A Nap sugarában
folyton dicsérünk kuszaságot
nyugtalan életünk földi lazulás,
szép emberi érzelmeink, hervadás.
S kivilágosodnak vak szemeink
türelmesen az irgalmas Világra
már nem dicsérjük ősi diadalunk
büszke testben csak sorvadunk.
Arcunkon puhán torzul a mosoly
széltől kiszáradt cserepes ajakkal
bölcs Világról értelmet álmodunk,
csak ostort fog ránk a szeles vihar.
És mindennek megvan a lényege
cselekedetteink kárörvendőek,
jut is marad is az emberi jóságból,
kígyó módra csúszik-mászik élete.
Szemünk íriszében harcunk démonai
bölcsebbek mint minden szent érzés,
ki tudja látjuk- e még a bicegő jövőt
ha közöttünk a szavak elgyengülnek.
S majd testünk fecsegi léhaságaink
fennkölt beszédeink - érthetetlenek,
diadalunk már csak csalfa kuszaság
bele borzadunk ha mások is értenek./W.B./
Megjegyzések