi léhaságaink fennkölt beszédeink - érthetetlenek, diadalunk már csak csalfa kuszaság bele borzadunk ha mások is értenek./W.B./